Az Ortofest fekete manifesztuma (2013)
Fotók: Jerneja Jerak
Helyszín: Orto Bar, Ljubljana, Szlovénia
A koncert dátuma: 2013. április 11.
Látogatók száma: 200
Jegyár: 6 €
Egy olyan névnél, mint a Noctiferia, minden szlovén metalos büszke lehet arra, hogy a mi kis pokoli univerzumunk zugából származik. Az extrémebb hangzások és ritmusok kiváló zenészeinek és rajongóinak acélszövetségéről van szó: ezek a fickók nemcsak edzett vetői az elsötétített death metal hangzásoknak, hanem a műfaj azon kevés zenészei közé tartoznak, akik időről időre mernek újra keverni, és újrakötni az idegvégződéseiket a lényegükben, anélkül hogy közben elhanyagolnák az evolúciós fejlődést és a minőség magas szintjét. Lehet, hogy puritán megfontolásból nem is szeretitek őket, de a ljubljanai ötösnek el kell ismernetek a szlovén metal tekintélyes despotái státuszt, és azt is, hogy megfontolt stratégái a kereskedelmi marketing extrémebb alhangjainak abban, hogy hogyan is kellene kinéznie a metalnak a színpadon és a lemezeken. A Baptism At Savica Fall lemezzel megtartott véres keresztelő óta sok minden történt. Cserélődtek a tagok, változott a hangzás, és az új torokénekes, Gianni Poposki ezredfordulós érkezésével a Noctiferia a black metal vizekből technikásabb industrial és extrémebb death metal vizekre kanyarodott. Igen, bevallom – kereskedelmileg vonzóbbak lettek, de a kérdés az, hogy szabad-e rögtön megkövezni, és a kivégzés vágóhídjára hurcolni a látványosabb, áttörőbb zenészek karizmáját, akik nem érik be az underground klubok beleinek földalatti morzsáival – ott, ahol általában minden eladott lélek végzi. Én ebben inkább a progresszió védelmezőinek oldalán állok, és zenerajongóként, nem pedig pózolóként elsősorban üdvözlöm ezt a merészséget és bátorságot.
Ezért is érdekelt, mi történt valójában az Orto színpadán a karizmatikus Gianni ezredfordulós beavatása óta. Miután külföldön is betörtek, és külföldi színpadokon sorra gyűjtötték be a nagyobb névvel bíró pályatársak rajongóit (a Hypocrisy mellett egy szuszra eszembe jut a Noctiferia és a Cannibal Corpse, valamint a Malevolent Creation együtt emlegetése is …), voltak fel- és lejtmenetek, a teljes összeomlás torkából pedig a túlélés darwini hordozóinak módjára mindig még nagyobbak és erősebbek tértek vissza. Ennek bizonyítéka – ha nem tévedek – a nemrég ünnepelt, immár 15. évforduló is, és miután megérkezett a kiváló dobos, Mathias Gergeta, Gianni Poposki, a gitáros Igor Nardin és Roman Fileš, valamint a kiváló basszusgitáros, Uroš Lipovec új lendületet kaptak, hogy még mélyebben hatoljanak a szlovén fiatalság lelkébe és fülébe. Ez a beavatás pedig mindig zajos és megrázó, ezúttal azonban egy új, immár ötödik nagylemez megjelenése is kísérte, amelynek a vérvörös megvilágosodás fényét kell elhoznia erre a rothadó világra az idei év végéig, egy poszt-kataklizmikus világba, aminek nem látni a végét. Ezúttal az egyébként eléggé más irányultságú ljubljanai Orto színpadán is ígérkezett valami jó. Az Orto felé indulás egyik súlyosabb oka így idén a Noctiferia neve volt.
