The Lovely Days fesztivál 2007
Szerző: Aleš Podbrežnik, Peter Podbrežnik
A koncert dátuma: 2007. 07. 09.
Látogatók száma: 67
Jegyár: 9.000
A végletekig felhevült dobhártyáink még meg sem hűltek az előző esti, forró bledi hangulat után (John Lawton & Mary Rose, RockLine-beszámoló ITT), amikor teljes harci díszben indultunk új győzelmek felé, ezúttal az osztrák St. Pölten szeszélyes időjárásának ölelésébe. A hétvégén itt zajlott a hagyományos Lovely Days fesztivál, amelynek színes idei programjából tavalyhoz képest pofátlanul kiamputáltak egy egész napot. Ennek ellenére a Bécstől 70 kilométerre fekvő apró, jódlizós kisvárosban többé-kevésbé izgalmas zenei események vártak ránk, és ezt még az sem zavarta meg, hogy a helyi sör- és kolbászárusok megint derekasan megsózták az árakat. Mit lehet mondani, Európa mindig is mostohán bánt minden szláv lélekkel. „Nem baj, érezd magad győztesnek” – hangzottak a mi derék, nem túl fiatal fotósunk szavai, amelyek büszkén vittek minket végig olyan legendás zenekarok fellépésein, akiket ilyen látványos csomagban nem látni túl gyakran.
A bevezető szövege: Daniel Pavlica
BLUESPUMPM: 12.50 – 13.30
Az idei Lovely Days fesztivált a helyi nagyágyúk, a Bluespumpm nyitották meg, becsülettel. Fellépésükkel igyekeztek bemelegíteni a színpad előtt egyelőre még gyéren gyülekező tömeget. Közben a nézők többsége nagy, torlódó hullámokban hömpölygött át a kapukon, és az elkerülhetetlen, kemény-puha biztonsági kézfogásokon. A németül beszélő fiatalemberek nyers bluesos keverékkel léptek színpadra, amelyben a gitáros nem is titkolta Jimi Hendrixszel kapcsolatos megszállottságát. Szóval minden szépen előkészítve, minden rendben volt, és mi várt ránk? Felhős, szeles idő.
A Bluespumpm szövege: Aleš Podbrežnik
THE SWEET: 13.55 – 15.05
Az időjárásnál semmiképp sem maradunk, pedig végig kifejezetten barátságtalan volt! Nyári „fátylakba” öltözve vártuk a legendás melodikus glam hard rockereket, miközben a szél kíméletlenül belénk mart, egészen a csontunkig. Kora délután két óra körül lépett színpadra a The Sweet, pontosabban az 1991 óta újonnan Andy Scott’s The Sweet néven futó formáció. A srácok a Hellraiser slágerrel csaptak le, és nehogy azt hidd, hogy a színpad előtt akadt volna rajongó, aki ne ismerte volna a bandát. Az emberek lelkesen köszöntötték a rádióhullámok iránt különösen kedves öreg ismerőst, és ringatózni kezdtek a csábítóan dallamos hard rock ritmusára.
A The Sweet ma az egyetlen eredeti alapítótaggal, Andy Scotttal (gitár, vokál) lép fel, mellette ott van a kis fánk Bruce Bisland (dob, vokál), valamint Steve Grant (gitár, billentyűk, vokál). Mindketten 1991-ben csatlakoztak a bandához. Az énekes és basszusgitáros posztra pedig visszatért Tony O’Hora, aki 2003 és 2006 között már tagja volt az együttesnek. A The Sweetet csak rövid időre hagyta el, és úgy tűnik, idén nyáron újra visszatért. Tony O’Hora kiváló énekes, aki a múltban az n.w.o.b.h.m.-es metálosoknál, a Praying Mantisnél is csiszolta a tudását, tavaly télen pedig remek szólólemezt adott ki „Escape Into The Sun” címmel (RockLine-kritika ITT), amelyet a hamisítatlan AOR-rock dallamok minden rajongójának a testére szabtak. Idén tavasszal egyébként a brit hard rockerek, a Shy új énekesének szűkebb jelöltlistájára is felkerült. Érdekes, hogy amikor a The Sweet tavaly Tony utódját kereste, a jelöltek listáján épp Tony Mills bukkant fel, aki akkor hagyta ott a Shyt, és végül a norvég TNT-nél kötött ki.
