Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik, Jerneja Jerak
Helyszín: Tolmin (a Tolminka és az Soča összefolyása) / Szlovénia
A koncert dátuma: 2012. augusztus 10.
Látogatók száma: 12.000
Jegyár: 107,00€ (háromnapos jegy) / 142,00€ (hétnapos jegy)
A Metal Camp fesztivál ötödik és egyben utolsó napja zárónapként tulajdonképpen a legkevésbé izgalmas felhozatalt hozta. El tudod képzelni a Sabatont az ötödik nap főszereplőjeként, a Sodom és a Pain társaságában? Nehéz, igaz? Bármelyik a háromból simán megállta volna a helyét headlinerként, de a szerep végül a pillanatnyilag legnépszerűbbnek jutott.
A előző napi időjárási szeszélyek után az idő – bár alacsony felhők nyomták – megnyugodott, a fesztivál hangulata pedig teljesen száraz körülmények között zárult. A Sodom fellépéséig igazából nem történt semmi megrázó, a fejleményeket olyan zenekarok irányították, amelyek pályafutása legfeljebb jó 10 éves, de inkább csak néhány, és meglehetősen kevés művészi önállóságról árulkodnak.
Másrészt viszont a Sodom előtti felvezetés szép žánerválasztékot kínált. A fesztivál „békéjét” délután négykor a német thrash metal újjáélesztők, a Purify dübörgése törte meg. A pár évnyi szünet után újra működő négyes az amerikai Bay Area-mozgalom hagyományáért rajong, az Exodus és/vagy a Forbidden régi iskolájától indulva, egy kis piszkos rock n’ roll sodrást pedig a New York-i Overkilltől örököltek. Csak éppen német hangzásban. Vagyis az utolsó nap nyitánya semmitmondó és kevéssé izgalmas volt. A Hedienvolk, a holland folk metalosok megint tekintélyes számú metalos virgoncot csaltak a színpad elé, ami utoljára is igazolta a folk metal-mániát, amely most a világ metalszínterén uralkodik. A zenekar 2010-ben, a »Uit oude grond« („From old soil”) című harmadik albumával véglegesen befutott a szcénában, és természetesen gondosan egyensúlyoz a klasszikus metalépítőkockák és a folk hangszerek között, például mandolin- és hegedűszólamokkal. Újabb buli, magabiztos fellépés, másképp nem is megy. A csapat elég rutinos, hiszen már egy teljes évtizede jelen van a színtéren. Csakhogy közben már eléggé letelepedett az a felismerés, hogy a folk metal zenekarokat mesterségesen erőltetik: a műfaj népszerűsége miatt automatikusan előnyt élveznek az önálló szerzői munkát tekintve jóval érettebb formációkkal szemben, előttük sarkig tárul az ajtó. A kérdés viszont az, mennyi minőséget és hitelességet tudnak ma még nyújtani – mondjuk inkább: gyártani –, hiszen általános bőségükben úgy hasonlítanak egymásra, mint tojás a tojásra.
A harmadik fellépő, a Steelwing szintén olyan zenekar, amelyet a főszínpadon bármelyik, a kisebbik, második színpadon játszó csapat helyettesíthetett volna. A Steelwing ótvar NWOBHM-újjáélesztő. A svédek persze rendesen ráléptek a gázra. A játék dinamikus, átélt, egy adag bombasztikussággal és alaposan megtanult színpadi szereplési móddal átszőve, amelyet jó részben az Iron Maidentől örököltek, és tőlük vették át a színpadi öltözéket is (Spandex; a bal oldali gitáros, Robby Rockbag fejpántjával, erősebb külseje ellenére, szemtelenül emlékeztetett Adrian Smith színpadi tartására az aranykor 80-as éveiből, részben már pusztán a Gibson Explorer gitármodell miatt is). Az idei, a Noise Art Records gondozásában megjelent új album, szám szerint a harmadik, »Zone Of Alienation« címen azt bizonyítja, hogy a Steelwing kezd ismételni önmagát. A csapat, amely idén februárban önálló turné keretében a ljubljanai Orto barban is fellépett, meggyőző benyomást keltett, és az általánosságai ellenére szépen ellenpontozta a fesztivál hangulatát. Bár az énekes, Riley Erickson meggyőzően elérte az összes hangfekvést, még a