Az Orto előtt már kilenc óra előtt gyülekezni kezdett az extrémebb ritmusok és hangzások híveinek meglepően nagy tömege, hiszen a klub gyomrában ismét metalbazár is zajlott, afféle jobbfajta metalereklye-piac. Egyetlen futó pillantás a kínálatra újra világossá tette, hogy a szlovén színtér átlaga inkább vonzódik a fémes csecsebecsékhez és ékszerekhez, mint a hanghordozókhoz, ezért ezt az estét inkább kihagytam, és egy emelettel feljebb mentem, ahol a színpad már készen állt az est főszereplőire. Nem sokkal fél tizenegy előtt, zsúfolásig telt terem előtt, ahová a hithű feketepólósok közé besettenkedtek az Anonymous mozgalom aktivistái és egészen más vizekről érkezett alternatívok is. Az iparosított, teátrális intro első ütemei és a gitárkonzolok beállításainak ellenőrzése után eljött az idő, hogy ütős hangokkal átszellőztessék a levegőt, a fülek elleni deszanttal pedig megkezdődött e diszharmonikus idők evangéliumi pillanatainak felolvasása. A ljubljanai kvintett színpadi erejének bemutatását stratégiailag a legutóbbi lemez, a Death Culture pillérei köré építették; az új világrend hegemóniájának posztindusztriális poklát a Noctiferia a gitárok, a basszus és a dobok pedáns, kiegyensúlyozott metrikájával vázolja fel, a pódium középső részét pedig a remek hangulatban lévő Gianninak adták, aki már az első ütemekben megmutatja, hogy mindig kontroll alatt tartja a helyzetet, és számára a fények és a tömeg szemének gyújtópontja mindig többet jelent. A Catarsis első ütemei megmutatják a formát, valamint azt a magas fokú felkészültséget és fürgeséget, amellyel a zenekar metalos felépítése már önmagában is rendelkezik – bemelegítő kör nélkül. Igor és Roman transzba esik, Uroš pedig a színpadi jelenlétével gyönyörűen megtámogatja a kemény alaphangokat.
A vehemencia és a távolságtartó színpadi tartás ezúttal jobban illik, mint a tömeg zenei vágyainak általános kiszolgálása; éppen a saját gondolati vörös fonal és koncepció minőségi követése ad a zenekar minden koncertjének felismerhető, sajátos, tévedhetetlen patinájú ízt. A Noctiferia jól megolajozott koncertgép, amely rutinszerű sebészi beavatkozását az Ortóban magabiztosan hajtja végre, mégis hiányzik egy kis tér, amelyben a történéseket magasabb sebességfokozatba lehetne kapcsolni. Az erő és a szimfonikus lendület ellenére a Delluders & Followers nem szól teljesen úgy, mint lemezen; az egyébként ütős black metalos szimfonika klausztrofób lett, nem epikus, mint amilyennek a Kino Šiška színpadán megtapasztalhattuk. Az Orto színpada túl szűk az összes szenvedély tökéletes táncához, ezért legalábbis én nem éreztem teljesen felszabadult energiaáramlást a színpadon álló szereplők és a tömeg között, amely részben statikusan bámulta az Ortofest pokoli csúcspontját, részben pedig kihasználta ezt néhány kapkodó, összefüggéstelen moshpit-kitörésre néhány egyénnel. A tömegben megjelent néhány álarcos képviselője a lázadó Anonymous mozgalomnak, akik felpezsdítették a színpad előtti hangulatot, a vidéki–városi „ismerők” konglomerátuma viszont nem lélegzett teljes tüdőből. A várt hatalmas moshpit inkább egy helyben toporgássá vált, az egyéni koncertkitörések pedig ritkák voltak és bizarr módon az első három sorba szorultak. A rendszer erőközpontjaival való leszámolás egyébként teljes összhangban van a korral, amelyben élünk, de a tömeg nem fogta fel a felhívást úgy, ahogy gondolták; a lagymatag reakciók egy egyébként kiváló minőségű fellépés és az újabb anyag tökéletes bemutatása zavaró útravalójává váltak. Kevesebb volt az interakció, a skandálás és a taps, mint amire az ember számított, a Noctiferia pedig ennek ellenére zavartalanul viszi tovább diktátumát és az újkori varázslatos könyv olvasását.
