Szerző: Rok Klemše
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Josefov, Csehország
A koncert dátuma: 2009. 08. 06.
Látogatók száma: 10
Jegyár: 47€/54€
A fesztivál második napja igazi aranyközép volt: délelőtt tizenegytől hajnali kettőig egy kisebb tengernyi olyan banda követte egymást, amelyet egyszerűen nem szabad kihagyni. Úgyhogy nem szaporítjuk a szót – „let’s get down to business!”
A második nap egyik első igazán érdekes fellépése (a tasmán ördögök, a Psycroptic és a német technikás death metalosok, az Obscura nélkül, mert őket lekéstem az ígért Testament-interjú miatt, amiből persze nem lett semmi… a csehek között időnként még mindig az NNNP-szabályhoz kell folyamodni) a román black metal különcök, a Negura Bunget műsora volt. A zenekar körül idén tavasszal jókora por kavarodott: két alapító tag, Hupogrammos és Sol Faur kilépett, Negru dobos pedig az egyezséggel ellentétben új felállással vitte tovább a Negura Bunget útját. Hogy elfogadod-e a csapat új inkarnációját, az mindenkinek a saját döntése, a háttértől függetlenül; a srácok és a lány mindenesetre az Obscure színpadon a Brutal Assaulton megnyitották az utat más világok katartikus szférái felé. Már a bevezetővel is, amelyben Corb énekes egy kétméteres kürtön játszik, és különös misztikus érzést, valamint réges-régi pogány szertartások hangulatát varázsolja elő. A Negura Bunget átlépi a black metal műfaji határait: a műfaj masszív vázához progresszív szerkezeteket, ambientes részeket és erős román népzenei hatásokat ad. Ennek az egyedi keveréknek az eredménye egyfajta pszichedelikus black metal, amely kivételes atmoszférájába rántja a hallgatót, és megváltoztatja, hogyan látja a körülötte lévő világot. Egy olyan világot, amely a Negura Bunget jóvoltából más színeket, éteri és spirituális jelleget kap. Bár egy sötét teremben ez az élmény még intimebb és erősebb lett volna, mint kora délután, a Negura Bunget megmutatta, hogy a nagyobb színpadokon is magabiztos, és jelenleg a black metal egyik legegyedibb zenekara.
Közben a Metalshop színpadot már elhagyták a svéd Vomitory, utánuk pedig honfitársaik, a svéd death metal újabb óriásai, a Grave következtek. A svédek már 1991-ben kijelölték pályájukat az európai death metal klasszikusával, az Into the Grave-vel, és ma a Dismemberrel és a Vomitoryval együtt a valódi svéd death metal szent hármasát alkotják. Azért valódi, mert tiszta, ósuli death metalt nyomnak, melodikus kacatok nélkül, mint az Amon Amarth, vagy sírdogálás nélkül, mint az In Flames, és a hatalmas riffekre, a romboló dobolásra, a démoni szólókra, valamint Ola Lindgren, a frontember pokoli hangjára támaszkodnak. Pontosan ilyen löketet adtak le a Grave a Brutal Assaulton: már délután háromkor, a legnagyobb forróságban olyan klasszikusokkal, mint a Burn, a Soulless, az Into the Grave és a Christi(ns)anity, vad moshba és féktelen tombolásba hajszolták a közönséget. „Into the darkness, into the grave!”