legmagasabbakat is, a teljes hangképben a hangja hihetetlenül vékonynak és vinnyogónak hatott, mondjuk úgy: „összezsugorodottnak”. Az okot az alapbeállításokban, a Steelwing-fellépés hangképének keverésében kell keresni, mert Erickson magabiztosan teljesítette a feladatát. A Steelwing-repertoárból a következő dalok hangzottak el: Full Speed Ahead!, The Illusion, The Nightwatcher, Breathless, Zone Of Alienation, The Running Man, Tokkotai (Wind Of Fury), Roadkill (… Or Be Killed). Kifejezésmódjának hitelességét tekintve a Steelwing után maradandóbb benyomást hagyott a finn death/doom metal csapat, a bőségesen „dallamos” Swallow The Sun. A színpadon végletesen statikus zenekar, amelyet a kihívó atmoszférikusság emel ki, fanyar szomorúsággal telítve. A meggyőzően megteremtett melankólia lassan beterítette a színteret, még az ég is rövid időre szürkére váltott, mintha ő is gyászolna. Mozdulatlan, statikus tartása ellenére az énekes, Mikko Kotamäki vonta magára a figyelem javát. A nyitó Emerald Forest and the Black Bird alatt (így hívják a zenekar aktuális stúdióalbumát is) a kezében égő cigarettával keltett feltűnést, a mikrofonállvány tetejének dőlve, amelybe az énekes egyébként belekapaszkodott, valamint imponáló, piros Type O Negative-pólójával, amelyen a »Dead Again« (2007) album motívuma volt. De persze mindez semmit sem érne meggyőző énekteljesítmény nélkül! A csapat végigvergődte magát a This Cut is the Deepest, majd a Hate, Lead the Way!, Psychopath’s Lair, Cathedrall Walls, New Moon és Swallow (Horror pt. I) dalokon. A hatos, amely lényegében 2001 óta változatlan felállásban működik – kivétel az újonc Kai Hahto, egyébként a Wintersun dobosa –, bőséges adag pszichedelikus, ezoterikus hangulatkomponenst is nyújtott, amit főleg a zongorával megtámogatott akusztikus részek erősítettek meg (például a This Cut is the Deepest bevezetője).
A német tevton thrash metal veteránok, a Sodom érkezésével az ötödik nap valójában csak most ébredt fel és bontakozott ki igazán! A színpad előtti tér végre sokezres tömeggé állt össze, amely üdvözölni jött a legendás nagyágyúkat! A kompromisszumokat nem ismerő trió, Tom Angelripper (ének, basszusgitár), Bernd „Bernemann” Kost (gitár) és az új dobos, Markus Freiwald – aki 2010 végén Bobby Schottkowskit váltotta –, az aktuális »In War And Pieces« album címadó dalával nyitotta a koncertet. Bár kiszámítható fellépés volt, a várakozásoknak megfelelően, a Sodom-koncert mindig különleges csemege. Ez egy erős karizmával rendelkező zenekar, amely mindig teljes adaggal életre kel a színpadon. Az évek során megtartott dacosság és főleg a kivételes színpadi rutin önmagáért beszél. A Sodom nem ismer bújócskát. A villámgyorsan száguldó thrash metal kemény, megalkuvást nem ismerő és végletesen gúnyos őskanonádja, ahogy csak a németek tudják főzni, a színpadról áradó brutális hangterror dühének tüzes nyelvei közé szívta a színteret! Jött a Sodomy And Lust, az M-16, a kötelező Agent Orange és a Bombenhagel, majd a Remember The Fallen, a City Of God, az Outbreak Of Evil és a Blasphemer, a tér pedig csurgó verejtékben és a szodómia, szadizmus és mazochizmus ostorcsapásaiban fürdött – mindenkinek jutott valami. Röviden: a Sodom fellépése kétségkívül az utolsó nap csúcspontja volt, a srácok ráadásul alaposan helyrehozták azt a benyomást, amelyet a Metal Campen tett korábbi, 2009-es látogatásuk hagyott, amikor a koncert alatt hangtechnikai malőrök áradatával kellett megküzdeniük. A Sodom tehát még mindig teljes erőből „öl”! A zenekar egyébként épp új albumot vesz fel, amely előreláthatólag idén jelenik meg, így hamarosan várhatjuk egy új headliner turné hivatalos bejelentését.
