Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Figa Rock Bar / Koper / Szlovénia
A koncert dátuma: 2011. 06. 17.
Látogatók száma: 120
Jegyár: 0,00€ (belépő nélkül!)
Még le sem ült rendesen a por, amikor – mint mindig – északról „súrolta” Szlovéniát az Uriah Heep legújabb koncertturnéja. Alig telt el egy hónap, és már majd szétvet a nosztalgia! Nincs jobb vigasz, mint ha egy kirándulással a szlovén tengerpartra, az Uriah Heep kiváló olasz tribute-zenekarának, a Sweet Loraine-nek a koncertjével nyugtatod meg magad.
A RockLine első látogatása a koperi Figa Rock Barban, a tengerpartunk rockéletének üdvözlendő színfoltjában. Ahogy az lenni szokott, a tengerparton minden később kezdődik. Főleg ami a szórakozást illeti. A Sweet Loraine is nagyon későn lépett színpadra.
A felállás: a maestro és zenekarvezető Alex Falcone (billentyűk, orgona, mini moog, vokál), Davor „Byron” Žorž (ének), Maury Blas (gitár, vokál), Al „Bert” Zuccato (basszusgitár) és Walter Pod (dob). Ha átfutottátok a névsort, talán feltűnt, hogy a felállásban ismét ott találjátok Davorin Žoržot. Tavaly ugyanis egy ideig másik énekes helyettesítette a Sweet Loraine-nél , és a zenekar tavaly augusztusi, Villach melletti fellépése megmutatta azokat a hiányosságokat, amelyek Davorin távozásával keletkeztek. Igazán jó újra látni Davorint a csapatban. A fickó ugyanis nem hiába viseli a Byron becenevet: a hangszíne tartományában és árnyalataiban nagyon sikerült közelítés az Uriah Heep néhai énekeséhez, akiről ma is sokan (a zenekar hetvenes évekbeli lemezeinek legmakacsabb tisztelői) azt mondják, hogy ő az egyetlen igazi Uriah Heep-énekes. A másik nagyon érdekes név a Sweet Loraine-nél a kiváló, sokoldalú billentyűs és maestro, Alex Falcone, aki 2009-ben remek önálló stúdióalbumot adott ki „Aphasia” címmel (a RockLine-recenziót ITT olvashatod). A fickó megbecsült név a világ zenei térképén, hiszen a említett albumon vendégként szerepel többek között James Christian (House Of Lords), Kee Marcelo (ex-Europe) és Dougie White (Cornerstone, ex-Y.J. Malmsteen’s Rising Force, ex-Rainbow, ex-Praying Mantis) is.
Biztosan untat már a tényközlő felvezetés, de talán épp ez győz meg benneteket könnyebben arról, hogy a Sweet Loraine – akiket három év alatt immár harmadszor láttam – nagyot lépett előre. A koperi koncertjük kétségkívül kiváló volt. Különösen Alex Falcone és Maury Blas gitáros tudta megteremteni azt a fontos kommunikatív kapcsolatot, amely az Uriah Heep eredetijeinek kiváló megidézését tartja életben. Davorinnak a Byron-féle Uriah Heep-dalok fekszenek a legjobban. A rettentően igényes „Tears In My Eyes” például fenomenálisra sikerült. Idézzétek fel, mekkora szerepe van ebben a dalban a gyűszűs játéknak, és higgyétek el, Maury remekül kitanulmányozta a hangzást és a gyűszű használatát, és méltón megközelítette Mick Boxot. Davorin hangszínének természetes összhangja, a Hammond-vonalak meleg, forrongó futamai és a hozzáadott vokális harmóniák mellett a Sweet Loraine ebben a dalban igazán teljes gőzzel berobbant. Lángoltak a „Bird Of Prey”, a „Stealin’”, a „Something Or Nothing”, a „Wizard Rainbow Demon”, a „Circle Of Hands”, a „Sweet Loraine”, a „Sunrise” is, a csúcspontok pedig különösen a már említett „Tears In My Eyes”, a „Traveller In Time”, a (rendkívül igényes, mégis nagyon sikeresen előadott) „July Morning” és a „Gypsy” voltak, olyan hangzó harmóniákkal, amilyeneket az Uriah Heep ma már nem képes összehozni (az okok: a klasszikusok eltérő előadásmódja és természetesen a teljesen megváltozott felállás). A „July Morning”-ban a Sweet Loraine lemásolta az eredeti stúdiófelvételt, és nagy színvonalon adta elő. Itt különösen Alexnek jár a nagy dicséret, aki még Manfred Mann szólóját is beépítette mini moogon. Bravó, fiúk, a többszólamú vokális harmóniák hűséges visszaadásáért, amelyek egyenesen a „Look At Yourself” albumra repítettek vissza minket.
