Szerző: Urban Bolta
Fotók: Urban Bolta
Helyszín: Ottakringer Arena / Wiesen / Ausztria
A koncert dátuma: 2012. július 7.
Látogatók száma: 10.000
Jegyár: 54€
Újra itt a július, és vele a Lovely Days fesztivál évenkénti kiadása, az az esemény, amely több ezer ódon rock-rajongót gyűjt egy fedél alá. Ha manapság a rock és a rokon műfajok modernebb arcait felvonultató tömegfesztiválokból szinte hemzseg az egész régió, a Lovely Days egyike marad azon keveseknek, ahol a közönség soraiban rengeteg megőszült rockrajongót lehet látni, ahogy a fiatalkori emlékeiket idézik, no meg fiatalabb arcokat is, akik még csak most ismerkednek a szüleik zenéjével.
A Lovely Days minden évben a burgenlandi Wiesen faluban zajlik, Bécstől nagyjából 70 kilométerre. Kellemes, félig fedett helyszínről van szó, amely jó tízezer látogatót fogad be. A terep felét egy hatalmas sátor teteje fedi, a másik fele amfiteátrumszerűen emelkedik az első szint fölé, hátul pedig remek kilátást nyújt a színpadra és az alatta hullámzó embertengerre. A fesztivál először 2006-ban zajlott le, és azóta a régmúlt és a közelmúlt rocklegendáinak egész palettáját vendégül látta; csak néhányat említek: Robert Plant, Gary Moore, Billy Idol, Jethro Tull, Uriah Heep, Neil Young, Deep Purple, Eric Burdon, Foreigner, Toto, Santana…
Az idei kiadáson fellépő hét produkció miatt az esemény már fél kettő körül elkezdődött, így a Rockline csapata lekéste a nyitóakt, a NORBERT SCHNEIDER trió fellépését. A helyi származású zenész, aki a blues, a jazz és a reggae elemeit szövi a saját kifejezésmódjába, állítólag derekasan megoldotta a feladatát, majd átadta a stafétabotot a STAN WEBB’s CHICKEN SHACK együttesnek. Ez egy régi motoros, brit gyökerű formáció, amely az ötletgazda, énekes-gitáros Stan Webb körül szerveződött. A zenész mélyen a hagyományos blues és boogie vizein evez, ezért neki bőven elég az alapvető hangszeres fogásokkal dolgozni. A szűkös mozgástér ellenére Webb és csapata időnként gyorsított a tempón, és közel került a texasi blues hangzásához, illetve annak halhatatlan népszerűsítőjéhez, Stevie Ray Vaughanhoz; az amerikai bluesfelfogás megközelítése végül is egyáltalán nem újdonság Stan Webb pályáján. A frontember soulos énekével tündökölt, a fellépés végén megjelenő őszinte mosolya pedig elárulta, hogy több mint elégedett a közönség fogadtatásával.
Ezután az ötvenes… pontosabban a hatvanas évek pszichedelikus rockjának legendás ősatyái, az Iron Butterfly következtek volna, de betegség miatt nem tudtak fellépni, így a szervezők az utolsó pillanatban velük egyenértékű pótlást találtak – a TEN YEARS AFTER személyében! Egy gyors kitekintés a zenetörténetbe megmutatja, hogy váratlanul megismétlődött az 1969-es eset, amikor az Iron Butterfly-nak kellett volna fellépnie a legendás Woodstockon, de a repülőtéren ragadtak, a minden idők leghíresebb fesztiváljának színpadára pedig (az Iron Butterfly-jal történtektől egyébként függetlenül) a Ten Years After akkori fiatal blueshajtói léptek fel.
