Szerző: Rok Klemše
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Gala hala, Ljubljana
A koncert dátuma: 2010. március 22.
Látogatók száma: 0
A Dirty Skunks ismét színes koncerttavaszról gondoskodott, és ezúttal nem kisebb nevet hozott Ljubljanába, mint a death metal koronázatlan királyait, a Suffocationt! Három év után látogattak el hozzánk újra, vissza a tett színhelyére, a Gala halába, ezúttal a Legacy of Blood turnéval, amely a tavaly megjelent Blood Oath lemezt népszerűsíti. Társaságukban pedig egy igazán kövér zenekarcsokor játszott: Burning the Masses, Fleshgod Apocalypse, Nervecell és Annotations of an Autopsy.
Elsőként a fiatal kaliforniai deathcore-osok, a Burning the Masses foglalták el a színpadot, akik két éve adták ki a Mind Control című debütáló albumukat. Manapság a műfajban, ahol a deathcore már rég kiénekelt, felhígult és nem egyszer agyonrágott, a legtöbb zenekar pedig úgy hasonlít egymásra, mint tojás a tojásra, nagyon nehéz bármi újat kitalálni, vagy akár csak nagyjából egyedi hangzást találni. Nos, a Burning the Masses a Gala halában, amely a korai időpont ellenére már szépen lassan megtelt, bebizonyította, hogy azért van néhány saját ötlete. A fülek és a szemek különösen, és az idő nagy részében is a két gitáros, Chris Valenzuela és Ardé Ostowari felé fordultak, akik a műfajhoz képest szokatlanul jól és gyorsan futtatták az ujjaikat a gitárnyakon. A Burning the Masses látványos szólói technikai szempontból olyan zenekarokhoz közelítik őket, mint mondjuk a The Faceless. Csakhogy a deathcore átlagába sajnos gyorsan és túl gyakran visszarántják őket az agyonjátszott breakdownok, az átlagos ritmusszekció és az énekes, Cameron „Big Chocolate” Argon, aki úgy szól, mint bármelyik „xy” deathcore zenekar énekese, a becenevét pedig leginkább egy pornószínész viselhetné. A Nagy Csokoládé ugyan brutális vokális vadállat, de a hörgése és üvöltözése olyan generikusan szól, amennyire csak lehet. A Burning the Masses szilárdan és magabiztosan teljesítette a nyitózenekar szerepét, ugyanakkor gyorsan felejthetően is.
Magasabb minőségi szintre emelték a koncertet az olaszok, a Fleshgod Apocalypse, akik tavaly a Candlelight kiadónál megjelent kiváló debütálásukkal, az Oracle-lel hívták fel magukra a figyelmet. Egy jó fél óra alatt az olaszoknak lehetőségük nyílt bemutatni néhány dalt az első lemezről, valamint a várva várt Mafia EP-t. És ha általában kinevetjük az olasz zenekarokat, a Fleshgod Apocalypse-nél legfeljebb a pokolian jó, technikás death metalnak mosolyoghatunk, egy csipetnyivel több brutalitással és egyúttal dallamossággal, az énekes, Tommaso Riccardi pedig még jó angoltudásról is tanúbizonyságot tesz, ami az olaszoknál inkább kivétel, mint szabály. A srácok a technikás death metal romboló keverékét tálalták, dinamikus és tektonikus dobolással, lélegzetelállító szólózással és zsíros groove-pillanatokkal megtámogatva, az egészet egy csipetnyi dallamossággal fűszerezve. Remekül szóltak az első lemez dalai, például a Requiem és az SJ Minore, a Thru Our Scars bebizonyította, hogy a Mafia semmivel sem ígér kevesebbet, mint az Oracle, a kellemes meglepetést pedig a Fleshgod Apocalypse egy tökéletesen eljátszott At the Gates-klasszikussal, a Blinded by Fear-rel szerezte.
A nagy Suffocation fellépése előtti feszültséget sikeresen felfokozták a dubaji thrash/death metalosok, a Nervecell. Egy ideje a Metalcamp második színpadán volt alkalmunk látni őket, most viszont először léptek fel nálunk klubkörnyezetben, és sikeresen bemutatták a Preaching Venom debütáló albumról a death/thrash rombolókat. Milyen találó cím! A Nervecell egyenesen ragyogóan okádta a színpadról a mérgező thrash dallamokat, tele jó riffekkel és változatos, dinamikus fordulatokkal, az energikus és magabiztos frontember/basszusgitáros, Rajeh Khazaal pedig brutális és agresszív énekével gondoskodott a Nervecell death spektrumáról, és megmutatta, hogyan kell mérget prédikálni! A csontokat alaposan megrázta a dobos, Louis Rando, aki kiválóan és magabiztosan ütötte végig a változatos átmeneteket és a dupla lábgép romboló támadásait, amelyeket az albumon David Haley (Psycroptic) játszott fel. A Nervecell az album dalait valóban rombolóan, magabiztosan és kompromisszumok nélkül adta elő, és még egy nagy plusz volt a remekül előadott Bolt Thrower-himnusz, a Where Next to Conquer.