Lássuk a fellépést! A többszólamú vokális harmóniák mesterei (természetesen a lehető legédesebbekéi is) szép csokorra való mega slágert tettek a közönség elé a repertoárból, és ezekkel sikeresen melengették a színpad előtt átfagyott csontokat. Az időjárás tényleg minden volt, csak nem nyári júliusi. Az eget vastag szürkeség telítette, csak a szél mentett meg minket attól, hogy ránk szakadjon az ég. A The Sweet hangzása sokat szenvedett az időjárástól a koncert alatt. A szél egyszerűen elvitte a hangot. A billentyűk gyakorlatilag hallhatatlanok voltak, Tony is többször fújta magát a mikrofon mögött „a semmibe” (értsd: hallhatatlanul). Ez főleg azokban a pillanatokban tűnt fel, amikor a másik három cimbora többszólamú vokális harmóniákkal fedezte, amelyek egyszerre, zajos kitöréssel értek földet a riffelés mellett, és ezen keresztül Tony hangja a The Sweet fellépése alatt alig hallatszott át. A srácok ennek ellenére világossá tették, hogy még mindig nagyon jól ismerik és uralják a repertoárjukat. Így szerepelt a műsorban a Brit-szigetek mega édes legendás glam rockereinek számos nagy sikere: Blockbuster, Fox On The Road, a megmetalosított Set Me Free, Teenage Rampage, The Six Teens, Action és természetesen a Love Is Like Oxygen. Utóbbi középső részében a srácok magára hagyták Grantet a színpadon, aki sikeresen elcsent tőlünk pár percet: töltelékként zongorán eljátszotta és elénekelte a The Beatles Let It Be című számát. Aztán a fiúk visszatértek a színpadra, és bekapcsoltak egy hosszabb instrumentális részt, amely Scott szólóié volt, majd visszaugrottak a Love Is Like Oxygen zárlatához, az örökzöld, tökéletesen kidolgozott refrénnel. Ez a dal klasszikus, valóban úgy van megkomponálva, hogy csak azt mondhatod rá: nincs mit hozzátenni, és nincs mit elvenni belőle.
A The Sweet az idei Lovely Days-en afféle különleges attrakció volt abban az értelemben, hogy megtaláltuk, amit hiányoltunk. Mivel sem Brian Connolly, sem Mick Tucker nincs már, nemcsak az együttesben, hanem az élők sorában sem, mi, a dallamos hard rock rajongói igazán örülhettünk, hogy élvezhetjük a klasszikusok hangjait. Annak az esélye pedig, hogy egy közép-európai ma eljusson egy The Sweet-koncertre, olyan, mint tűt találni a szénakazalban, így ez teljesen megfelelően ellensúlyozta azt a vitathatatlan tényt, hogy a zenekar átlag alatti hanggal lépett színpadra. A The Sweet által képviselt hatalmas adag ultramelodikusság és stúdióbeli csiszoltság mellett minden futó kis hiba az egyes komponensek alapvető hangbeállításánál sajnos hálátlanul összeadódik.
A The Sweet szövege: Aleš Podbrežnik
BLOOD SWEAT & TEARS: 15.30 – 16.55
Egészen más energiát hoztak a színpadra az Egyesült Államokból érkezett legendás funk-jazz-rock fúziósok! Megalakulásukat tekintve egy évvel idősebbek a The Sweetnél (1967), de a tagságot tekintve már egyáltalán nem. A formáció felállása annyira gyakran változott, hogy matematikailag szinte meghatározhatatlan, és a színpadi megjelenésükkel kétségeket ébresztett a név hitelességét illetően, hiszen az eredeti tagok – a zenekar víziójának fontos alakjai és megteremtői – ma már nincsenek ott a Blood Sweat & Tears soraiban.
Ennek ellenére a kilenctagú felállás, négytagú fúvósszekcióval (két trombita, altszaxofon és harsona), billentyűkkel, gitárral, dobbal, basszusgitárral és énekkel valóságos tanulságos leckét adott a The Sweetnek abból, hogyan kell színpadon beállítani a koncert hangzását. A Blood Sweat & Tears hangzásához képest a The Sweet kész elsősök benyomását keltette, akik épp most ültek le az első tanórára. A közönség ennek megfelelően jutalmazott. A színpad előtt 1000 és 2000 közötti tömeg gyűlt össze, és sikoltozással, tapssal, ujjongással, természetesen énekléssel honorálta a zenekar funkkal telített, energikus hozzáállását. Teljesen más kép.