A Death Culture egy magasra emelt középső ujj a jelen idők felé; a black metal nihilizmusa ezúttal átszabva és az iparosítottabb hangzások textúráiba beleöltve szólal meg, amitől a Noctiferia pillanatokra úgy szól, mint a Coal Chamber vagy a DevilDriver egy Rob Zombie-tinktúrán, de persze a hírhedt Peter Tägtgren hatása is jócskán érződik. A hangzás mégis jó, a dalokat pedig – bár nem nyitották ki az összes szelepet teljesen – elsősorban a kiváló, hibátlan előadás emeli ki. Gianni a múltat is felidézi. Pontosan tizenkét éve zajlott le az Orto színpadán a fiatal énekes koncertkeresztelője ebben a felállásban, így hosszú évek után az Ortofest Noctiferia-fellépése a klubban még szentimentális felhangot is kap. Plečnik háromhídja alatt azóta rengeteg víz lefolyt a Ljubljanicán, a zenekar pedig lényegesen összeszokottabb és kompaktabb lett, amit dalról dalra bizonyítanak. Következik a Monarch és a brutálisan ütős Slavedriver, aztán egy szexi elektronikus intro és egy bőr alá kúszó, hipnotikus rádióhang, amely azt sugallja, hogy „Absolute power corrupts absolutely”, majd a démonian édes Demoncracy. Mind rabszolgái vagyunk a pénzköröknek és a kapitalista „ígéret földje” démonainak; az amúgy is lejárt istent, akiben a bigottakon kívül nem sok intelligens és érző ember hisz, profán ideálokra cseréltük, a Noctiferia pedig művészi formában mondja ki a provokációját. „Money is your God” énekli Gianni. A torzított feketeség szonikus spektrumában nincs hiány megerősítésből.
Aztán végre eljön az a pillanat is, amelyet páran igencsak epekedve vártunk. Igor a kezébe veszi a nyolchúros gitárszörnyet, a zenekar többi tagja pedig magabiztosan készül a Rudra keresztelői előadására (gondolom, munkacímről van szó, mert a dal nevét az est főszónoka nem mondja be …), az első bemutatott számra a lemezről, amelynek az idei év végén kellene teljes erővel megdördülnie. A ritmika fantasztikus, a Noctiferia pedig ezúttal még elkötelezettebb a matematikai végletek iránt. A Meshuggah teljesen automatikusan csúszik be a gondolataim közé, a kiváló bridge pedig úgy gyullad be a kisagyamban, mint egy atombomba megatonnás csapása vagy egy ezer megawattos villámcsapás. A nyolc húr jól ki van használva, hiszen Igor gitárja a már amúgy is masszív hangzáshoz még pár gramm plusz súlyt és még több mélységet ad. Az új lemez ígérete, kedveseim, kivételes, a Noctiferia pedig ismét lapozott a varázslatos könyvében a még nagyobb dominancia és Szlovénia nehézsúlyú titánjai amúgy is glamúros státuszának megszilárdítása felé! Versenytársaik ugyan akadnak e téren, de kevesen nőttek fel ahhoz, hogy megmérkőzzenek olyan férfiakkal, akik tudják, mi a küldetésük, és egy szemernyi kétség nélkül járják ezt az utat a sikerük felé. Ez a győztesek útja, merném hozzátenni. Sajnos ezúttal csak egyetlen újdonsággal szolgálnak, utána megint kicsit régebbi anyag következik és egy kis reklám annak, amit legutóbb felvettek, és amit még be lehet szerezni a polcaitokra (persze ha nem esküsztök kizárólag arra, hogy személytelenül szürcsöljétek a zenei nektárt egyenesen az internetről …).
A Terror és a Rust nem tesz igazságtalanságot a legutóbbi lemez szonikus bombasztikájának. A Death Culture nyitánya és a 2010-es csúcsok után eljön a pillanat, hogy mélyebbre nyúljanak a múlt kincsestárába. A szelektivitás itt nyilvánvalóan fontos dolog, a fiúk pedig úgy mutatják meg a forma és a tartalom összhangja iránti esztétikai érzéküket, hogy az esti műsorba éppen megfelelő adagokat csempésznek a Slovenske morbide anyagából. A Turn Away nyersebb változatát a So Devoid rutinosan lekoptatott himnikus részei követik, amelyek engem azért mégsem győznek meg teljesen, annál jobban szól viszont az a dal, amely miatt a videoklip első megnézése után inkább a tudatalattimba égettem a Noctiferiát. A Mara sötét industrialja élőben is megrázza a lényem minden rostját, a himnikus, lelassított ritmikai hullámok Soulfly-módra morzsolnak és szedik véres vámjukat, én pedig újra magam elé idézem az egyiptomi istenpanteont, Toth alakját és az eredeti szöveg parafrázisait, ahogyan azt maga Toth diktálta, révült állapotban Aleister Crowley leírta. Hogy semmiféle indoktrinációs rendszer és vallási elbutítás hívei nem, azt a végső szabadulás és megváltás kiáltásával a kiváló Holymen vallja meg, ami úgy illik a Marához, mint ahogy az apa az anyához, én pedig a létfontosságú oxigénadag után kutatva még az első ráadás vége előtt úgy döntöttem, hogy utat török magamnak a csütörtök esti hűvösre. A teremből aztán csöpögni kezdtek a többi lelkek is, és ismeretlen helyre bolyongtak.
