Szerző: Peter Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Lignano Sabbiadoro / Arena Alpe Adria / Olaszország
A koncert dátuma: 2014. 07. 29.
Látogatók száma: 3000
Jegyár: 32,00€
Lignano kellemes olasz tengerparti üdülőváros Udine közelében, amelynek kissé álmodozó, ha nem éppen romantikus hangulata kifejezetten kínálja magát néhány nagy név nyári koncertjeihez. Ezúttal a nyolcvanas évek egyik legnépszerűbb és legtiszteltebb zenekara, az újhullám és a pop rock legendás skót mesterei, a Simple Minds tisztelték meg a helyet. A nyolcvanas években olyan slágerek szárnyán, mint a „Don’t You (Forget About Me)”, az „Alive and Kicking” és a „Belfast Child”, koruk egyik legnépszerűbb együttese voltak: könnyedén megtöltötték a stadionokat, ahol csak megjelentek, aztán a kilencvenes években gyors kereskedelmi hanyatlás következett. Valamikor 2000 körül a zenéjük iránti érdeklődés lassan újra föléledt, ami új energiát lehelt a kultikus bandába, így azóta megint nagyon aktívan lépnek fel a világ számtalan színpadán. A Simple Minds lignanói koncertje a „Greatest Hits + 2014” turné állomása volt, amelyen a legnagyobb sikerszámaik mellett újabb és kevésbé ismert dalokat is játszanak.
A banda magja szilárdan áll, és az évek a színpadon egyáltalán nem látszanak rajtuk: két eredeti tag, a ma is rendkívül karizmatikus énekes, Jim Kerr és a kiváló gitáros, olykor billentyűs Charlie Burchill alkotja, mellettük a régi motoros dobos, Mel Gaynor ül a cuccai mögött. Jóval rövidebb múltra tekint vissza a bandában Andy Gillespie billentyűs, aki 2002 óta tagja a Simple Minds felállásának, és Ged Grimes basszusgitáros, aki csak 2010-ben csatlakozott hozzájuk. Az, hogy ők nem működtek közre a legnagyobb slágerek megszületésénél, egyáltalán nem érződik, hiszen hangszerük mesterei, és tökéletesen értik a skót újhullámos titánok filozófiáját és munkamorálját. 2009 óta élő fellépéseiken a kiváló vendégénekesnő, Sarah Brown is velük van, aki r’n’b- és soul-betéteivel szépen kiegészíti Kerr főhangját, és időnként „főszerepet” is kap. Szórakoztató érdekességként a progresszív rock rajongóinak azt is érdemes megjegyezni, hogy az 1990-es koncertturnén a Simple Minds vendégtagja a volt Jethro Tull-billentyűs, Peter-John Wetesse volt, aki mindenért odavolt, ami elektronikus-digitális irányba mutatott a billentyűk terén.
A Simple Minds a lignanói koncertet a temperamentumos „Waterfront” című slágerrel nyitotta, ami az egyik legkedveltebb dolguk, így szinte ideális nyitány. Az esőről szóló szöveg ezúttal tökéletesen illett az egyre felhősebb égboltra. Hihetetlen, milyen jó állapotban őrizte meg a hangszálait az egész este folyamán kiválóan diszponált Kerr, aki még a „régi iskolás” énekesek közé tartozik, hiszen a mikrofonja végig hosszú kábellel kapcsolódik. Háttérben szenvedélyes vokállal támogatta Brown, aki erre az alkalomra egy nagy, háromszög alakú fülbevalót akasztott a fülébe.