A zenekar, amelyre könnyen ráillik a hízelgő dicshimnusz, hogy kivételes tehetséggel komponál, és jelenlétével a színtéren jelentősen hozzájárult a tabuk és korlátok lebontásához, amelyek egykor elválasztották egymástól a rockot, a jazzt és a klasszikus zenét, a jazz-rock fúzió címkéjével a Föld egyik első olyan zenekara lett, amelynek több milliós példányszámban sikerült eladnia az albumait, és több Grammyt is nyert. Ez a zenekar pedig, bár teljesen megváltozott felállásban, korántsem fukarkodott az „evergreenekkel”. Az emberek átéléssel ringatóztak, és láthatóan élvezték az I Love You More Than You’ll Ever Know, a Spinning Wheel, a Hi-de-ho, a Lucretia MacEvil és a Got To Get You Into My Life számokat.
Rengeteg tér jutott az improvizációnak és a sokféle szólókitörésnek (gitár, harsona, altszaxofon, basszusgitár), de különösen a rendkívül kompakt összjátéknak és a közönséggel folytatott kiváló kommunikációnak, amely teljesen pozitív energiákkal volt telítve, gyönyörű adag érzékiséggel és melegséggel. A Blood Sweat And Tears nem titkolta, hogy nagy megtiszteltetésnek érzi, hogy Ausztriában léphet fel. A nagy „groove” leigázott minket a mámorító funk ritmusok ringatásában, amelyek még az ég szürke pókhálóját is képesek voltak széttépni, és azon át végül előbukkantak az égkék foltjai. Mint később kiderült, a Blood Sweat & Tears a hangminőség és a koncertelőadások összesített értékelésében a fesztivál összes fellépője közül az egyik legmagasabb helyet vitte el, és ezen a téren még a power stage győzelmének fő várományosává is vált.
A Blood Sweat & Tears szövege: Aleš Podbrežnik
SUZANNE VEGA: 17.25 – 22.45
A bájos hölgyre hálátlan szerep jutott: ő nyitotta a power stage-et, miközben a fesztivál közeli termében, ahol a flower stage állt, éppen a Colosseum játszott. Engem is mélyen meglepett, mit láttam Suzanne koncertje előtt. A Blood Sweat & Tears utáni szünetben ugyanis a tömeg nagy része elvonult a terembe nosztalgiázni, ahol a Colosseum volt meghirdetve. Az a laza maroknyi, 1000 fős közönség is, amelynek Suzanne eljátszotta a dalocskáit, nem tűnt valami mélyen érdeklődőnek, de sebaj! Suzanne egyike volt azoknak a talán első pillantásra szerénynek tűnő, hangzás és előadás tekintetében mégis egyértelmű erkölcsi győzteseknek a fesztiválon. A hölgyből egyáltalán nem hiányzik a karizmatikus vonzerő, a kíváncsian szikrázó tekintet, amellyel végig somolyogva kacérkodott a színpad előtti kis létszámú közönséggel. Suzanne négytagú kísérőzenekarral lépett fel: gitár, dob, basszusgitár és billentyű. Mint mondtam, a hangzás gyakorlatilag tökéletes volt. Suzanne végig a középpontban és domináns pozícióban maradt az énekével és a többnyire akusztikus gitárjával, a másik négyen pedig érezni lehetett a csiszolt hozzáállást: kiválóan járultak hozzá a lágyabb rockkollázsokhoz, amelyek ilyen összehangoltan építették fel az egész hangképet. Kár volt viszont, hogy a színpad előtt hiányzott egy fogékonyabb közönség, alacsonyabbra állított ingerküszöbbel.
Mindezek ellenére Suzanne hihetetlen könnyedséggel hódította meg a hallgatót (mindenkit, aki esélyt adott neki), babásan makulátlan, törékenyen gyengéd hangjával. Még mindig megy neki! Annak ellenére, hogy 48 tavaszt számlál! Minél gyengédebb a hölgy, annál energikusabb a hangulati atmoszféra, amelyet gyakorlatilag egymaga volt képes megteremteni. Eklektikusan és nagy önbizalommal! Természetesen elhangzott a mega sláger, a Luka, aztán a Tom’s Dinner és a The Queen And The Soldier is.
