Szerző: Rok Klemše
Fotók: Nina Grad
Helyszín: Križanke
A koncert dátuma: 2012. szeptember 16.
Nézők száma: 1000
Nem sok olyan zenekar van, amelyik ilyen tiszteletre méltó évfordulóval büszkélkedhet, mint az ír „csavargók”, a The Dubliners, akik idén ünneplik az aranyjubileumot, az 50. évfordulót. A The Dubliners még 1962-ben kezdte a pályafutását, eredetileg The Ronnie Drew Ballad Group néven. A nevet, amelyen ma is ismerjük őket, a néhai Luke Kelly választotta, ihletként pedig Joyce Dubliners című novelláskötete szolgált neki. Az évtizedek alatt a The Dubliners több mint harminc lemezt vett fel, ihletet adott olyan későbbi zenekaroknak, mint a The Pogues, a Dropkick Murphys és a Flogging Molly, és az ír nemzeti büszkeségként írta be magát az ír történelembe (a sör és a whisky mellett, persze).
A mostani koncert természetesen teljes egészében az ír ötvenedik születésnap ünneplésének jegyében zajlott, és elsősorban a zenekar gazdag történetének retrospektívája volt. Sajnos idén áprilisban váratlanul elhunyt a zenekar atyja, az egyedülálló bendzsós, Barney McKenna, az utolsó megmaradt eredeti tag. Sokáig találgatták, hogy a szomorú hír után egyáltalán megtartják-e az idei koncerteket, végül azonban a Dubliners tagjai mégis bejelentették, hogy a turnét elsősorban Barney emlékére játsszák le. A koncertbe egy rövid mozaik vezetett be minket, amely a különböző tévéműsorokból vett részletekből állt, amelyekben a The Dubliners az évek során vendégszerepelt. A vad ír táncba John Sheahan, Sean Cannon, Eamonn Cambell és Patsy Watchorn rántott bele minket a The Fermoy Lassies/Sporting Paddy című hangszeres duplával. A The Dubliners bendzsó nélkül persze elképzelhetetlen, és annak húrjait egészen a haláláig mesterien pengette Barney. A helyére Gerry O’ Connor lépett, akit Sheahan Barney legszorgalmasabb tanítványaként mutatott be. Maga Sheahan vette át a koncert amolyan házigazdájának szerepét, hiszen neki járt a legjobban a szája, és sok csípős poén hangzott el tőle az ír sztereotípiák rovására. A koncert kesernyésebb oldaláról a néhai tagoknak, sorrendben Luke Kellynek, Barney McKennának és Ronnie Drew-nak szentelt gyönyörű versbetétek gondoskodtak. A legjobban persze McKennának szóló szép főhajtásnál szorult el a torkunk, hiszen az ő emléke él még a leginkább. A színpadi ötösükhöz a vásznon látható archív felvételek segítségével a legendás hármas is csatlakozott, a koncert legmegindítóbb pillanata pedig kétségkívül ezen a módon az „I Wish I Had Someone To Love Me” című gyönyörű balladának a megható előadása lett. Ez valószínűleg Barney egyetlen olyan dala, amely nem a sört, a hajókat és a halászatot dicsőíti, hanem a szerelem keserűségéről szól. Az est jellege miatt sok ilyen önvizsgáló, emlékező pillanat akadt, jóval több, mint amit a The Dubliners-től megszoktunk, hiszen a szokásosnál több balladát és melankolikusabb dalt játszottak. Ez messze nem hiba, mert a ravasz írek ügyesen elegyítették őket a vidám, ivós nótákkal, mint a „Seven Drunken Nights”, az „All For Me Grog”, a „Rare Old Mountain Dew”, a „McAlpine’s Fusiliers” és sok más, amelyekre az első sorok táncolásától az egész Križanke remegett! Fantasztikusan szerepelt a szólószámával O’Connor és a karizmatikus, ördögi ritmusgitáros, Cambell is, aki a koncert alatt teljesen a saját stílusában jó néhány sört magába döntött. Nemcsak energikus játékával és táncával nynyűgözte le a közönséget, hanem azzal is, hogy Ljubljana címerét felragasztotta a gitárjára!
A szólószám után az urak húszperces szünetet tartottak, amelynek hátulütője a szervező (vagy maga a Križanke?) hibás politikája volt, hogy sört csak az előcsarnokban mértek. Igaz, hogy inkább kulturális eseményről volt szó, de érthetetlen, hogy egy ír zenekar koncertjén (az írok alkoholszeretetének sztereotípiája végül is igaz) nem lehet sört inni. Egy műanyag pohár sörrel azért remélhetőleg nem ölök meg senkit, ugye? (Újabb mínusz volt, hogy csak Uniont és Laškót csapoltak. A Guinness úgy esett volna jól egy ilyen eseményen, mint a whisky egy ír torkon.)
A koncert második részében John Sheahan szólószáma következett: egy gyönyörű hegedűszimfóniát mutatott be, amelyet a „pszichopata” Breivik áldozatainak ajánlott, mert Norvégiában éppen a brutális gyilkos hadjárat idején írta. A koncert kissé melankolikusabb első fele a másodikban a Guinness habjának édességévé élénkült, hiszen a The Dubliners slágert slágerre halmozott. A záró négyes alatt a közönség végleg felpattant a székekről: először a „Dirty Old Town” alatt, másodszor pedig „arra az ismert Metallica-dalra”, ahogy Sheahan bejelentette a népdallá vált „Whiskey in the Jar”-t, amellyel a The Dubliners lezárta a koncert rendes részét. Egy ír koncertet persze elképzelni sem lehet a fantasztikus „The Wild Rover” nélkül, amelyet a közönség harsány támogatásával énekeltek el. A közönség ráadást követelt, és a legvégén még megkapta a „Molly Malone” klasszikusát.
A The Dubliners bebizonyította, hogy az évek nem törték meg őket, még mindig ördögien jól játszanak (főleg pedig lélekkel és szívvel!), még akkor is, ha a mostani koncert szomorú jellegű volt, elsősorban Barney közelmúltbeli halála miatt (legyen hideg a sör odafent), ami sajnos azt mutatja, hogy a legendák lassan búcsúznak. De az ígéret szerint jövőre ismét visszatérnek, így szerencsére nem túl hamar. Végül pedig egy ír vicc, Dubliners-stílusban: „Mi a különbség az ír esküvő és az ír halotti tor között? Eggyel kevesebb részeg.”
Képgaléria