Az est folyamán a kedvelt, régi állandó számok mellett újabb dalokat is hallottunk, például a 2013-ban megjelent „Broken Glass Park” kislemezt. Az egyik első kislemezük, a „Love Song” gondolatban visszarepített minket 1981-be, amikor a Simple Minds lassan kezdett kinőni a post-punkból, és new wave és pop rock felé fordult. A fenyegető esős idő a skótokat a várakozásoknak megfelelően egy csöppet sem zavarta. Még a „Mandela Song” ébresztő erejű slágerének előadása közepén kitörő felhőszakadás alatt is rendkívül magas szinten tartották a produkciót, és a lehető legprofesszionálisabban vitték végig. A heves esőzés persze annál inkább megviselte a közönséget, amelynek jó időbe telt, mire újra összeszedte magát, és méltón helyettesíteni tudta Kerrt, amikor az egyes számok között egy-egy refrén eléneklését átengedte nekik. A „Mandela Day” a nagy apartheidellenes harcos halálának első évfordulóján, az est közepén rendkívül aktuálisan és még megindítóbban szólt.
Az eső egészen a Simple Minds koncertjének végéig nem csillapodott, bár később azért lassan javult a helyzet. Az egyik nagyobb meglepetés a „Hunter And Hunted” előadása volt, amely ugyan slágernek is beillene, mégis kiváló, szintetizátorközpontú szerzemény, és Andy Gillespie billentyűs remek szólóval villogott benne. Ezt két nagyszerű előadás követte két nagy slágerből, a „Promised You a Miracle” és a „Glittering Prize”, amelyekben a csuromvizes közönség végre újra megtalálta a hangot a bandával, és átadta magát a rendkívüli ambientvarázsnak, amelyet még a „hegyes ruhaszárító kampók” módjára órákig, könyörtelenül zuhogó cseppek sem tudtak megtörni. Az „Imagination” című dallal a Simple Minds egy teljesen új számot adott elő, amely valószínűleg a készülő „Big Music” stúdióalbumon jelenik majd meg. Megjelenését 2014 októberére jelentették be.
Az est legrégebbi száma az „I Travel” volt post-punkos ritmikai megközelítésével és a korai Roxy Music jól érezhető hatásával, vagyis akkor készült, mielőtt a Simple Minds világhírre tett szert. A „Dolphins” előadásával átléptek a „Black & White 050505” (2005) albumának korszakába, ami újabb bizonyíték arra, hogy az újabb időszakot sem hanyagolják, hiszen az ezredforduló után „feltámadtak a halottak közül”, és sikeresen felélesztették az érdeklődést a zenéjük iránt. Az est egyik csúcspontja minden bizonnyal az artrockos fűszerezésű instrumentális „Theme For A Great Cities” remek előadása volt, amelyben elsősorban Gillespie billentyűs brillírozott, aki ez alkalommal rágógumit vett a szájába, és annak segítségével néhány egészen nevetséges grimaszt vágott.
2001-ben a Simple Minds albumot adott ki más előadók dalainak feldolgozásaiból „Neon Lights” címmel, amelyen a „Dancing Barefoot” klasszikus saját változata is szerepelt, ami eredetileg Patti Smith dala. Ezt az amerikai újhullámos The Call „Let The Day Begin” című számának feldolgozása követte, amelyet a Simple Minds-hívek először a „Graffiti Soul” (2009) különleges, dupla változatán hallhattak. A legtöbbeket, főleg azokat, akik egy zenekart először látnak élőben, a más előadóktól származó feldolgozások inkább idegesítik, de a Simple Minds mindkét említett számot teljesen „magáévá fogadta”, így nem volt semmi ok a rossz kedvre. Aztán elkápráztattak minket a nagy sláger, a „Someone, Somewhere in Summertime” fenomenális változatával, amely nosztalgikus lüktetésével és szövegével is remekül illett ennek a varázslatos estének a nyári, tengerparti hangulatához. A Simple Minds tagjainak elég vegyes érzései vannak, ha a kilencvenes évekre gondolnak, de a „See The Lights”, amelyet ezen az estén hallottunk, a „Real Life” (1991) albumon jelent meg, ami még az utolsó klasszikus, világszerte sikeres alkotásuk.