A Grave után a francia groove thrasherek, a Dagoba léptek volna fel, de közlekedési balesetet szenvedtek, és nem érkeztek meg a fesztiválra, így a Metalshop színpadra rögtön felmentek a progresszív/technikás death metal amerikai bajnokai, az Atheist. Az Atheist is azon zenekarok sorába tartozik, amelyek 2006 után újra összeálltak, és visszatértek a régi dicsőség ösvényeire. Kelly Shaefer énekes és a zenekar vezetője eleinte azt állította, hogy az újjáalakulás csak néhány koncertre szól, de szerencsére gyorsan visszaszívta a szavait. Az Atheist így már lassan három éve koncertezik, és jelenleg új lemezt is készít. Sajnos a műsorukat lerövidítették, így csak egy jó félórányi technikás riffelés zúdult ránk, finom latin ritmusokkal és jazz fusion hatásokkal keverve, kiváló ritmusszekció mellett: Steve Flynn dobos és Tony Choy basszusgitáros jegyezte. Choy így a metal basszusgitározás második nagy nevét képviselte Steve DiGiorgio után, aki előző nap a Sadusszal lépett fel, és a Havannában született Choy híven igazolja a nevét. Gyönyörűség követni Choy gyorsujjú basszusjátékát, és igazán jó látni, hogy ez a remek basszeros, aki az első basszusgitáros, Roger Patterson tragikus halála (R.I.P.) után átvette a szerepét az Atheistben, teljesen élvezi a színpadot. Chris Baker gitáros, aki az újjáalakulás után Rand Burkey helyére került, fenomenálisan lejátszotta a legnehezebb gitárrészeket is, és remekül beilleszkedett az Atheist egészébe. Kelly Shaefer mellett sem lehetett elmenni, hiszen ő az igazi rock ‘n’ roll frontember a death metal frontemberek között, hibátlan színpadi figura, még ha a hangja néha kicsit megcsalja, és a zseniális instrumentális részek közti beszólásaival kissé megtöri a zene folyását. Az Atheist fél óra alatt visszavitt minket a múltba a fantasztikus albumtrió dalaival, amelyek még ma is a technikás death metal legnagyobb hatású lemezei közé tartoznak. Az In Air, a Mineral, a Piece of Time, az Unquestionable Presence és az On They Slay ma is ugyanolyan merészen és gyilkosan jól szól, mint tizenöt évvel ezelőtt. Csak remélni tudjuk, hogy a színpadi energia a stúdióba is átjön, és az Atheisttől méltó utódját kaphatjuk e nagy zenekar örökségének. Addig is vegyetek egy cigipapírt, tekerjétek bele a kedvenc fajtátokat, gyújtsatok rá, és engedjétek el magatokat az Atheist csodálatos világában. „Breathe!”
A pénteki zenekarkínálat kíméletlen volt, és az egyik színpadtól a másikig rohangálás rutinná vált. A késő délutáni nap sugarait hat óra körül a norvég black metalosok, a Vreid tüzelték fel. A zenekar, amely Valfarnak, a Windir mesterelméjének halála után e black/Viking metal óriás hamvain nőtt fel, jó úton halad afelé, hogy legalább ekkora nevet szerezzen magának. A Vreid 2004 óta rendkívül minőségi lemezeket ad ki, rövid időközökkel egymás után. Az ilyen gyors lemezkiadás általában nem terem szép és ehető gyümölcsöt, de a Vreid a negyedik lemezével, a Milorggal bizonyítja, hogy ők a fényes kivétel. A norvégok remek fülkét találtak a black metalban, rock ‘n’ roll ritmusokkal és időnként thrash metal hatásokkal keverve, amely elég egyedi, ugyanakkor átkozottul fülbemászó. Szerencsére a srácok azon black metal zenekarok közé tartoznak, amelyek nem bújnak el a corpse paint és a Sátán sablonos dicsőítése mögé, hanem a norvég folklórról énekelnek, az utolsó két albumon pedig főleg a norvég ellenállást éneklik meg a második világháborúban. A színpadon Sture gitáros-énekes vezetésével a nevük tiszta definíciója – megalkuvást nem ismerő harag!
