Szerző: Rok Klemše
Fotók: Aleš Podbrežnik
Videó: Primož Novak
Helyszín: Ljubljana / CUK Kino Šiška / Szlovénia
A koncert dátuma: 2015. 03. 10.
Látogatók száma: 700
Jegyár: 34,00€
Az amerikai fesztiválrendszer – egy afféle egész napos teremkoncert – nálunk nem éppen megszokott, de lehet, hogy a jövőben ez még változik. Ha így lesz, akkor a keddi Day of Metal az ilyen fesztiválnapok előhírnöke volt: egyetlen színpadon egy nap alatt 5+ zenekar lép fel, az egész program pedig egy tisztességes hétköznapra elnyúlik. A kísérlet most bejött, még ha a terem csak nagyjából félidőtájt kezdett is rendesen megtelni, de egy fesztivál már csak ilyen: kell hozzá a körítés, a haverokkal való összeröffenés és a szomjoltás. Ebből a szép keddi délutánon bőven jutott, ahogy pedig a nap estébe fordult, a változatos zenekari felhozatal zeneileg is kiváló felvezetést adott a Metaldayshez, amelyig lassan már a napokat számoljuk.
Elsőként nagyjából ebédidőben a svájci thrash csapat, a Suborned lépett színpadra, és már az első hangokkal bebizonyította, hogy a jó svájci metalbandákat egy hanyag hentes csonka kezének ujjain is meg lehet számolni. A négyes, amelynek a meglehetősen kigyúrt Lucie parancsol, alig félórás szettben szórt ránk egy halom thrash-közhelyet, jellegtelen riffet és még jellegtelenebb szólót tavaly megjelent debütalbumáról, a From Space-ről. Valahogy mégis meg lehetett volna őket hallgatni, ha Lucie igazán rossz éneke nem rontott volna el mindent: úgy szólt, mint Nolan megfázott Batmanjének gyenge utánzata. Nem mintha a bátor svájciak, akik elég magabiztosan uralták a színpadot, ne érdemelnének figyelmet, de ha egyszer a szálka megakad a torkodon, akkor megakad, és jobb gyorsan leöblíteni valamivel.
Ha a Suborned alatt annyi közönség volt a teremben, mint amennyi hely van a svájci sajt lyukai között, a Methedrasnál annyi gyűlt össze, amennyi sajt egy kicsit jobb olasz pizzán van. A milánói thrasherek közel tízéves pályafutásukkal a Suborned-höz képest igazi veteránok, és ez a színpadon is meglátszik. És bár az olasz bandák is messze vannak a gurmé finomságoktól (inkább afféle vacsorák, amilyet Bear Grylls tömköd magába), a Methedrast simán le lehetett nyelni. Pedig a zenekar a Dew-Scentedhez hasonló thrash-ével nem fedez fel olajmezőket, viszont kínál egy-két izgalmas riffet, agressziót, tempót és az új énekes, Tito Listorti szolid (bár kissé egysíkú) üvöltözését. Szolid, de gyorsan feledhető.
Ami viszont egyáltalán nem mondható el a francia death/thrash veteránokról, a Loudblastról, akik elsőként vonzottak a színpad elé annyi embert, hogy közöttük még egy sodródó száraz bokornak sem jutott volna hely. A francia death és thrash metal úttörői már a messzi 1985-ben elkezdték a pályafutásukat, második albumukat, a Disincarnate-et a kultikus Morrisoundban vették fel, 1999-ben feloszlottak, majd 2000-ben egyszeri alkalomra újra összeálltak: egy koncertre, a már akkor súlyosan beteg Chuck Schuldiner támogatására. A francia ősök így több mint méltó előzenekarnak bizonyultak, és meggyőzött az ütős death/thrash metalról alkotott elképzelésük is, tele gyors fordulatokkal, agresszív riffekkel, mindenekelőtt pedig Hervé Coquerel kiváló dobteljesítményével, aki úgy püfölte a bőröket, mint egy nyolckarú polip speedön. A remek hangzás mellett a Loudblast volt az első banda, amellyel az addig álmos kedd végre megkapta az igazi Day of Metal értelmét.