A idei Metal Camp főszínpadának egyetlen indusztriálosa, a Pain, amelyet a híres zenei nagyágyú és a skandináv extrém metal ágak társalkotója, Peter Tägtgren vezet, kényszerzubbony és múmiásításra szánt szalagok kombinációját idéző, rongyos fehér ruhában, a Pain-legénységgel a Lux Aetema (Clint Mansell szerzeménye) hangulatos nyitánya után rohamozta meg a színpadot, amely átváltozott az ultragyors Crashed című Pain-dallá. Ez rögtön megadta a választ: a Pain az egész koncertet hangmátrixokkal játssza, vagyis a zenekar esetében programozott hanghurkokkal, kiegészítő alapritmusokkal és billentyűs függönyökkel. A csapatot, amelynek ezen az estén főleg a Hypocrisy-rajongók fordítottak hátat, főleg a női nem képviselőinek beáramlása tartotta életben, akik teljes kikapcsolásban vadultak az időnként harapós, kacér ritmikus hurkokra, amilyeneket a Pain a zenei gravírozásába épít. Tägtgren rendkívül meggyőző előadást nyújtott a számos énektechnika igényes kombinálásából: a tiszta dallamos éneklésen át a sikoltozós core-üvöltésig és a death metalos morgásig, a Pain pedig eléggé ravasz ahhoz, hogy speciális effekteket is használjon, amelyeken keresztül a vezető vokált vezeti (Shut Your Mouth), ami egyébként az indusztriális metal bevett ambient trükkje. A fellépést a Pain a várakozásoknak megfelelően az ultradallamos Shut Your Mouth slágerrel zárta a »Nothing Remains the Same« (2002) albumról. A repertoárban szerepelt még az I’m Going In, a Walking On Glass, az On And On című felpörgetett induló, amely az egész Metal Campet talpra állította, a Dirty Woman, a Dark Fields Of Pain, a Monkey Business, sőt a The Beatles-feldolgozás, az Eleanor Rigby, a Same Old Song sláger, a Bitch című eszeveszett mészárlás, valamint a Stay Away, a Fear Of Demons és a The Great Pretender. Kiváló koncert, kivételes összjáték. Hiba nélkül. A hang zseniális. Tágtgren mikrofonhoz szögezettsége ugyan elvesz valamennyit az összdinamikából és a színpadi töltetből, de a sötét gótikus, mégis ultradallamos ragadozóság beültetésének érzéke, amely a felcsavart indusztriális ritmusok fölé magasodik, hipnotikus érzést kelt, és ebben a Pain rendkívül hatékony. Kár, hogy mátrixokra kell hagyatkozniuk. Említsük meg, hogy az ötödik nap fellépői között két olyan zenekar is szerepelt, amely közös őszi európai turnéra indul: a Swallow The Sun és maga a Pain (főszereplőként). A Pain mellé a turné főszereplőjeként a portugál sötét hangulatú, nagyszerű Moonspell csatlakozik, a sort pedig a Scar of the Sun és a Lake of Tears előzenekarok egészítik ki. Röviden: ősszel találkozunk a turné valamelyik állomásán! Kötelező!
A Sabaton előtt, akiket a fesztivál ötödik napjának headlinerének választottak, a fesztivál szervezőinek csapata lépett színpadra, és közölte a hírt, hogy a Metal Camp nevet a jövőben MetalDays-re cserélik, ami a közönség felháborodását váltotta ki, és határozott „Buuuuhhhhhh!” kiáltással fejezte ki. Ezután jött a szervezők szívélyes köszönete és búcsúja, majd a felcsendülő The Final Countdown, a svéd Europe örökzöldje, a színpad előtti zsúfolásig megtelt tér pedig egységesen ugrált és egybeolvadt a refrén dallamával. Az energiaáramlás ebben a pillanatban egyszerűen fantasztikus volt.
A Sabaton, amely idén májusban adta ki új albumát, a »Carolus Rex«-et, nagy változáson ment át! A csapatban egyszerre három tagot cseréltek le, és hatosból ötösre váltottak. Ebben az új felállásban a Metal Campre érkezésig mintegy 50 koncertet adtak a világ körül, és ahogy az egyik beszédében az énekes, Joakim Broden összefoglalta, egyetlen rajongó sem mutatta fel a középső ujját a zenekarnak az átalakult felállásban adott egyik fellépésen sem. Ezért külön köszönetet és elismerést mondott a Metal Campnek is a hű rajongók támogatásáért és hűségéért. A headlinerhelyzet megerősítette, hogy a Sabaton 2012-ben is magabiztosan tartja magát a legforróbb metalzenekarok élmezőnyében, és a felállás felfrissítése után is megőrzi hitelességét.