Suzanne Vega énekes-dalszerzőként rendkívül erős a kifejezésmódjában, és ezt a színpadon, a kiválasztott anyag előadásakor is maradéktalanul bizonyította. Világklasszis hangzás, világklasszis előadás! Szerencse, hogy a „nehézzenék” nagy kedvelőjeként 2007. június 30-án ellátogattam a Colosseum koncertjére az ausztriai St. Veit an der Glan városkában (a RockLine koncertbeszámolója ITT), mert különben lemaradtam volna Suzanne Vegáról. Az ember egyelőre még nem jutott el az önklónozás evolúciós fokáig, pedig a Lovely Days 2007-en nagyon jól jönne.
Suzanne Vega-szöveg: Aleš Podbrežnik
Aki legalább egyszer látta a Colosseumot, tudja, hogy olyan zenekarról van szó, amely mindig kiad magából mindent, sőt még azon is túl, ami a koruk figyelembevételével mindenképp több mint tiszteletre méltó teljesítmény, úgyhogy jogosan vártam megint igazi fülgyönyört. A progresszív rock ősapái már egy héttel korábban is sokkoltak, amikor a Mannel együtt léptek fel Klagenfurtban, és megmutatták, hogyan játszottak valaha, amikor gyakorlatilag az összes zenét lélekkel és szívvel vették fel. A Colosseum most természetesen megfelelően lerövidítette a számlistát, és hozzáigazította a fesztivál időkorlátaihoz. Ennek ellenére azt mondhatom, hogy egyes szakaszokban még jobb benyomást hagytak maguk után, mint Klagenfurtban, legalábbis ami a hangszeres megoldásokat illeti. Ezúttal rögtön a népszerű blues/hard rock hangoskodóval, a „Skellington”nal (Colosseum Live, 1971) kezdtek, amelyben a közönség előtt bemutatkozott a teljes felállás, csupa rockmesterségbeli legendából. A régi főnök, Jon Hiseman a cinfelhője mögé bújva éberen figyelte, mit csinál alatta a felesége, Barbara Thompson, aki végig forgolódott a szaxofonjával (a folyamatos mozgása sajnos a Parkinson-kór következménye), a legendás, gyorsujjú orgonista, Dave Greenslade (Hiseman mellett az egyetlen eredeti tag, aki a szólókarrierjéről és a saját zenekaráról is jól ismert), a gitáristen Clem Clempson (sokan leginkább a Humble Pie tagjaként emlékeznek rá, Peter Frampton távozása után), a sokoldalú basszusgitáros, Mark Clarke (akit a „The Wizard” társszerzőjeként, a szabadság legendás ódájának szerzőjeként az Uriah Heep rajongói tisztelnek a legjobban, bár csak néhány hétig volt a tagjuk) és a felállás központi karizmája, a szépen megtermett, barázdált arcú, de rendkívül szimpatikus Chris Farlowe (ex-Atomic Rooster). Utóbbi a mikrofon mögött a „soul” hangjával vicsorgott és dörgött, mintha feleannyi idős lenne. A Colosseum alapvetően blues zenekar, ezért a koncertjeiken általában a nyers hangok, a bluesos agónia és a düh kedvelői éppúgy jól érzik magukat, mint a progresszív rockos álmodozók, akiknek jobban fekszenek a hosszú hangszeres részek, az improvizációk és a billentyűk lágy, finom hangzása, amellyel Greenslade úr határozottan nem fukarkodik. Ezúttal is a blues, a jazz és a hard rock közti hangszeres fúziójukat bővítették terjedelmes szólókkal, sőt néhány improvizációval is. A bluesból és a hard rockból kiinduló számokat, mint például a legutóbbi stúdióalbumuk „Tomorrow’s Blues”-át, számos kísérletező kirándulásra vitték el. Főleg a Clempson és Clarke közti kiterjedt dzsemmelések, valamint Greenslade kicsattanó szólói révén. A hard rock irányultságú részek csúcspontja a slágerük, a „Walking In The Park” (Those About To Die, 1969 – első album) nagyon jó előadása volt. Ezután jött a nagyon várt „kikapcsolódás”. Hiseman elmesélte, hogyan döntött úgy 1969-ben, amikor a tévében nézte az emberi Holdraszállást, hogy válaszol Armstrong híres mondatára a „kis lépésről az embernek és nagy lépésről az emberiségnek”. Így hát ő maga tett „nagy lépést a rockzenének”, és megírta a „Valentyne Suite”-ot, amely nemcsak a zenekar története legjobb műve, hanem a progresszív rock történetének egyik legfontosabb és legjobb darabja is. Farlowe addig újra elmehetett egy sörre, mert ekkor az urak (és persze a hölgy) a végsőkig megmutatták a bennük rejlő potenciált. A legendás jazz rock fusion szvit teljes fenségében támadt fel újra, és az érzelmek, amelyek az előadása alatt elöntöttek, nem álltak messze a teljes boldogságtól. Az a fajta perfekcionizmus és a kiváló atmoszféra teremtésének mélyen rejtett érzéke, amellyel ezek az öregek még mindig rendelkeznek, többször is eláll tette a lélegzetem.
