Szerző: Peter Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Trieszt (Trieste) / Piazza Verdi / Olaszország
A koncert dátuma: 2014. 08. 08.
Látogatók száma: 600
Jegyár: 0,00€ (ingyenes belépés!)
A triesztei nyári fesztivál szinte minden évben kínál egy-két érdekes koncertet, amelyek figyelmet érdemelnek a zenekedvelők (főleg a progresszív rock rajongói) számára az Alpok „napsütötte oldalán” túlról. Ezúttal a főtér közelében lépett fel a rutinos billentyűs mester, Alex Carpani a bandájával, amely idén adta ki új stúdióalbumát „4 Destinies” (2014) címmel. Alex és társasága, akik olasz honfitársak közül a soraikban tudhatják Joe Sal énekest, Ettore Salati gitárost (a The Watch olasz szimfonikus prog zenekar egykori tagja), GB Giorgi basszusgitárost és Alessandro Di Caprio dobost, többnyire a hetvenes évek szimfonikus progresszív rockjára esküsznek, a „hagyományos” billentyűs felszereléssel (zongora, Hammond-orgona, mellotron, moog), az olasz képviselők erős hatása alatt.
Valószínűleg feleennyi néző jött volna össze erre a koncertre, ha Alex bandája nem hozott volna magával egy különleges vendéget, a legendás fúvóst, David Jacksont (ex-Van Der Graaf Generator), akivel sikeresen együtt dolgoztak az aktuális „4 Destinies” albumon, bár az valószínűtlen, hogy hosszabb időre csatlakozna hozzájuk. Jackson, aki az irigylésre méltó kora ellenére is rendkívül karizmatikus, szellemes és tiszta eszű, egészen különleges színpadi jelenség, ezt a Van Der Graaf Generator (röviden VDGG) rajongói régóta jól tudják. A nélkülözhetetlen tengerész-skót sapkával megkoronázott fúvós azon kevés zenész egyike, aki egyszerre tud tenor- és altszaxofonon játszani. Lenyűgöző tenor- és altszaxofon-tudása mellett Jackson ezen az estén számos más fúvós hangszeren is bemutatkozott, például szopránszaxofonon, fuvolán, hosszanti furulyán, pásztorsípon és sípon, ráadásul kiváló fütyülőnek és színpadi mókamesternek is bizonyult. „Világűrbeli” mozdulataival és szellemes beszólásaival játék közben az egész bandát ösztönözte és diktálta a tempót, vagyis az egyes számokat David lelkesítésére biztosan szenvedélyesebben és odaadóbban játszották, mint egyébként.
A koncert, amelyen Jackson és Carpani úr kétségkívül az est fő „attrakciója” volt, bár Alex kísérőzenekarának többi tagja sem „akárki”, az ismert, sötét improvizációval indult, ami nem volt más, mint bevezető a VDGG-klasszikushoz, a „Darkness (11/11)”-hez, amitől néhány régi hívének biztosan végigfutott a hideg a hátán ennek a felejthetetlen angol progresszív rock zenekarnak. Alex bandájának összeszokottsága az egész este folyamán kiváló volt, és a billentyűk oszcillációs problémáin kívül, amelyek miatt néhányszor rövid időre elég csúnyán recsegett és zúgott, úgyhogy majdnem összeomlott az egész hangzás, nem voltak nagyobb vagy hosszabb gondok.
Carpani maestro kivételes billentyűs virtuóz, aki sokat tanult Keith Emersontól (Emerson, Lake & Palmer, ex-The Nice) és Tony Pagliucától (ex-Le Orme), és a hetvenes évek eredeti billentyűivel autentikus korabeli hangzást is sikerült teremtenie. Salati elektromos gitárja, amely csodásan olvadt össze Jackson szaxofonbetéteivel, sikeresen kitöltötte a hangzásbeli űrt azokban a VDGG-klasszikusokban is, ahol eredetileg nem voltak gitárszólamok, a Hugh Banton-féle eredeti basszuspedálokat pedig sikeresen helyettesítette Giorgi basszusgitárja. Di Caprio dobos volt az egyetlen, akinek akadtak nehézségei Guy Evans „pótlásával”, ami leginkább a VDGG-örökzöld, a „Man-Erg” előadásánál hallatszott, ahol kevés tüzet és erőt vitt a dobolásába. Joe Sal énekes viszont már az első számtól kezdve lenyűgözött, akire a legendás Peter Hammill énekének pótlásának rendkívül nehéz terhe nehezedett.
