helyszín: Trieszt (Trieste) / Piazza Unita d’Italia / Olaszország
dátum: vasárnap, 2009. 08. 02.
Nem túl gyakran fordul elő, hogy hazánk közelében felbukkan egy világformátumú zenekar, amely ráadásul a progresszív rock legendái közé tartozik. Idén augusztusban viszont pont ez történt: nyugati szomszédainkat a brit proghúzónév, a Van Der Graaf Generator tisztelte meg látogatásával. Azokat a legendás progresszív rock zenekarokat, amelyek egy év alatt a szlovén határ közelébe tévednek, általában két kezünk ujján is alig lehet megszámolni, ezért mindannyian felujjongtunk, akik rajongunk a kísérleti zene minden fajtájáért, különösen, ha az a hatalmas, sokszínű hangulatok megteremtésére épít, amikor kiderült, hogy a híres prog rock trió egy nyári zenei fesztivál keretében Trieszt főterén lép fel. Az örömhírre aztán azok a ritka emberek ugrottak a legmagasabbra, akik ezekért a legendás britekért egy évvel korábban egészen a portugáliai Gouvea városáig elutaztak.
A Van Der Graaf Generator, amely idén már negyvenkettedik születésnapját ünnepelte, az utóbbi három évben trióként működik. Tagjai: a kultikus énekes, zeneszerző, költő, író, szükség esetén zongorista és elektromos gitáros Peter Hammill (aki szólókarrierje izgalmassága és terjedelme miatt is legalább ekkora tiszteletnek örvend), az orgonista és (afféle) basszusgitáros Hugh Banton, valamint a dobos és ütős Guy Evans. A 2005-ös újraegyesülést és a „Present” album megjelenését hosszú brit turné követte, amely David Jackson, a zenekar régi szaxofonosa és fuvolása távozásával ért véget. Azóta a VDGG az eredeti tagok triójaként működik. A hűséges hívek szkepticizmusa ellenére – nehezen tudták elképzelni a zenekar hangzását szaxofonbetétek nélkül – az együttes (újra) meghódította a szívüket a kiváló „Trisector” (2008) albummal, a turnék viszont rövidek lettek, és általában kevés időpontból állnak.
Ezért is volt a Piazza Unita, Trieszt főterének koncertje még nagyszerűbb esemény, sőt valóságos ünnep minden prog rock gourmand számára, akik manapság nagyon hiányolják, hogy kedvenc műfajunk ősatyái ritkán lépnek fel. Nem titok, hogy a VDGG egykor Olaszországban volt a legnépszerűbb, és ez ezen az estén a téren összegyűltek jó létszámán is meglátszott: mindannyian azért jöttek, hogy meghallgassák Hammill és két zenésztársa pokoli-mennyei hangzását. A VDGG színpadi megjelenése pompától, harsány fényjátéktól és egyéb kellékektől mentes, amelyek bármilyen módon elvonhatnák a közönség figyelmét a zenéről. A szerény és látszólag visszafogott Hammill az első pillanattól kezdve teljes erővel bizonyította, hogy hihetetlen énekes és hangulatteremtő kaméleon: karizmatikus tekintélyével gondosan irányította az est menetét, anélkül hogy bármilyen módon el akarta volna homályosítani két társát.
Látszólagos visszafogottsága szappanbuborékként pukkant szét abban a pillanatban, amikor a színpadra érve letette a pohár vizet az erősítőre, leült az elektromos zongorához, és a nyitó „Interference Patterns” első ütemeinél szabadjára engedte rettenthetetlen hangszálait. Ezekből frenetikus, mennydörgő, hangnemét szinte folyamatosan váltogató ének tört elő, amitől a közönség érzékenyebb lelkeinek a térde egy pillanat alatt megremegett. Példáját hűségesen követte a mindig jazzes Evans, hatalmas cintányütéseivel, és Banton, aki mindhármuk közül a legtöbbet dolgozott: az orgona mellett a basszusszólamokat is neki kellett vinnie a basszuspedálokkal, miközben azokban a számokban, ahol szükség volt rá, a szaxofonszólamok nagy részét is ő pótolta. A hihetetlenül összeszokott triónak már a nyitó blokkal sikerült bebizonyítania, hogy az újabb darabok – vagyis az utolsó két lemez számai – legalább olyan jól fekszenek nekik, mint a régi anyag. A régóta kitartó rajongók szíve először a „Godbluff” (1975) című lemez klasszikusának, a „Scorched Earth”-nek a fenomenális előadásánál melegedett fel igazán, amikor a háromfejű színpadi fenevad egyszerre elkezdett mindent letarolni maga körül, és felperzselt földet hagyni maga mögött. Egy ponton a fényeffektek és a működ keveréke szó szerint tűznyelveket rajzolt a zenekar tagjai köré. Ők a szokásos módon háromszög alakban álltak, ami egybevágott a „Trisector” szimbolikájával: balra Hammill az elektromos zongorájával, jobbra Banton az orgonájával, fölöttük pedig Evans őrködött a hatalmas dobfelszerelésével.