Ha a Suffocation fellépése előtti feszültség eddig a pontig határozottan fokozódott, és vele a zenekarok színvonala is, az angol kvintett, az Annotations of an Autopsy színpadra lépésével az utóbbi bizony érezhetően visszaesett. A srácok unalmas deathcore-t toltak, tele lélekölő breakdownokkal, egysíkú gitárvonalakkal és agyonhajszolt ritmusszekcióval, az énekes, „Sewer mouth” Steve Regan pedig a sorban még egy teljesen ugyanolyan deathcore hörgést mutatott. Jó negyven percet az AoaA-tól nagyon nehéz volt kibírni, pedig a csatornaszájú Steve még úgy is igyekezett szimpatikusnak látszani, hogy közös sörivásra hívogatott. A fellépésüktől a sörözéshez is elment a kedvem.
Aztán végre mégiscsak elérkezett a régen várt pillanat! A Gala hala színpadára három év után újra győztesen tért vissza a death metal New York-i óriása, a Long Island-i Suffocation. Formaságok nélkül rögtön lekaszáltak minket a kultikus debütáló lemez, az Effigy of the Forgotten nyitódalával, a Liege of Inveracityvel. A koncert első másodperceiben a Suffocation kinyitotta a pokol kapuit, és a Gala halában néhány tíz fokkal feljebb srófolta a hőmérsékletet. A közönség pedig úgy kezdett viselkedni, mint egy szexre, sörre és jó blaszfémikus death metalra éhes démonfalka – és elindult a megállás nélküli mosh, végtagok repkedtek mindenfelé, a színpadon álló srácok társaságához pedig gyorsan csatlakoztak a stage diverek. A Suffocation pedig irgalom nélkül nyomta tovább – a fenomenális gitárkettős, Terrance Hobbs és Guy Marchais mesteri, pokoli riffekkel és démoni szólókkal, Derek Boyer, aki megmutatta, hogyan kell death metal basszust játszani, a fantasztikus Mike Smith pedig lélegzetelállító dobolással, amely megrengette a Gala hala alapjait és a közönség csontjait (pedig leborotválta a rasztáit, és a fején pánttal olyan volt, mint egy NBA-kosaras). És persze „last but not least” a legendás Frank „the Tank” Mullen, az egyik legőrültebb frontember és kompromisszumot nem ismerő hörgő, aki élőben ugyanolyan jól szól, mint a majdnem húsz évvel ezelőtt megjelent debütáló lemezen! Amikor Frank kinyújtja a nyelvét, és felemeli a karját jellegzetes, felejthetetlen vágó mozdulatához, a közönségben is azonnal felmennek a kezek, és követik az őrült Franket. Hihetetlen, hogy a Suffocation már 20 éve rémisztgeti a színpadokat, de még mindig ennyire istenien jó, tele energiával, és a színpadon mindig mindent belead, olyan koncertet csinálva, amelyet nem felejtesz el egyhamar. Ahogy nem felejted el a klasszikus death metal himnuszokat sem, amelyeket a Suffocation játszik – a kultikus Effigy of the Forgotten, Pierced From Within, Suspended in Tribulation! Őrület! És amikor Frank a valaha hallott legjobb bejelentések egyikével vezet fel egy dalt, azzal, hogy a saját kis szörnyedet is szeretned kell, még ha sorozatgyilkos is, akkor csakis a Breeding the Spawn jöhet. És amikor Frank the Tank elmondja, hogy néha egy túl szép nőt olyan őrülten szeretsz, hogy legszívesebben csak a beleibe burkolóznál, a Suffocation még le is gázol a legendás romantikus vallomással, az Entrails of You-val. A koncert központi helyét természetesen a tavaly megjelent Blood Oath lemez foglalta el, és ez így helyes, hiszen a Blood Oath, a Cataclysmic Purification és a Come Hell or High Priest élőben ugyanolyan ütősen szólt, mint a régi klasszikusok, és bőséges megerősítés arra, hogy a Suffocation ereje 20 év működés után sem csökken egy szemernyit sem. Sajnos egyszer minden jónak vége szakad, így a Suffocationtől is el kellett búcsúzni – méghozzá a kiváló Bind, Torture, Kill!-lel. A Suffocation ezzel a koncerttel csak még szilárdabbá tette azt a tényt, hogy a világ egyik legjobb death metal zenekara, és ha egyszer vérrel esküszöl nekik, az eskü addig tart, amíg el nem rothadsz két méterrel a föld alatt, és alulról nem szagolod a margarétát!
Fotók: Martin Prezelj
Képgaléria