A zenekar a Lawton-korszak klasszikusaiban is nagyon összeszedetten működött, de szem előtt kell tartani, hogy John Lawtont gyakorlatilag lehetetlen méltón megszólaltatni: olyan sajátos az énekstílusa ennek a mesternek, aki különleges vokális képességével egyedülálló kifejezőerőt lehelt az Uriah Heep „Firefly”, „Innocent Victim” és „Fallen Angel” albumaiba. Davorin itt a hangi képességei határát feszegette, és méltón megoldotta a nehezebb énekmenetek is. Az olyan dalok, mint a „Sympathy”, a „The Hanging Tree”, a „Free N’ Easy” és a „The Dance”, remekül megtalálták a helyüket a repertoárban. Igazi kis meglepetést okoztak a fiúk akkor, amikor nekiláttak a „Too Scared To Run” című számnak is az Uriah Heep „Abominog” albumáról, abból a nyolcvanas évekbeli korszakból, amikor az Uriah Heep énekese Pete Goalby volt.
A zenekar két részre osztotta a fellépését. Ez a rendszer nagyon hálásnak bizonyult, mert hosszabb ideig a helyszínen tartja a közönséget. A Sweet Loraine a várt „Easy Livin’”-nel, majd a „Lady In Black”-kel zárta a műsort, utóbbit átdolgozták a lejátszott, elkoptatott eredetihez képest, így érdekesebbé téve a dal előadását. Nem maradt el a „Gypsy” kiváló előadása sem, a legvégén pedig még a „Bird Of Prey”, amelyet kétszer is eljátszottak. A színhely (a helyiség belseje) többé-kevésbé üres volt. Rengetegen a helyiség előtt, kint hallgatták a koncertet, kivéve a baráti, olasz–szlovén vegyes Wild Ones zenekart, amelynek tagjai együtt rázták a fejüket az első sorban, és így buzdították a Sweet Loraine-t.
A Sweet Loraine mindenben meggyőzött. Hangszeresen kiválóan összeszokottak. Még ha az ember részletesen oda is figyel a másolatokra, magabiztosan és méltón követik az eredetit. A igényes repertoár persze nyomot hagyott Davorin hangszálain, és az énekes a koncert végére már nem hatott olyan frissnek, de azt is szem előtt kell tartani, hogy az Uriah Heep-dalok éneklése eleve nagyon nehéz.
Összességében tehát minden szempontból sikeres koncert. Minden klasszikus Uriah Heep-rajongónak megér egy látogatást. Csak egy megjegyzés. Semmi újdonság. A látogatók ugyanis. Ők végig inkább az alkoholos italok töltögetésére figyeltek, így a helyszínen számtalan ittas fej forgott fel-alá, ami rossz fényt vetett magára az eseményre. De nálunk ez így megy. Először az alkoholfogyasztás, aztán jön csak a rockzene élvezete. Minőségtől függetlenül. Ezért a Sweet Loraine akármennyire igyekezhetett volna, a munkájuk és az előadásuk minősége nem tudott volna bejutni egy ilyen „elveszett” közönség bőre alá. Mi, szlovének, egyszerűen nem vagyunk rockernemzet. E szomorú tény ellenére, amely az ilyen koncertekre járó közönség lelkiállapotát jellemzi, a Sweet Loraine-nek valójában semmi oka panaszra. Kiváló szintű összeszokottságot értek el, ezért minden igazi Uriah Heep-rajongónak azt ajánlom, hogy az első adandó alkalommal nézze meg ezt a zenekart. A Sweet Loraine nem fog csalódást okozni nektek.
fotók: Aleš Podbrežnik
Képgaléria