A következő zenekar ezt csak megerősítette. Az amerikai Abysmal Dawnnal a színére vitték a tisztavérű death metalosok. Igaz, a kaliforniaiak modern módon játsszák a death metalt, vagyis hangsúlyos technikai elemmel, de közben tisztelettel néznek vissza a műfaj veteránjaira. Semmiféle farokméregetés, a szólókkal és a technikai bravúrokkal való túlzás nincs: az Abysmal Dawn lényege a dal, amelyet jó, változatos riffekkel, rendkívül dinamikus dobokkal és éppen megfelelően összetett szólókkal tudnak megtölteni. Az Abysmal Dawn a nagyjából fél óránál kicsit hosszabb szettjének nagyobb részét az aktuális albumuk, az Obsolescence bemutatására szánta (a lemezkritikát elolvashatjátok ITT), és bebizonyította, hogy a brutalitás ellenére a dalokba kitűnően beférnek a dallamok, a harmóniák és a groove-részek, amelyek a különben szédületes tempóval tökéletesen összeolvadnak.
Az Abysmal Dawn megnyitotta az utat a Kino Šiška színpadának teljes amerikai uralma előtt, amely a legendás seattle-i heavy/power metal csapat, a Sanctuary hazai színpadokra való visszatérésével folytatódott. A banda a múlt század kilencvenes éveinek elején a kiadó rábeszélésére, hogy talán nem volna rossz, ha elkezdenének úgy szólni, mint a Nirvana, azt mondta: fuck off, és befejezte a működését (Warrel Dane, Jim Sheppard és Jeff Loomis a Nevermore-ban folytatta), majd alig öt évvel ezelőtt, miután a két fő alkotó, Dane és Lenny Rutledge gitáros kibékült, visszatért az élők sorába, és új stúdióalbumot jelentett be. Előtte, 2012-ben a Metalcamp keretében már debütáltak nálunk, tavaly ősszel pedig végre megjelent a régóta várt stúdiós come-back, a The Year the Sun Died (a lemezkritikát elolvashatjátok ITT). Egyértelmű volt, hogy most az új lemezen lesz a hangsúly, de a Sanctuary gondoskodott néhány klasszikus bonbonról is, amelyek a bravúros előadásban alaposan megdolgoztatták a nyakakat és a hangszálakat. Az új gitáros, Nick Cordle (ex-Arsis, ex-Arch Enemy) gyors és pontos shreddernek bizonyult, a figyelem nagy része viszont újra a karizmatikus Dane-re irányult, akinek az énekteljesítménye hajlamos kérdéses lenni. Most bebizonyította, hogy az új Sanctuaryben ügyesen keveri a Sanctuary és a Nevermore énekes irányvonalát: meggyőzött mélyebb, apokaliptikus hangjaival, és megmutatta, hogy helyenként még mindig megvan az embertelenül magas sikolya (bár világos, hogy a héliumos visítást már nem bírja, ahogy azt maga is mondja). A végre valamivel tömörebb közönség gondoskodott róla, hogy az olyan klasszikusok, mint a Die For My Sins, a The Mirror Black, a Future Tense és a gyilkos meglepetés, a Seasons of Destruction ne hangozzanak el a semmibe, a slágergyanús White Rabbit is bejött, lassan pedig az új dalok is megtapadnak a közönségben. A hallottak és látottak alapján remélhetjük, hogy a Sanctuaryben most több erő van, mint csupán két albumra, egyelőre pedig szépen viszik tovább a kultikus Refuge Denied és Into the Mirror Black örökségét, és kitöltik a Nevermore feloszlása után keletkezett űrt is.