Ráadásnak jött még Hiseman úr szörnyeteg dobszólója, amellyel még a jazzes cimboráját, Phil Collins urat is (akit nemrég szintén volt szerencsém látni munka közben) szomjasan hagyta az óceán túloldalán. Hiseman szólója kétségkívül az egyik legjobb dobszóló volt, amire a koncertes kalandjaim során emlékszem. A teljes csapat még utoljára együtt mutatkozott be a blues/hard rock himnuszban, a „Lost Angeles”ben (The Graas Is Greener, 1970), ahol Farlowe végleg elengedte az énekes lovait, a többieket pedig egy mozgalmas hard rockos körhintára ültette. A Colosseum most is teljesen magával ragadott, és még egyszer elbűvölt a profizmusával, az összeszokottságával és a közönséggel tartott kiváló kapcsolatával. A legendás öregek láthatóan tényleg úgy érnek, mint a jó bor: minél idősebbek, annál jobbak (némileg szemtelen állítás ez attól, aki akkor született, amikor a legkreatívabb napjaik már rég elmúltak, így soha nem láthatta a korabeli fellépéseiket, de szerintem sok rockos „öreg” is egyetértene velem).
Az egyetlen kissé kínos dolog Thompson asszonnyal történt a fellépés alatt: a kultikus „Theme From An Imaginary Western” hangszeres szám közben egyszerűen nem tudta behangolni a szoprán szaxofont, és sokáig csak úgy a levegőbe fújt, de nem hagyta, hogy kizökkentsék, és igazi profiként átvészelte a malőrt. Engedjek meg magamnak egy kissé csípős megjegyzést a legtöbb tag imázsára is: Clarke-ot kivéve, aki láthatóan mindig remek hangulatban van, és erre az alkalomra ünnepi inget és nyakkendőt vett fel, mindenki pontosan úgy volt öltözve, mint Klagenfurtban. Egyébként ez afféle bevett gyakorlat a generációjuk zenekaraiban, akik ma is szinte kizárólag a zenéjüknek élnek, és a divatirányzatok a legkisebb gondjuk, és ezt biztosan egy jó adag szarkazmussal kísérik a mai populáris rockzenében uralkodó általános mesterkéltség felett. Erről még sokkal többet tudna mondani a következő fellépő zenekar főnöke, akinek a jelenléte egyike volt annak a három fő oknak, amiért a fesztiválon kötöttem ki.
COLOSSEUM számlista:
1. Skellington
2. Morning Story
3. Tomorrow’s Blues
4. Theme From An Imaginary Western
5. Walking In The Park
6. Valentyne Suite
—ráadás—
7. Dobszóló
8. Lost Angeles
Colosseum-szöveg: Peter Podbrežnik
BARCLAY JAMES HARVEST: 19.20 – 20.45
A brit rockerek, a Barclay James Harvest fellépése életem egyik legunalmasabb pillanatának bizonyult. Nehéz leírni mindazt a kellemetlenséget, amit a lézengő, mondhatni teljesen érdektelen hozzáállás okozott a jó szórakozásra vágyó, nagy Lovely Days színpad előtti közönségnek. Bár az urak már jócskán sok évet és koncertet tudhatnak maguk mögött, ez semmiképp nem lehet mentség arra a szomorúságra, amelyet ezen a pénteki délutánon megpróbált ránk sózni a zenekar. Egészen elképzelhető, hogy Les Holroyd és társasága másképp értelmezi a szórakozás fogalmát, számunkra pedig teljesen felfoghatatlan módon, ami bizonyos mértékig mentegeti is a sikerszámok unalmas lehozását, amelyek valami másik életben láthatóan büszkén vitték a Barclay James Harvest zászlaját. Vagy mégsem! Life Is For Living? Hm, a látottak alapján erősen kétlem..