A koncert után egyébként néhány embertől – köztük a minőségileg egyenlőtlen konkurencia védelmezőitől, amely a zenei létjogosultságát már rég elvesztette – hallottam, hogy a Noctiferia nem volt éppen az igazi, és hogy a színpadról állítólag több pop áradt, mint feketeség, amivel nem tudok egyetérteni. Semmiképp, hacsak időközben, a tudomásomon kívül nem következett be megint a tömegek általános ízlésének átalakulása, és a rádióállomásokon újra nem az átkozottul tökéletes és gyönyörűen artikulált zaj avantgárdabb hangjait játsszák? Elhiszem ugyan, hogy a Noctiferiának a koncert után még maradt egy kis tartaléka, és hogy a tüdejükből és kebelükből több levet és fekete magot is kisajtolhattak volna, de erre még átkozottul sok alkalom lesz. Az idei Ortofest egyik jobb fellépését kaptuk, és olyat, ami teljes összhangban van azzal a korral, amelyben élünk. Árnyak vagyunk a halál kultúrájában. Bolyongó kísértetek vagyunk, akiknek ébresztésre, erős zenei pofonokra és lázadásra szólító hívásra van szükségük. A Noctiferia megvan hozzá, és a Noctiferia ezt már jóval a jelen idők előtt is énekelte. Csak a Fond Of Lies gyönyörű előadására emlékszem, amely miatt ezen az estén egyébként hiányoltam a Per Aspera lemez valamivel régebbi anyagát vagy a debütáló Baptism At Savica Fall váratlan gyémántjait is. A távolabbi múltat nyilván elmosta az idő árja. Evolúció, mit tehetnénk? Bár a Noctiferia fogai fehérebbek és csiszoltabbak, így is átkozottul édesen tudnak harapni egészen a szív magjáig, és az alacsony frekvenciás rezgésekkel meg frekvenciákkal igazi érzelmeket ébresztenek. Művészek, és ismerői a helyes fogásoknak, ezért hiszem, hogy varázslatuk tartós lesz a tömegek fölött, minden következő lemezük pedig egy lépés előre a zenei minőség evolúciós létráján. És mi többet kívánhatna vagy követelhetne az ember mindezek után, akár istenkáromlóan is? Tény az is, hogy minden éjszakának megvan a maga ereje, „a baszás után nincs megbánás”, kedveseim, a kiváló zenészek ljubljanai ütőcsapatának azonban egy kis tartalékosság ellenére sem lehet felróni, hogy ne adtak volna kiváló okot a kisülésre. Ha nem éltétek át a teljes kisülést, akkor rossz koncerten voltatok, de az is igaz, hogy minden fülnek megvan a maga festője. Az ízlésről ezúttal nem vesztegetnék szót, az éjszaka varázsának hordozóinak, a hatalmas Noctiferiának pedig csak szívből és őszintén szeretném megköszönni a sok fáradozást és mindazt a jót, amit eddig adtak, és előre is nagyon köszönöm a gyönyörű zenei áldozatokat, amelyekben remélem, az idén még részünk lesz!
Setlist
- Catarsis
- Delluders & Followers
- Monarch
- Slavedriver
- Demoncracy
- Rudra *
- Terror
- Rust
- Turn Away
- So Devoid
- Mara
- Holyman
Képgaléria
