A norvég hideg frissítő kortya után a szomszédos színpad az amerikai ősz hűvös novemberi színeibe borult. Az Obscure színpadra ugyanis felmentek a chicagói death/doomerek, a Novembers Doom. A zenekart a fellépésig nem ismertem, de csak dicsérő szavakat hallottam róluk, és a meglepetésre vágyva még a MySpace-es meghallgatást is elkerültem. El sem tudom képzelni, milyen izgalmas lehetett régen egy fontos lemez megjelenésének napján tűkön ülve várni, hogy kibonthasd a celofánból, és hagyd magad meglepni; az internet kora ezt az élvezetet többé-kevésbé tönkretette. De amikor a Novembers Doom a death és a doom metal fantasztikus keverékével elfújt, legalább egy pillanatra újra átéltem, milyen volt a régi jó időkben. És biztosan nagyon szép lehetett! A Novembers Doom megalkuvás nélkül játszott, mintha csak magának és a színpad előtti közönségnek, mintha megállt volna az idő. A melankolikus és egyben nyers riffek, nehezek, mint egy tíztonnás kalapács, a hatalmas dobok és Paul Kuhr lélegzetelállító éneke, aki könnyedén vált a brutális, de érthető growl és a tiszta, reszelős, melankolikus tiszta ének között, a délutáni napsütésben is felejthetetlen hangulatot teremtettek. És csak ha elolvasod a sötét szövegek hátterét, akkor hagynak még nagyobb nyomot. A szövegíró Kuhr ugyanis az elmúlt pár évben a saját betegségére alapozva írja a dalszövegeket: Paul egy ritka és súlyos gerincbetegségben szenved. A betegség gyógyíthatatlan, és már csak idő kérdése, mikor kerül kerekesszékbe. Mégis, az olyan zúzók sötétségét, mint a Rain, a Lazarus Regret és a The Pale Haunt Departure, optimizmus is áthatja. Vagy talán csak a Novembers Doom zenéjének ereje ez…
Ha egy-két évvel ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy egyszer 24 órán belül, egy helyen láthatom a Cynicet, az Atheistet és a Pestilence-t, valószínűleg hitetlenkedő nevetésben törtem volna ki. De a titkos vágy megmaradt volna, és a Brutal Assault idén valóra váltotta a technikás death metal minden rajongójának ezt a vágyát. A Brutal Assault 2009-en egy napnál rövidebb idő alatt felvonult a technikás death metal szent hármasa (a Deathet leszámítva, őket sajnos már soha nem lehet látni). És mivel a Cynic és az Atheist már elhagyta a Brutal Assaultot, már csak a holland óriások, a Pestilence következtek. Ők is több évi távollét után tértek vissza a színtérre a régi dicsőségért, és azt sajnos már kissé tönkretették a gyenge Resurrection Macabre lemezzel. De a Pestilence legendás négy albumának örökségét semmi sem teszi tönkre, és bár a zenekarból hiányzik az első felállás két kulcstagja – Martin Van Drunen és Marco Foddis –, a Pestilence-hez hasonló kaliberű zenekart mégis nagy élmény színpadon látni. Tony Choynak így a fesztiválon másodszor is volt dolga, és az Atheist fellépése után csatlakozott a Pestilence-es kollégákhoz, Patrick Mameli-hez, Patrick Uterwijkhoz és Peter Wildoerhez. A srácok, mint az új album megjelenése óta minden koncerten, a Horror Detoxszal és a Devouring Frenzyvel indítottak, majd visszatértek a jó öreg klasszikusokhoz – Chemo Therapy, Chronic Infection, The Process of Suffocation, Mind Reflections és Land of Tears. És a Pestilence a kulcstagok hiánya ellenére is jól megolajozott gépezet, amely mindent lekaszál maga előtt! A közönség beindult, Mameli pedig megint nem bírta ki idétlen, káromkodásokkal teli közbeszólások nélkül, amelyek csak azért vannak ott, hogy Mameli megmutassa felpumpált egóját, meg olyan kijelentések nélkül, hogy annyira boldog, hogy elsírná magát, ha kislány lenne. Persze, Patrick… Otthon biztos a Teletubbik kedvenc epizódjai közben ellágyul. De amikor Patrick csendben van, a Pestilence-koncert tiszta élvezet, főleg amikor a szemed issza a ragyogó riffeket és szólókat az Uterwijk/Mameli páros keze alól, meg Choy vad basszusvonalait, és jó hallani, hogy Wildoer kicsit visszavett a blastbeatelésből, ami a Pestilence-ben úgysem kell. De a Pestilence az, ami volt, és az is marad: „A timeless world unreal”