Barclay James Harvest-szöveg: Daniel Pavlica
Égbekiáltó hiba lett volna cserben hagyni Iant és a pimasz társaságát, mert biztos voltam benne, hogy a zsúfolásig tömött, fülledt, dohányfüsttől fojtogató teremben (érdekes, hogy ez már a második, és nem is az utolsó alkalom volt, hogy a koncertjükön úgy főttem, mint egy kondérban) egy összeszokott zenekar fellépésének leszek tanúja, amely egyszerűen nem tud csalódást okozni. Az egyik roadie kétszer is kijött figyelmeztetni minket, hogy a kemény skót öregnek gondjai vannak a fuvolája hangolásával, így a zenekar érkezésére kicsit többet kellett várni. A roadie-k most egyébként teljesen cserben hagyták őket: Martin Barre, a rockzene történetének leginkább tisztelt, mégis mellőzött gitárosa, maga kényszerült hangolni a gitárját. Így Ian kivételével az összes tag már a színpadon állt, mielőtt kialudtak a fények, ami nem éppen a legalkalmasabb nyitány volt.
Az igazi sokk akkor jött, amikor a „Living In The Past” (az 1972-es, azonos című válogatásalbumról) hangszeres felvezetését a „kapitányuk” nélkül kezdték el játszani. Már kezdett elfogni a pánik, hogy talán véletlenül a zenekar történetének első főnök nélküli koncertjén vagyok jelen, ami persze példátlan szégyen lett volna. Ekkor a színpadra pajkosan betáncolt a szakma élő legendája a nélkülözhetetlen fuvolájával, mellényében és kalózkendőjében. Ian igazi vezérként és színpadi varázslóként hihetetlen karizmájával és energiájával egy pillanat alatt magával rántotta a többi tagot is, akik eleinte nagyon visszafogottnak, sőt kissé mogorvának tűntek. A két régi cimborán, Barre-on és Doane Perry dobosan kívül két új tag is vele van: David Goodier basszusgitáros és John O’ Hara billentyűs (aki úgy néz ki, mint Steven Wilson (Porcupine Tree) idősebb ikertestvére). Az új tagok már Pordenone-ban meggyőztek arról, hogy Ian ezzel a húzással javított a zenekar egész hangzásán az elődeikhez képest. Miután a mindig energikus fújásával sikerült „fölébresztenie” a társait, a közönségre rászórt egy sor rá jellemző kimeredt pillantást és egy lábon eltáncolt egy kört, az ürge belekezdett az első tréfás anekdotájába, amellyel többé-kevésbé sikeresen szórakoztatja a közönséget időtlen idők óta.