A fő műsort legnagyobb slágerükkel, a „Don’t You (Forget About Me)”-val zárták, amelynek varázslatos pillanatát még a lehetetlen idő sem tudta elrontani. A közönség, amelyben a kelleténél több ősz hajszállal küszködő középkorú férfiak és csalódott, megfáradt háziasszonyok domináltak – akik a Simple Minds legnagyobb sikereinek idején még eleven tinilányok voltak –, a hagyományosan gyenge olasz angoltudás ellenére a szövegek nagy részét kívülről tudta (legalábbis a slágerek esetében), vagyis lelkesen átvette Kerrtől a refrének éneklését.
Az első ráadás két meglepetést tartogatott: a „Big Music” című új dalt, amely szinte biztosan megjelenik majd a készülő, azonos című albumon, valamint a „New Gold Dream (81-82-83-84)” klasszikust, amely folytatta az 1982-ben megjelent, azonos című, korszakalkotó stúdióalbum számainak sikeres sorát – ez az album hozta meg nekik a világméretű áttörést. A második ráadás – a régi Simple Minds-hívek, valamint azok nagy örömére is, akik elsősorban a legnagyobb (rádiós) slágereiket ismerik és tisztelik – a kevésbé népszerű „Let It All Come Down” mellett még két nagy slágert tartalmazott, az „Alive and Kicking”-et és a „Sanctify Yourself”-et. Sajnos a számos kiemelkedő pillanatot hozó est túl gyorsan véget ért, éppen akkor, amikor az idő már viszonylag stabilizálódott, és a hangulat a színpad előtt alaposan felpezsdült. Hogy a „Sanctify Yourself” volt az est utolsó felvonása, az akkor derült ki, amikor a banda Bowie klasszikusának, a „The Jean Genie”-nek a hangjai mellett megköszönte a közönségnek a támogatást, majd a tagok lassan elhagyták a színpadot. Kerr azonban sehová sem sietett: utolsóként távozott, és a kedvelt Bowie-örökzöld kíséretében még néhány mókás tánclépést mutatott búcsúzóul.
A Simple Minds lignanói koncertje – annak ellenére, hogy a végére szinte mindannyian csontig áztunk a színpad előtt – igazi csemege volt a nagy újhullámos slágerek minden nosztalgikus rajongójának, a néha előbukkanó artrockos melaszszal megspékelve. A hangosítás még a zivatarban is nagyon jó volt, a színpadi fény pedig igazi szemkápráztató látványt nyújtott. Időnként kissé idegesítő volt, hogy a közönség egy része túlzásba vitte az esernyőket, amelyek többször eltakarták a kilátást az egész színpadra, illetve a banda összes tagjára, de e kellemetlen apróság ellenére az egész koncert alatt meggyőződhettünk róla, hogy a Simple Minds lélekben még mindig fiatal banda, és egyáltalán nem szól rosszabbul, mint a legnagyobb dobásai idején. Legendás újhullámos bandákat manapság nem könnyű közelről megnézni, ezért igazán nagy szerencsénk volt, hogy a Simple Minds viszonylag közel jelent meg a határunkhoz. Persze lehetetlen volt, hogy ezen az estén a nyolcvanas évek összes slágerét halljuk, közülük például a „Belfast Child”-ot és az „All The Things She Said”-et hiányoltuk, de cserébe kiválóan előadott és elénekelt standardeket hallottunk gazdag pályafutásuk szinte minden fejezetéből.
Setlista
1. Waterfront
2. Broken Glass Park
3. Love Song
4. Mandela Day
5. Hunter and the Hunted
6. Promised You a Miracle
7. Glittering Prize
8. Imagination
9. I Travel
10. Dolphins
11. Theme For Great Cities
12. Dancing Barefoot (orig. Patti Smith)
13. Let the Day Begin (orig. The Call)
14. Someone Somewhere In Summertime
15. See The Lights
16. Don’t You (Forget About Me)
—ráadás I.—
17. Big Music
18. New Gold Dream (81-82-83-84)
—ráadás II.—
19. Let It All Come Down
20. Alive and Kicking
21. Sanctify Yourself
Képgaléria