Több mint négy évtizeddel később a Ten Years After még mindig teljes erővel rúgja a port, pedig új frontember áll a kormánynál! A mindössze 35 éves Joe Gooch már közel 10 éve tölti be Alvin Lee helyét, és átkozottul jól végzi a dolgát. Gooch technikailag jól felkészült gitáros, de természeténél fogva rendkívül szerény, ezért kerülte a túlzott figyelmet és a színpadi reflektorokat, a közönség pillantásait pedig automatikusan átengedte a mindig jókedvű Leo Lyonsnak a színpad bal oldalán. Az ősz hajú, jellegzetesen rendezett bajuszú basszusgitáros a régi rock’n’roll iskola stílusában ugrándozott a színpadon, és minden másodpercét élvezte a fellépésnek. A Ten Years After a slágerei zömét előadta, az 50,000 Miles Beneath My Brain és az I’d Love to Change the World dallal kezdve, közéjük pedig néhány újabb szerzeményt is beiktattak. A dobos Rick Lee és a billentyűs Chick Churchill kissé berozsdásodott játéka mellett a hangszeres munka zöme a fiatal Gooch vállára nehezedett, aki saját hangú értelmezésével és a blues-rock kiváló ismeretével biztonságosan kormányozta a hajót a kikötő felé, természetesen a már említett, nyers erejű Leo Lyons, a kiirthatatlan jelenlétének segítségével! A Ten Years After az I’m Going Home slágerrel zárta a koncertet, és bebizonyította, hogy a első pillantásra szokatlan fiatal és régi iskola párosítás is csodákra képes!
Következő fellépőként IAN ANDERSON lépett a színpadra, akit a szélesebb rockközönség a folk / prog rock öregek, a Jethro Tull régi frontembereként ismer. Anderson az év elején kiadott egy vitatott szólóalbumot, a „Thick As A Brick 2”-t, és ezzel végleg megerősítette a híreszteléseket, hogy hosszú idős munkatársával, a Jethro Tull gitárosával, Martin Barre-ral határozatlan időre elváltak útjaik. Ez igazi sokk volt a legendás formáció minden hívének, Anderson pályájának Barre nélküli folytatása pedig ma a legjobb Jethro Tull-közelítés vigaszdíjaként marad meg – főleg ha tudjuk, hogy mellette játszik a Tull basszusgitárosa, David Goodier és a billentyűs John O’Hara is. Az album megjelenése után Ian Anderson kiterjedt világturnéra indult, amelynek a Lovely Days fesztiválon való látogatás is része volt. Anderson a Thick As A Brick szerzemény első részével nyitott, amelyben egy pillanatra a kezébe vette a fuvolát is, és az első fúvásra elismerő hullámot aratott. A hosszú, középső hangszeres rész lehetőséget adott a kísérőzenészeknek a személyes bemutatkozásra; a legnehezebb feladatot a német gyökerű gitáros, Florian Opahle kapta, akinek technikai brillíranciája azonban nem tudta kitölteni a Barre-féle érzéki gitárnyak-érintések hiányát. A fellépés központi része az Anderson aktuális lemezével való megismertetésnek volt szentelve. Ian nem fukarkodott a jellegzetes színpadi mozdulatokkal, köztük a fél lábon fuvolázással, humoros hozzáállása pedig a cinikus és szarkasztikus színezetű szövegsorokban is megmutatkozott, amelyek élő változatban még hitelesebben szólnak, mint a stúdiófelvételeken. Ian Anderson egyszerűen olyan ember, aki sokat tesz fel magára az előadásmódra! A hammondorgona hangjának, az akusztikus futamoknak és a fuvola időnkénti belépésének szaftos keveréke igazi középkori ambientet teremtett, a közönség reakciójából ítélve pedig a csúcspontra egészen a végéig kellett várni, amikor a színpadi csapat a Jethro Tull-feldolgozásként játszott Locomotive Breath-be vágott.