A szomszéd színpadnál közben már készült a következő koncertattrakció és a Brutal Assault 2009 újabb exkluzívja. Az Obscure színpadot beburkolta a füstölt jointok füstfelhője, a Mexikót és az Egyesült Államokat elválasztó szögesdrót alatt pedig nem más kúszott át, mint a Brujeria. A színpad előtti tömeg leírhatatlan volt, úgy préselődtünk, mint a megtekert jointok a cigarettatárcában. Juan Brujo énekes, a zenekar frontembere a tömeg leírhatatlan lelkesedése közepette szatanista „drug lordjai” társaságában vonult a színpadra. A Brujeria tagjai persze a nyilvánosság előtt mindig gondosan kendővel takarják el az arcukat, hiszen az FBI a nyomukban van, de Juan Brujo és Pinche Peach énekesek, Hongo gitáros (Shane Embury a Napalm Deathből), El Cynico basszusgitáros (Jeff Walker a Carcassből) és Podrido dobos (Adrian Erlandsson) ügyesen kitérnek előle. A Brujeria karakterei mögött csupa all-star név bújik meg, és a múltban játszott már a zenekarban Bill Gould (Faith No More), Dino Cazares (Fear Factory), Nicholas Barker (Dimmu Borgir, Old Man’s Child stb.), Raymond Herrerra (Fear Factory), Jesse Pintado (Terrorizer, Napalm Death) és sokan mások. De mindegy, ki játszik vagy játszott a zenekarban: a mexikói szatanista csempészek fellépése az elejétől a végéig tökéletes löket volt. Agresszív, gyors és nyers deathgrind himnuszok záporoztak egymás után, a nyitó Raza Odiadától (Pito Wilson) (Gyűlölt faj (Falus Wilson)), amely külön főhajtás egy amerikai republikánus politikus előtt, akinek különösen erős a bevándorlásellenessége és a faji szegregációról vallott nézetei, a Marcha de odio, az Anti-Castro és a Brujerizmo zúzókon át egészen a záró himnuszig, a Matando Guerosig (A fehérek lemészárlása). A színpad előtt a tömeg vadul tombolt a versekre, amelyeket Juan Brujo és Pinche Peach ugyanolyan vadsággal adott elő a színpadon, a közönség pedig kedvvel énekelte a fehérek lemészárlásáról szóló sorokat, amire Juan egy félméteres macsetével barátságosan emlékeztetett is minket. A Brujeria egy jó óra alatt a Brutal Assault 2009 egyik legjobb és legmegalkuvóbb koncertjét adta, és a Ritmos Satanicos közbeni táncikálás, a Seis Seis Seis üvöltése, a Chingo de Mecos nyomán a Pura de Venta után mindannyian cabrones lettünk. A Brujeria végül még egy Macarena-feldolgozást is ad Marijuana címmel, és a Brujeriával töltött idő után olyan érzés fog el, hogy macsetét vágnál a fejedbe, már csak azért is, mert fehér vagy. Culeros!
Az este kifinomultabb folytatásáról a svéd óriások, az Opeth gondoskodtak, akik az aktuális Watershed albumról egy démoni zúzóval, a Heir Apparenttel köszöntöttek minket. A svéd mesterek élőben mindig sebészi pontosságúak, ezúttal pedig a fesztivál egyik legjobb hangosítása is mellettük állt. Az Akerfeldt/Akesson páros pusztító riffjei szétvágták a dobhártyákat, majd nyugodtabb, szinte pszichedelikus részekkel simogatták is őket, az Axenrot/Mendez ritmusszekció mint mindig, bombasztikus, Per Wiberg pedig a billentyűivel megteremti az egyedi, misztikus Opeth-hangulatot. De minden szem megint Mikael Akerfeldt frontemberre szegeződik, aki a brutális death metal growl és a kiváló, álomszerű tiszta ének kivételes váltogatásával varázsol el. Mikael persze nem tud kibújni a stand up komikus bőréből, és ezúttal is kaptunk a szívhez szóló közbeszólásaiból; a Staind-os ugratástól, az „It’s been a while”-tól addig, hogy az Opeth az elején klasszikus death metalt játszott, ma pedig egyik mesterművet írja a másik után. És az Opeth valóban egyik mesterművet játssza le a másik után – a pokoli The Grand Conjurationt, a Leper Affinityt, a Closure-t és a Deliverance-t. És az Opeth minden ragyogó fellépése után világos, miért ők most az egyik legnagyobb metal zenekar!