A „Pawn Hearts” (1971) klasszikusának, a „Lemmings”-nek az előadásakor Hammill elektromos gitárra is átvette a vezetést. Ezt a hangszert még mindig inkább borzongató hangok előállítására és az élénk hangulat alaposabb felépítésére használja, nem pedig szólóhangszerként. Hammill egyébként következetesen az igazi angol úriember képét erősítette, és a közönséghez kifogástalan olaszsággal szólt, amelyet az olasz prog rock zenekarokkal, köztük a Premiata Forneria Marconival és a Le Ormével való hosszú együttműködés során sajátított el. A kiszámíthatatlan kísérleti őrültségek mesterei végig gondosan ügyeltek a régi és az új egyensúlyára, ezért a melankolikus „All That Before”-ral gyorsan visszatértek az aktuális „Trisector” albumra. A „Still Life” (1976) klasszikusának, a „La Rossa”-nak az előadásával arra a híres időszakra emlékeztek, amikor a hetvenes évek elején egy olaszországi turné közepén az akkori rezsim elleni anarchista tüntetések kellős közepébe keveredtek, és onnan alig menekültek ki épp bőrrel. Megint nagyon szórakoztató volt nézni, hogyan csal elő Hammill sovány kezecskéivel mennydörgő akkordcsapásokat a húrokból, vagy hogyan lő ki egy-egy akkordot úgy, hogy a levegőt legalább tíz fokkal feljebb emeli az atmoszferikus forráspont felé. Ezúttal nem volt a gitár nyakán az a különleges elektronikus eszköz, amely segítségével egykor a húrok hangolását könnyítette meg, így ebben a tekintetben is sokkal magabiztosabbnak tűnt, mint egy évvel korábban Gouveiában.
Az epikus „World Record” (1976)-klasszikus, a „Meurglys III” előadása, amelyet érthető módon az eredeti, húsz percnél is hosszabb játékidőhöz képest megfelelően lerövidítettek, valószínűleg az est legnagyobb meglepetése volt. A szellemes betét – egy hosszabb reggae-szekció ritmikus fokozása – kétségkívül alaposan meglepte mindazokat, akik véletlenül nem ismerték jól a VDGG életművét, hiszen a zenekar története egyik legnagyobb kísérleti kalandjáról van szó. A posztapokaliptikus jövő sötét víziói ismét életre keltek a legendás eposzban, a „The Sleepwalkers”-ben, ahol a hosszú idők óta hű rajongók éles füle észrevehette, hogy kihagyták azt a barokkos szaxofonaranzsmánt, amely az eredetiben az első átvezetés után szólal meg. Ez volt egyébként az egyik ritka pillanat, amikor nem sikerült megfelelően pótolniuk Jackson szaxofonszólamait.
Az első hármat, valamint a „The Quiet Zone/The Pleasure Dome” (1977) című lemezt – az egyetlent, amelyet a rövidített Van Der Graaf néven adtak ki – leszámítva minden album képviseltette magát ezen az estén legalább egy dallal. A „Present” albumra a kiváló „Nutter Alert” változattal emlékeztek, amelyben Hammill minden hangszálát megfeszítette, hogy átélten idézze meg a teljes paranoia és rémuralom légkörét. Az „Over the Hill”-t, az aktuális album hosszabb eposzát alaposan kihasználták további improvizációk beiktatására, amelyekkel még jobban felkavarták e kiváló kompozíció kiszámíthatatlan vizeit. A reguláris rész zárása – egyben az est csúcspontja – az elhalhatatlan „Pawn Hearts”-klasszikus, a „Man Erg” lélegzetelállító előadása volt, amitől megállás nélkül futkározott a hátunkon a hideg. Peter hangját itt rendkívül nehéz próba elé állította a szám, hiszen karrierjük egyik énekesileg legnehezebb darabjáról van szó, de az epikus refrént szinte ugyanazon a szinten énekelte el, mint évtizedekkel ezelőtt, amit azok a ritka résztvevők is elismertek, akik a VDGG-t már pályafutásuk első éveiben látták élőben. Ezzel a csemegével véget ért a reguláris rész. A tomboló taps még el sem ült, amikor visszatértek a színpadra, és a „Still Life” – az azonos című album címadó dalának – kiváló előadásával tudtára adták mindenkinek, hogy a legendás kollektíva még ma is nagyon is él, és a gyengélkedésnek a legkisebb jelét sem mutatja.
A VDGG – mondhatni a várakozásoknak megfelelően – fantasztikus fellépéssel örvendeztetett meg minket, amelyen a legnagyobb bravúr az volt, hogy a székek tengerében a megrészegült ember egyáltalán képes volt nyugodtan ülve maradni. A progresszív rock nirvána ekkora kataklizmájában, amely sokakat az érzelmi Parnasszus csúcsára repített, ez igazán nem volt kis feladat. Ehhez jön még a remek hangosítás és a gyönyörű, szinte ideális tengerparti környezet, amelyben a koncertlégkör szinte szikrázott a pozitív vibrációktól. Hammill több mint bebizonyította, hogy élőben is hihetetlen és teljesen egyedi énekes, de a két hangszeres társa nélkül, akik a maguk módján pontosan ugyanolyan mértékben ragyogtak, mégsem tudta volna megteremteni az igazi VDGG-mágiát. Egyszerűen hihetetlen, hogy három zenész, akik már a hatvanadik életévüket is maguk mögött tudják, olyan hangzást és atmoszférát teremt, amelyet az önjelölt utódok többsége csak irigyelhet. Tiszteletre méltó koruk miatt bármelyik fellépés lehet az utolsó, így mindazok a bizakodó fiatalok, akik részt vettek ezen a varázslatos koncertesten, egyszer majd mesélhetnek az unokáiknak arról, hogy látták a nagy VDGG-t, a réges-régi idők szimbólumát, amikor a zenei önkifejezés teljes szabadsága, a mohó korporációk beavatkozása nélkül még fényes eszmény volt.
szerző: Peter Podbrežnik
fotók: Robi Lipej
Setlista:
1. Interference Patterns
2. Scorched Earth
3. Lemmings
4. All That Before
5. La Rossa
6. Meurglys III
7. The Sleepwalkers
8. Nutter Alert
9. Over the Hill
10. Man Erg
—ráadás—
11. Still Life