Amikor kézbe vette az akusztikus gitárt és bejelentette a legendás dalt, amelyet (Ian fikciója szerint, persze) a 8 éves kisfiú, Gerald Bostock írt, kezdődött az igazi mulatság. Minden rajongó azonnal tudta, hogy a „Thick As A Brick” következik (az azonos című, 1972-es koncepcióalbum remekműve), a pályafutásuk legambiciózusabb alkotása, amelyet persze most is jócskán megrövidítettek. Mégis eljátszották az összes fő témát, és bár Ian hangja már nem a régi (főleg a régebbi daloknál), most ismét nagyon jól helytállt. O’ Hara a harmonikán is otthonosan mozgott, Goodier pedig időnként a xilofonhoz is hozzányúlt. Sokoldalúság minden lépésnél, vagyis. A „Thick As A Brick” 10 perces előadása az egész koncert egyik legjobbja volt. A következő számot Ian a jellegzetes humorával konferálta föl: „teljesen új dal, amelyet John O’ Hara billentyűs kedvenc kocsmájának ajánlottak, és rákerül az albumukra is”. Már Pordenone-ban megbizonyosodtam róla, hogy a „Donkey And The Drum” kiváló instrumentális szám sok keleti zenei hatással (ami egyébként a legutóbbi két albumuk legtöbb darabjára jellemző), és most sem hagyták cserben a meggyőzési kísérletet, hogy még mindig képesek elsőrangú dolgokat alkotni. Jött még egy sokkal ismertebb és népszerűbb instrumentális az „Stand Up” (1969) albumról, amelyet Ian mindig más-más szellemességgel kísér J. S. Bach klasszikus remekművének „meggyalázására” utalva. Ezúttal egyszerűen pornó jazznek nevezte az örök bohóc. A Tull-klasszikus újabb előadásai kapnak egy extra fuvolás felvezetést, így volt ez most is, aztán csatlakoztak Ianhez a többiek, a remekül összeszokott tagok, akik közül a jókedvű Martin egy kicsit több torzított betétet is megengedett magának. Az új köntösbe öltöztetés a régi hírhedt boszorkánynak, a „Mother Goose”-nak jutott, ami szerintem az est csúcspontja volt. Már az is, ahogy Ian bemutatja ezt a számot, jó adag nevetést garantál, főleg annak, aki először hallja (néhány szót természetesen mindig kicserél). Miközben elzavarta az óriás Doane-t a kis bongókhoz, amelyek mögött nem kevéssé komikusan festett, Martin és John fölkapott egy-egy furulyát. A kettő különböző méretű volt, Johné rövidebb. Ian ezt rögtön úgy kommentálta, hogy „a méret nem számít, ugye, lányok”. Aztán a színpad előtt álló egyik lány rosszallásából arra jutott, „hogy mégis számít”, és megpróbálta zavarba hozni a sovány billentyűst. Ami az előadást illeti, az maga volt a mese, új felállásokat is kaptak, amelyekről úgy tűnik, menet közben találják ki őket, minden koncerten teljesen mást.
Ezután ismét hard rockos hangokat ütöttek meg, és belevágtak egy újabb ősrégi klasszikusba, a „Nothing Is Easy”-be, amelyről Ian azt mondta, hogy „olyan ritmusa van, amiért a Status Quo is ölne, de szerencsére nincsenek itt”. A „Nothing Is Easy”, amely a koncertrepertoárjuk egyik leghosszabb életű és legkedveltebb darabja, a végén még az összes ősz szakállt is felmelegítette, akik már a megjelenésekor hallhatták. Ian megint nevetésorkánt váltott ki, amikor arról beszélt, „hogy a britek egykor olyan királyt tudhattak magukénak, aki nem Blair király volt, hanem VIII. Henrik, aki a művészeteken kívül azt is értékelte, ha lefejezheti számos feleségét, és hogy a következő instrumentális az ő idejének van ajánlva”. Egy barokk madrigál következett, amely eredetileg „King Henry’s Madrigal” címen jelent meg, de Ian nemrég fedezte föl, hogy a szám valójában „Past Time With Good Company” a címe. Érdekes, hogy ez a középkori folkrock-finomság, főleg a Gryphonhoz hasonló zenekarok rajongóinak, az est egyik leghangosabb tapsát söpörte be. Jött Martin szólószáma, az „After You After Me” a „Stage Left” (2005) albumáról, amelyben ismét bebizonyította, mennyire alulértékelt gitáros. „Lancelotot” ezúttal változatosság kedvéért molinókkal buzdították a rajongók (és rajongónők, persze), amit Ian rögtön észrevett, és egy zsíros poént sütött el a rovására. Az úriember tényleg fáradhatatlan a viccelődésben.
