Az Uriah Heep dacol az idővel (2016)

Arhiv Arhiv Utoljára módosítva: 11. június 2026

Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik

Helyszín: Bécs / Szene / Ausztria
A koncert dátuma: 2016. 03. 24.
Látogatók száma: 550
Jegyár: 48,00€

Az Uriah Heep, a híres brit rockpionírok idén decemberben töltik be a derekas 47. évüket a pályán. Az öregedésnek azonban nyomát sem mutatják. A ma is friss új stúdióalbum, az „Outsider” (2014) most egy újabb, a sok tavaszi európai turné egyikére röpítette őket. Így értek el ismét Bécsbe, ahol már számtalanszor felléptek, legutóbb 2014 novemberében. Míg évekkel ezelőtt még a Gasometer csarnokban léptek fel, a koncertlátogatási szokások rohamosan változnak, és a szervező ezúttal inkább a Szene klubban hirdette meg a bulit, amely az új időkben afféle „pótlékot” jelent a megboldogult bécsi Planet Music klub helyett, ahol 2007-ig számos fenomenális és felejthetetlen koncertet láthattunk.

Az Uriah Heepet a bécsi viszontlátás előtt utoljára háromszor egymás után láttuk „nyitott” fesztiválszínpadokon. Ezek a Rock Batuje 2014, a See Rock festival 2014 és a július végi önálló fellépés voltak az olaszországi Lignano Sabbiadoro üdülővárosban, az Arena Alpe Adria közepén. Egyiken sem győztek meg teljesen, és az volt az érzésem, hogy az idő foga lassan tényleg elkezdte rágni a bandát. Úgy tűnik azonban, hogy továbbra is igaz: az Uriah Heepet a német nyelvű országokban érdemes megnézni, mert ott hozzák a koncertmaximumukat. Most is ugyanerre a következtetésre jutottunk. Egy feltétel azonban kell hozzá: a helyszín legyen klubszerű, vagyis zárt terű. De erről kicsit később még bővebben.

20.00 órakor a The Weight lépett színpadra. Német rockrevivalisták. A négyes, amelyben az énekes szükség szerint billentyűs-énekesként is beszállt, jelezte, hogy követi az általános revival-trendet, amely nemrég Skandináviát, Németországot és Nagy-Britanniát is elérte. A zenekar klasszikus, retró iskolás rockhangzást ápol, amelyben a gitárfrázisokban főleg a Led Zeppelin hatása érződik (különösen vizuálisan, az énekes színpadi mozgását és előadásmódját nézve), de a Black Sabbathé is, pszichedelikus fátyollal, két szám pedig, főleg a nyitányuk a Hammond-hangzású billentyűk és a gitárfrázissal való keresztezés miatt, egészen a régi Uriah Heepre emlékeztetett. Semmi különös, de mindenben korrekt, hiteles és magabiztos. A srácok maximálisan kihasználták a lehetőséget, jólesett látni azt is, hogy az Uriah Heep tisztelettel bánt az előzenekarral, amely 45 perces műsort játszott, kiváló hangzást és korrekt színpadi világítást kapott.

A Szene tele volt. Az utolsó sarokig. Alig lehetett lélegezni a klubban. A hőmérséklet percről percre lassan emelkedett. A közönség természetesen többségében idősebb korosztály volt, az a generáció, amely a hetvenes években élte a tinédzserkorát, amikor az Uriah Heep a kereskedelmi csúcson állt, és az egész világ rock’n’roll közvéleményének szeme előtt volt. Az óra fél tízre fordult! Az emberek felélénkülnek, eleinte halvány fény világítja meg Phil Lanzont a billentyűk mögött, majd hamarosan erős, kékesen kavargó fénynyaláb lesz belőle, ahogy a billentyűs lerajzolja az Uriah Heep klasszikus, a Gypsy nyitó hangjait. Kemény riff, kemény rocknyitány. A rajongók ízlése szerint. Klasszikus, amely nem hiányozhat a műsorból. Már az elején, ahogy a banda elfoglalta és beterítette a színpadot, egyértelmű volt, hogy ez is egy remek koncertje lesz a társaságnak. Minden szuperül összeállt. Bernie Shaw kiváló énekesi napot fogott ki, a vokális harmóniák – a klasszikus Uriah Heep-szerzemények alapvető védjegye – zseniálisan szóltak. Ebben a tekintetben Dave Rimmer basszusgitáros, a zenekarban töltött harmadik évében, végre teljes mértékben átvette a néhai Trevor Bolder összes feladatát. Phil Lanzonnal és Mick Boxszal együtt a trió fenomenális támaszt nyújtott Bernie vezető énekhangjának. Az Uriah Heep-hangzás klasszikus elemeinek összefoglalása, élén a vokális harmóniákkal, ezúttal fenomenálisan működött. Főleg a billentyűk testes Hammond-hangzása és Mick Box dühös gitárfrázisai közötti összjátékra gondolok, miközben Russell Gilbrook dobos ismét őrületes dobprodukciót nyújtott.