Valószínűleg sokak számára a fesztivál (egyik) csúcspontja az amerikai thrash metal óriások, a Testament fellépése volt. A Testament az 1999-es remek The Gathering megjelenése óta jó kilenc évig hagyott minket várni az új lemezre, tavaly pedig végre kiadta a régóta várt The Formation of Damnationt. És a várakozás megérte! A legendás bay area thrasherek idén nyáron végigdúlták az európai fesztiválokat, és a Metalcampen is kiváló emléket hagytak maguk után. A srácok most sem csaltak csalódást, és a Brutal Assault újabb koncertcsúcsot élt meg. A Testament már a nyitó zúzóval, a The Preacherrel kíméletlenül agyonvert minket, és ha egy zenekarról elmondható, hogy csúcsformában van, az mindenképpen a Testament. A szem csak ugrált egyik tagról a másikra, és egy pillanatra megállapodott a zseniális Skolnick/Peterson gitárpárosnál, amely szinte hibátlanul szolgálta fel a felejthetetlen riffeket és lélegzetelállító szólókat, majd a ritmusszekciónál, a legendás dobos, Paul Bostaph (Forbidden, Slayer, Exodus) és a hibátlan basszusgitáros, Greg Christian felállásánál, végül pedig a nagy frontembernél, Chuck Billynél, aki énekben remek formában van. Akár az első lemez, a The Legacy stílusú old school thrash énekről, akár a Low és a Demonic albumok death metalos pillanatairól van szó, Chuck hibátlanul kiénekli a thrash metal klasszikusainak minden betűjét. A Testament pedig klasszikusról klasszikusra vágott, a valódi best of setlistet csak az aktuális lemez dalai szakították meg, egyébként fejeket szeltek a The New Orderrel, az Over the Wall-lal, az Into the Pittel, a Burnt Offeringsszel és a Disciples of the Watch-csal, a meglepetésekről pedig a The Gatheringről két klasszikus gondoskodott, a fantasztikus D.N.R. és a 3 Days in Darkness. A közönség Chuck kezére játszott, csak amikor wall of deathet kért, akkor nézett a cseh (mindkét értelemben) közönség egy ideig, mint borjú az új kapura, mert a legtöbb csehnek az angol kínai. De a Testament igazi thrash assaultot rendezett a Brutal Assaulton! Fuck yeah!!!
Lefekvés előtt jött a kötelező „nightcap” a csehek istenek nektárjából, és erőgyűjtés a fesztivál utolsó napjára.
Fotók: Nina Grad
Setlista
OBSCURE STAGE Action 10:00-10:25 Forgotten Silence 11:05-11:35 Agathodaimon 12:15-12:45 Negura Bunget 13:30-14:05 Gadget 14:50-15:20 Dagoba 16:05-16:40 Beneath The Massacre 17:30-18:05 Novembers Doom 18:55-19:35 Brujeria 20:30-21:20 Testament 22:35-23:35 Dark Funeral 0:35-1:15 METAL SHOP STAGE Casketgarden 10:30-11:00 Obscura 11:40-12:10 Psycroptic 12:50-13:25 Vomitory 14:10-14:45 Grave 15:25-16:00 Atheist 16:45-17:25 Vreid 18:10-18:50 Pestilence 19:40-20:25 Opeth 21:25-22:30 Ulver 23:40-0:30 Evergreen Terrace 1:20-2:00 NOVEMBERS DOOM: 1. Into Night’s Requiem Infernal 2. In the Absence of Grace 3. Empathy’s Greed 4. Rain 5. I Hurt Those I Adore 6. Lazarus Regret 7. The Pale Haunt Departure TESTAMENT: 1. The Preacher 2. The New Order 3. Over the Wall 4. Practice What You Preach 5. More Than Meets the Eye 6. The Persecuted Won’t Forget 7. Burnt Offerings 8. Into the Pit 9. Disciples of the Watch Ráadás: 10. D.N.R. (Do Not Resuscitate) 11. 3 Days in Darkness 12. The Formation Of Damnation
Képgaléria