Sal nem pusztán méltó Hammill-helyettesnek bizonyult, főleg a VDGG-számok „nyugodtabb” részeiben, hanem megmutatta, hogy változatos énekesi képességeivel számos, stílusában teljesen eltérő előadónál találna munkát. Jackson persze külön fejezet volt, hiszen teljesen belefeledkezett az „este hevébe”, és alig tudott elszakadni a színes fúvósparktól, miközben Carpani kijelentése, miszerint ő „a szaxofon Hendrixe”, egyáltalán nem hangzott túlzásnak. Az est egyik legmulatságosabb pillanata Jackson rövid tréfája volt. A „ez mindent irányít” szavakkal kezébe vette a pásztorsípot, majd a közönség egy részét addig „hipnotizálta”, hogy az bégetni kezdett, mint egy engedelmes birkanyáj, és mindenki remekül szórakozott.
Alex Carpani és társai új albumukat teljes egészében eljátszották, vagyis mind a négy számot a „4 Destinies”-ről, amely mellesleg nagyon jó alkotás. A koncert csúcspontját a saját szerzemény, a „The Infinite Room” előadása jelentette. A VDGG-klasszikusok közül a rendes műsorban még hallottuk a fantazmagorikus „My Room (Waiting For Wonderland)”-ot, a Jackson szaxofon-kitöréseinek köszönhetően várt „Killer”-t, a nagy meglepetést jelentő „Boleas Panic”-ot és a nélkülözhetetlen örökzöldet, a „Man-Erg”-et. Ezzel zárták a koncert rendes részét is. Alexben és társaságában az a legérdekesebb, hogy Carpani saját számainak szövegei angolul és olaszul is szólnak, de az egyes művek hangzásvilága is a prog brit és olasz felfogása között ingadozik.
Így aztán tényleg nem csoda, hogy felkeltették Jackson figyelmét, bár a maga módján vicces, hogy öregkorára szívesebben lép fel velük, mint a VDGG-vel, amellyel néhány éve nem a legbarátibb módon váltak el. Lelkes szavaira, hogy „először jár Triesztben”, egyáltalán nem lett volna szükség, ha 2009-ben kibékült volna a VDGG-triójával, és már akkor fellépett volna velük Trieszt főterén. A fantasztikus koncertest egyetlen kritikája a ráadásra vonatkozik. Nem az volt a baj, hogy ne lett volna szép hallani a kultikus instrumentálist, a „Theme One”-t, a VDGG-történet egyetlen feldolgozását, hanem az, hogy a nagyjából háromperces számot feleslegesen 25 percesre nyújtották. Ahelyett, hogy egy túlzottan elhúzott színpadi búcsúról gondoskodtak volna, simán eljátszhattak volna még három VDGG-feldolgozást vagy Carpani saját számait az első két stúdióalbumáról. Szerencse, hogy közben, egészen a végéig, a fenomenálisan jó hangulatú Jackson és Sal énekes szórakoztatott minket, aki az énekes improvizálás közben rövid időre a közönség közé is levonult.
Alex Carpani, David Jackson és lelkes társaik fellépése minden olasz szimfonikus progresszív rock-rajongónak és a Van Der Graaf Generator felejthetetlen örökségét szeretőknek megérte a látogatást. Ezen az estén valóban kihozták magukból a maximumot, és tekintve, hogy a koncert teljesen ingyenes volt, így néha a közönség között feltűntek külsőre, korra és társadalmi hovatartozásra nézve eléggé váratlan látogatók is, teljesen értelmetlen lenne túlzottan kekeckedni a „Theme One” elnyújtott zárásán, amelynek alapmotívuma még sokáig csengett a fülünkben Alex bandájának távozása után.
Setlista
1. Darkness (11/11)
2. My Room (Waiting For Wonderland)
3. The Silk Road
4. Killer
5. Sky And Sea
6. Boleas Panic
7. The Infinite Room
8. Man-Erg
9. Time Spiral
—ráadás—
10. Theme One
Képgaléria