A Death To All, a nagy Chuck Schuldiner életét és halhatatlan örökségét ünneplő projekt tavaly júniusban lépett fel nálunk először. Akkor őszinteségével győzött meg, az előadással valamivel kevésbé, főleg a Chuckkal a legendás Human lemezt felvevő duó, Sean Reinert és Paul Masvidal felszínes és hanyag játéka miatt. Most már valamivel jobbak voltak a kilátások, mert a DTA a talán minden idők legtökéletesebb metallemezének, a Symbolicnak a huszadik évfordulóján tért vissza. A dobok mögött pedig az extrém dobolás egyik legnagyobb neve, a nagy Gene Hoglan ült. A Symbolicon Schuldinernek az sikerült, ami csak keveseknek: progresszív metallemezt készíteni átlagon felüli dalokkal, amelyek az elejétől a végéig kiválóak, tökéletesen megragadni a death metal lényegét, de technikás és progresszív megközelítéssel a következő szintre emelni, és az amúgy is csúcsminőségű egészet zseniális, merész és elgondolkodtató szövegekkel zárni. Kedden valószínűleg a lehető legjobb megközelítését kaptuk ennek a tökéletességnek, az albumon játszó felállás felével együtt. Hoglan mellé ugyanis a gitárnál Bobby Koelble csatlakozott, aki a Symbolic megjelenése után gyakorlatilag eltűnt a metaltérképről, mert a jazz vizeire evezett. De Koelble olyan pontosan játszotta le a dolgát, hogy az egész úgy szólt, mintha felvételről pörgették volna a Symbolicot. Hoglanról, az emberi atomóráról pedig nem is beszélek – a metronómpontos dobolás, a cintányérok zseniális használata, a védjegyének számító sprint a dupla basszusdobokon és a pergők pneumatikus kalapácsként való püfölése végig elállította a lélegzetet. Állat! Valószínűleg épp Hoglan produkciója ébresztette fel DiGiorgiót is, aki pontosabban verte a húrjait, mint legutóbb, Max Phelps pedig a leghálátlanabb szerepet is magabiztosan és tisztelettel hozta le. Most a Symbolic lerombolóival (Without Judgement, 1,000 Eyes) ütöttek a legnagyobbat, és újra csatlakozott hozzájuk Steffen Kummerer (Obscura) is, a Symbolicot pedig ugyanott fusizták el, mint nyolc hónappal ezelőtt, hehe. Talán most kevésbé volt megható, mint először, de ami az előadást illeti, összehasonlíthatatlanul magasabb szinten állt. „I close my eyes/And sink within myself/Relive the gift of precious memories/In need of a fix called innocence.”
Hat zenekar után a fáradtság már tisztességesen érződött, de a közönség a New York-i thrash óriások, az Overkill fellépése alatt kipréselte magából az utolsó erőtartalékait is. A keleti part thrash-nagyjai pedig nem maradtak adósak: igazi löketnyi old school thrasht hoztak punk energiával, megállás és kegyelem nélkül. Az Overkill dalról dalra rombolt, a színpadról ifjonti energia áradt, a hangzás pedig remekül dörgött. A banda ikonikus alakja, a karizmatikus frontember, Bobby Blitz az utolsó másodpercig őrülten visított, és épp őt látni a színpadon, miután túlélte a rákot és egy agyvérzést, valóban elképesztő. A thrash nagypapa ugyanis nem ismer megállást, pedig májusban tölti be az 56. életévét! Az Overkill most a harmincöt éves pályafutás igazi keresztmetszetét nyújtotta, és a Day of Metal nyolc órája után egy klasszikus feldolgozással, a Fuck You!-val, méltó jó éjt útravalóval zárt.
Setlist
SANCTUARY:
1. Arise and Purify
2. Let the Serpent Follow Me
3. Seasons of Destruction
4. Die for My Sins
5. White Rabbit
6. The Mirror Black
7. Frozen
8. Question Existence Fading
9. The Yeart the Sun Died
10. Future Tense
11. Taste Revenge
DEATH DTA:
1. The Philosopher
2. Suicide Machine
3. Overactive Imagination
4. Trapped In a Corner
5. 1000 Eyes
6. Without Judgement
7. Flattening of Emotions
8. Symbolic
9. Bite the Pain
—ráadás—
10. Crystal Mountain
11. Pull the Plug
OVERKILL:
1. XDM (intro)
2. Armorist
3. Hammerhead
4. Electric Rattlesnake
5. Powersurge
6. In Union We Stand
7. Rotten to the Core
8. Bring Me the Night
9. End of the Line
10. Necroshine (Intro)
11. Necroshine
12. Horrorscope
13. Hello From the Gutter
14. Overkill
15. Ironbound
—ráadás—
16. Bitter Pill
17. Elimination
18. Fuck You
Képgaléria