A bluesörökségből merítő fellépők sorában a következők az Egyesült Államokban rendkívül népszerű GOV’T MULE voltak. A közel 20 éves múltú csapat Európában is nevet akar szerezni magának a klasszikus rock rajongói körében, amiről az utóbbi időszak számos európai turnéja tanúskodik. Az aktuális turné keretében július közepén a laškói Pivo in cvetje fesztiválon is fellépnek, ezt megelőzően pedig (ismét) bemutatkoztak Wiesenben is. A Gov’t Mule-t a The Allman Brothers band két társa, Warren Haynes gitáros és Allen Woody basszusgitáros alapította, ezért nem nehéz kitalálni, hogy a zenekar az identitását a blues alapjaira építi, amelyekre a délvidéki rock retorikáját rakja rá. Az együttes a kilencvenes évek második felében kezdte gyors léptekkel bővíteni az életművét, amikor a stúdióban inaktív Allman Brotherst helyettesítették, így mára sikerült megnyerniük a The Allman Brothers band híveinek zömét, amely Amerikában már rég kultikus státuszt ért el. A Haynes vezette Gov’t Mule már a nyitó Blind Man In The Dark („Dose”, 1998) óta felvette jellegzetes testtartását, és a hallgatókat a végtelen hangszeres futamok és hosszú jam részek világába vezette, ami miatt első hallásra még az egyes szerzeményeket is nehéz volt megkülönböztetni egymástól. A Gov’t Mule gyakorlatilag nem ismeri a dalok közti szüneteket és a konferálást, hiszen Haynes és társai teljesen a tiszta zenei varázslat szabad áramlására koncentráltak, amely a stílusuk híveit könnyedén magával ragadta. De figyelem! Laza, maratoni szerzeményeik, amelyekbe Haynes gitáros és Jorgen Carlsson basszusgitáros saját zenei ötleteit szőtte, éppen látszólagos hosszadalmasságuk miatt nehezen emészthetők lehetnek azoknak, akik nem rajonganak a nyelvezetükért, ami meg is látszott a színpad előtt Andersonhoz képest kisebb létszámú tömegen. A Gov’t Mule a lelépés előtt még az egyik legelső számukkal, a Mule-lal ütött, és még egyszer, utoljára ezen a délutánon kiengedte a délvidéki blues szellemét a palackból!
Ezután LOU REED lépett a színpadra, a saját szeszélyes viselkedési szokásairól hírhedt zenei művész, aki legutóbb tavaly borzolta a zenei közvéleményt, amikor a Metallicával közösen kiadta a vitatott „Lulu” albumot. A tartalma nem tetszett a konzervatív metalosoknak, így Lou Reed a megjelenés után még halálos fenyegetéseket is kapott. De a története jóval messzebbre nyúlik a „Lulu”-nál; a férfi a múlt század hatvanas éveiben a mára kultikus The Velvet Undergroundban játszott, a felbomlása után pedig szólókarrierrel folytatta, amelyen a teljesen egyedi mintájú, hírhedt művész hírnevét szerezte meg. Bár a szervezők Lou Reedet a fesztivál főfellépőjeként hirdették, mégis még az este záróakt előtt lépett színpadra. Miután a teljes kísérőzenészi csapat már elhelyezkedett a színpadon, végül Reed is megérkezett, és rögtön a Brandenburg Gate rá nem jellemzően agresszív vonalaival csapott le, amely a „Lulu” album nyitódala. Reed hűvös hozzáállása már az elején megfagyasztotta a közönséget, de populista trükköket úgysem lehet tőle várni. A folytatásban a The Velvet Underground klasszikusai következtek, a Heroin elnyújtott középső résszel és a Waiting for the Man. Lou Reed igazi előadó marad – a szövegsorokat gazdag hangszeres alapra helyezte, szabad dalformában, amivel a ma már 70 éves zenész ravaszul elrejtette az egyre inkább fogyatkozó énekformáját is. A színpadon Reedet egy egész kórusnyi multiinstrumentalista zenész kísérte, akik igazi zenekari összhangot teremtettek neki, és széles mozgásteret nyitottak a jellegzetes kísérleti pontoknak. A „Lulu”-t a folytatásban még a The View és a Mistress Dread képviselte, mielőtt az akusztikus Walk on the Wild Side („Transformer”, 1972) lecsendesítette a feszült hangulatot. A pillanatokra intim zenei vallomás helyenként a tiszta kísérletezés összhangzó kicsijére tudta váltani a hangulatot, így Lou Reed élőben is igazolta a hírnevét: olyan zenész, aki egyedi alkotásaival erősen vonzza a tömegeket, ugyanakkor még erősebben taszítja is őket – az óriások közötti önkényúr egyszerűen tovább tartja magát ahhoz a recepthez, amely réges-régen sikert hozott neki.