Hogy a fenti bekezdés nem túloz a dicséretekkel, azt az is igazolja, hogy Bernie az összes kívánt énekdallamot eltalálta. Teljes hangerővel és erővel. Két nehezebb próbatételt is kiválóan teljesített. Az elsőre a The Magician’s Birthday progrock mini-eposz végén várt (a Shadow of Grief mellett ez volt a koncertműsor fő színfoltja), ahol sikeresen megoldotta Hensley összes legmagasabb dallamát, a másodikra pedig a July Morning klasszikus zárásában. Ehhez hozzá kell tenni a rendkívüli érzékiséget, a szenvedély és az érzelmek áradatát, amely főleg a gyönyörű balladában, a Rainben jött ki, amelyet Shaw és Lanzon zongorán teljesen kettesben adott elő. A setlistben helyet kapott a felejthetetlen The Wizard is, amelynél Bernie először mutatta be konkrétabban Mick Boxot, így szólva: „Ezt a számot az a férfi írta, aki a jobbomon áll, és akinek a nyomán ma nem lenne Uriah Heep, hölgyeim és uraim, a legjobb barátom, Mick Box!” A szuper-eposz, a koncert egyik csúcspontja, a The Magician’s Birthday végén, ahol Gilbrook a dobbetétek közben nem használt kazoót, ahogy az előtte lévő felejthetetlen Lee Kerslake, Bernie megjegyezte: „Ki a fene tudott volna akkoriban ilyen számot írni?”, miközben gesztusokkal oda is súgta, hogy természetesen bódító szerek hatása alatt. A válasz egyszerű, Bernie: „Hát Ken Hensley.”

A banda az utóbbi években ismét megújította (felfrissítette) a színpad kihasználását, vagyis fokozta az események dinamikáját és a show-színházat. Dave Rimmer, aki teljesen felszabadult és remekül beilleszkedett a zenekarba, párbajaiban úgy is csatlakozik Mick Boxhoz, hogy a riffek közben egymás mellé állnak, a basszusgitáros pedig többször kihasználja a dobok és Lanzon Hammondja alatti dobogót is, és közben végig aktívan futkos a színpadon.

A zenekar remek teljesítménye mellett a hangzás is hozzátett a magáét: tisztán hallottad a hangzás minden építőkövét (én a jobb szélső sarokban álltam elöl, a jobb oldali monitorok mellett, ami már pusztán a részben takart kilátás miatt hálátlan hely a koncertnézéshez), a vokális harmóniák fenomenálisan szóltak, a közönség pedig remekül közreműködött, nem fogta vissza az érzelmeit, és átélten énekelt együtt a zenekarral. Summa summarum. Az Uriah Heepet nyilván zárt terű koncertekre kell megnézni, mégpedig legalább Németországban vagy Ausztriában. Az erejük nem csökken. A nagy rock’n’roll guru és a zenekar főnöke, Mick Box is frissnek, lendületesnek és elszántnak hat. Persze valamennyi rutin, az összes lehúzott kilométer után, mindenképp van. De ezúttal háttérbe szorult. Az ötös egyetlen testként bűvölte el a közönséget, és energiától duzzadó, igazi rockspektákulumot nyújtott a színpadon. Tapasztalat, tudás, erő és áthatolhatatlan magabiztosság.

Ennyi ördögi rock’n’roll életelixír után, amit a legendás társaság ezúttal Bécsben osztott szét, nem kell attól tartani, hogy a zenekar a nyugdíjba vonuláson töri a fejét. Reméljük, gyűlik az anyag egy új stúdióalbumhoz, amelyre őszintén szólva az Uriah Heepnek nincs is szüksége, de ez az a tett, amely a közel 50 éves pályafutás után is mindenképp fiatalon tart. A setlist kiváló. A „Outsider” (2014) számait leszámítva a következő legfiatalabb dal a műsorban 1973-ban született. Egy óra 40 perces fellépés mellé ráadásnak talán még a Bird of Prey is befért volna, de legyen elég. A legendák tehát nem adják fel, a naptárukban pedig már ott van a nyári fesztiválfellépések újabb, megerősített sora, ahol újra elcsíphetjük őket. Ezúttal a kultikus Bang Your Head!!! fesztivál idei kiadásán Németországban!