A zenekar a The March Of War nyitány után a »The Art Of War« vasból öntött himnuszával, a Ghost Divisionnel robbant, amelyet a »Coat Of Arms« albumról a Uprising követett. A koncert kezdete máris megerősítette azt a pénteki esti lázat, amely az ötödik fesztivál nap végén forrt: először egy óriási mentőgyűrű akadt be a színpad és a közönséget elválasztó korlát közti térben, nem sokkal később pedig egy egész crowd surfing zajlott egy gumicsónakkal, amely szintén „megfeneklett” a fent leírt színpad előtti sávban. Az Uprising és az új Gott Mit Uns közti szünetben Broden először szólt a közönséghez. Az egyik pillanatban az első sorokból valami csillogó papírba csomagolt tárgy repült az énekes felé. Broden reflexből elkapta, és nagyjából így reagált: „What the…? Kinder Milch-Schokolade?!?” A reakció nevetésorkánt váltott ki a közönségből… de Broden mesterien kivágta magát: „This is candy for a children! On a real metal concerts ladies are throwing their panties on stage, not candies!”
A Sabaton háború felé menetelésének folytatásakor már egy egész sátor „crowd surfölt”, a zenekar pedig kivételesen magasan tartotta a hangulatot, ahogy sorolta az eposzt eposz után, köztük a Cliffs Of Gallipolit (azt a „szerencsétlen” dalt, amely a Svatanda Gutter Balletjére emlékeztet, de a rajongók egyik legkedveltebb Sabaton-száma), . Volt még a remek új Carolus Rex valahol a koncert közepén, a The Price Of A Mile, a Midway, az Into The Fire, a The Lion From tHe North, a White Death, a Sabaton pedig a fellépést a vasrepertoár számaival fokozta záró crescendóvá: Attero Dominatus, The ArtOf War, 40:1, Primo Victoria, ráadásként pedig a várt mulatság, a Metal Crue, majd még egy követelt klasszikus, a Panzer Battalion következett.
Annak ellenére, hogy teljesen mindegy lett volna, ki a három utolsó fellépő közül az ötödik nap headlinere, a Sabaton bizonyította kiváló munkakémiáját az újjáalakult felállásban, teljesen kihasználta a tágas színpadot, és felejthetetlen élményt szolgált fel a színpad alatti felhevült tömegnek. Ha az új Gott Mit Uns helyett a »Carolus Rex« egyik legerősebb új indulóját, a Kiling Groundot játszották volna, a diadal teljes lett volna, de sebaj. A Sabaton megy tovább. Honnan a zenekar nagy sikere abban az időben, amikor a többség elfordul a power metal dallamos formáitól, az továbbra is lenyűgöző, rejtélybe burkolt felismerés, de a nagyságot a Sabaton kétségkívül több mint kiérdemelte kitartásával és dacosságával!
A második színpad ismét a szlovén fellépők teljes diadalát hozta, akik elsöpörték a külföldi konkurenciát. Már a Metalsteel délutáni fellépése megmutatta, hogy ez a csapat gond nélkül állhatott volna a főszínpadon az utolsó nap első három zenekarának bármelyike helyett, és ugyanez igaz a Negligence esti fellépésére is, a második színpad headlinerei, a Noctiferia pedig teljes mértékben megkoronázták a szlovén zenekarok ötödik napi fölényét.
Ezzel véget ért az utolsó Metal Camp fesztivál. Mostantól jön a MetalDays. Ugyanolyan terjedelemben, vagyis ugyanannyi erős zenekarral a felhozatalban és ugyanolyan időtartamú fesztiválként. Remélhetőleg a helyszín a Tolminka és az Soča összefolyásánál marad, ami Európa fesztiválparadicsoma marad, ahová lelkes metalrajongók özönlenek Európa minden szegletéből. És mindenekelőtt reméljük, hogy a szervező és a helyiek szilárd konszenzusra jutnak, amely e fontos esemény hosszú távú fennmaradásán alapul, hiszen jelentős részt vállal Szlovén Köztársaság kulturális-művészeti életében, nemzetközi szinten is növeli az ország hírnevét és ismertségét, Tolmin község lakóinak hasznot hoz, és leleményességgel még többet is hozhatna, semmiképp sem átkot, amely elől menekülni kellene.
A fesztivál fennmaradása Tolmin vidékén, akár ilyen, akár más néven a jövőben, próbatétel: képesek vagyunk-e mi, szlovének átvenni a nyugati világ viszonyulását a metalkultúrához és a zenei alkotókedvhez, amely számukra teljesen természetes, mint a levegővétel. A nyugati világ több mint három évtizede szimbiózisban él a metalkultúrával és a zenei alkotással, amiből mindkét fél hasznot húz. Elég érettek vagyunk és elég nyitott a fejünk társadalomként, vagy számunkra továbbra is a vasárnapi misére járás és/vagy a (újkori módon ránk erőltetett) bevásárlótemplomok maradnak a lényeg?
Képgaléria