Utolsóként RAY MANZAREK és ROBBIE KRIEGER lépett színpadra, a kultikus amerikai The Doors alapító tagjai, akik 2002 óta különböző felállásokban idézik fel a színpadon azokat a napokat, amikor a néhai Jim Morrisonnal egyetemben a korszak egyik legnépszerűbb zenekarát alkották. Mivel a két zenész a The Doors anyagának többségének szerzője vagy legalábbis társszerzője, az ilyen emlékidézés évtizedekkel később is teljesen hiteles, és manapság az egyetlen igazán releváns módja a The Doors-dalok élő játékának.
A zenészek elfoglalták a színpadot, és a Roadhouse Blues számmal nyitották meg a fellépést. A 66 éves gitáros, Robbie Krieger, aki a homloka alatt még több ráncot rejteget, mint maga Keith Richards, már az első taktusoktól hatalmas ovációban részesült, a színpad előtti tömeg is azt mutatta, hogy a két egykori The Doors-bajtárs méltán a fesztivál főfellépője. A hatvanas évek második felének kaliforniai rockjának jellegzetes pszichedelikus vizeire a Break On Through (to the Other Side) vezetett minket, amelyben Manzarek billentyűs varázsujjainak is jutott a falatból. A két főszereplő között a színpadon Dave Brock állt, egy rendkívüli énekes akrobatikára képes énekes, de sajnos a (túl)szerény színpadi megjelenésével nem elég karizmatikus személyiség ahhoz, hogy betöltse a 21. századi Doors frontemberi pozícióját – e tekintetben jobb lett volna, ha még mindig Ian Astbury áll a színpadon, aki ezen a bolygón valószínűleg a legjobb közelítés Jim Morrisonhoz. Brock minden spontán Krieger-lépésre, amely az ő irányába tartott, két lépést tett oldalra, csak hogy ne vesse árnyékba a gitáros egóját, az ilyen félénk viselkedés pedig a hosszú hajú énekesnek nem sok referenciát fog hozni. Az örökzöld People Are Strange, az epikus Riders on the Storm és a záró L.A. Women igazi lelkesedési robbanásokat gyújtott, és a hűvös esti szellővel együtt emlékezetes sétát biztosított a The Doors-slágerek kincsestárán át, ráadásként pedig az amerikaiak a várakozásnak megfelelően még a Light My Fire-rel is megkínáltak minket, amelynél a közönség túlharsogta Brockot és a háttérénekesekből álló csapatát. Az Iron Butterfly lemondása után Krieger és Manzarek a Lovely days fesztiválon egymaga emelte magasra a pszichedelikus / blues rock zászlaját, és engem is sikerült meggyőzniük, hogy nem csak még két fosszilis zenész egy rég letűnt korszakból.
A Lovely days fesztivál hatodik kiadása sikeresen a háta mögött van, és néhány nap elteltével már el is kezdődött a visszaszámlálás 2013 júliusának első hétvégéjéig, amikor új „hippitalálkozó” lesz műsoron.
Néhány Gov’t Mule- és Lou Reed-fotót Mitja Groznik készített.
Setlist
GOV’T MULE:
1. Blind Man In The Dark
2. Broke Down on the Brazos
3. Bad Little Doggie
4. Game Face
5. Temporary Saint
6. Banks of the Deep End
7. Lola Leave Your Light On
8. Mother Earth
9. Thorazine Shuffle
10. Mule
RAY MANZAREK & ROBBIE KRIEGER:
1. Roadhouse Blues
2. Break On Through (to the Other Side)
3. Strange Days
4. When the Music’s Over
5. People Are Strange
6. Alabama Song (Whisky Bar)
7. Back Door Man
8. Riders on the Storm
9. Love Me Two Times
10. Spanish Caravan
11. L.A. Woman
———————
12. Light My Fire
Képgaléria