A következő instrumentálisról azt mondta, hogy Leonard Bernstein eredeti műve, a „West Side Story” című film zenei alapja, amelyben John Wayne szerepel (őt csak azután „találta ki”, hogy a másik két amerikai hőst, Tom Hankst és Steve McQueent említette). A fő feldolgozás Ian szavai szerint hű a legendás billentyűs varázsló, Keith Emerson által hangszerelt változathoz, még a The Nice-os időkből, és ez az előadás neki van ajánlva. Személy szerint nem lelkesedem azért, hogy egy zenekar, amelynek a történetében gyakorlatilag nincs is egyetlen feldolgozás sem, a koncerteken klasszikusai helyett jól ismert zenei himnuszokat játszik, de a tényleg kiváló előadás miatt most hajlandó voltam szemet hunyni. Ian a következő zenei édességet ezzel a szarkazmussal vezette föl: „most jön a legismertebb művünk, a címe „Stairway To…bocsánat…” „Smoke On…. „Smoke On Aqualung!”. A tönkrement torkú pedofil csavargó ugyanis teljesen új felvezetést kapott, mondhatni, teljesen új ruhát, amely főként Ian fuvolájának gyümölcse, a klasszikus változatban ugyanis nincs fuvola. Ez a főleg billentyűkre és fuvolára épülő feldolgozás kiváló volt, és majdnem olyan hosszú, mint az eredeti mű. Ennek ellenére persze a klasszikus, pokoli gitárriffel fűszerezett változatot is eljátszották, amely a közönséget végre teljes delíriumba hozta. A „My God”, a pillanat, amikor Ian cinizmusa a csúcsra jut, és nyílt támadás a vallási intézmények ellen, ennyi év után is hatalmas szám és az úriember egyik leg„sztárosabb” pillanata. A tisztességes énekteljesítmény mellett ezúttal kissé „túlzásba vitte” a záró fuvolaszólókat (vagyis a fújást), így az ötödik sípszónál már „összegörnyedt” és fájdalmában felnyögött. Az egész persze csak tréfa volt, a színpadi show része. A koncert lassan a végéhez közeledett, és még jött egy „East Side Story”. Az epikus „Budapest” az egyik ritka darab, amelyet az 80-as években alkottak, és amely ma is klasszikusnak számít. Hosszúsága ellenére szinte soha nem rövidítik meg. A Tull úgy játszotta el ezt az érzelmes progresszív eposzt, ahogy kell, és hosszú ovációt kapott még azután is, hogy lelépett a színpadról.
Ez azonban alig egy percig tartott, mert John O’ Hara már le is ült a billentyűkhöz, és játszani kezdte a legismertebb klasszikusuk, a „Locomotive Breath” felvezető taktusait. Mondhatom, teljesen várható ráadás, ami mégis, noha ezt a dalt már annyiszor hallottam egyik vagy másik előadásban, ismét elérte a kívánt hatást. A mozdony navigátora és segédei újra meggyőztek, hogy a Jethro Tull mozdonya még sokáig teljes gőzzel fog fújni. Bár a fellépésük nem volt teljesen hibátlan, és a szervezők jóvoltából úgy izzadtunk közben, mint a pokol kazánjában, a Jethro Tull még egyszer bebizonyította, hogy a progresszív rock aranykorának egyik ritka zenekara, amely főleg a kivételes frontembere révén sikeresen megőrzi a hihetetlen kapcsolatát a közönséggel. Ráadásul az időkorlát miatt érezhetően meg kellett rövidíteniük a programot, így még maradt bőven tartalékuk. Néhány apróbb hiba becsúszott „Lancelot” gitárjába is, de ezt a laikus szem és fül alig vette észre.
Ha összegzem a képet, az indulási nehézségek ellenére érezhetően energikusabb koncertnek voltam tanúja, mint Pordenone-ban, az összeszokottságuk viszont nagyjából ugyanolyan volt. Iannek, akin ezúttal az anyatermészet sem fogott ki az időjárással, fiatalos energiája sajnos úgysem fogy el, és ha minden jól megy, még a következő negyven évben örvendeztet minket. Ez a legkevesebb, amit kívánhatok neki. A vidám együttlét a fölényes bácsikával és társaságával másnap Grácban folytatódott. Erről egy másik beszámolóban és egy rendkívül jókedvű beszélgetőtárssal készült interjúban olvashattok bővebben, aki a tiszta profizmus mellett olyanokat sütött el, hogy még Ceferin is fetrengene a nevetéstől, ha lenne szíve.
JETHRO TULL setlista:
1. Living In The Past
2. Thick As A Brick
3. Donkey And The Drum
4. Bouree
5. Mother Goose
6. Nothing Is Easy
7. Past Time With Good Company
8. After You After Me
9. America
10. Aqualung
11. My God
12. Budapest
—ráadás—
13. Locomotive Breath
szöveg: Jethro Tull: Peter Podbrežnik
Először néhány kisebb újdonságról, amelyek érezhetően megváltoztatták a zenekar hangzását, és ezzel az egész fellépés menetét is. Miután a karizmatikus Lee „The Bear” Kerslake betegség miatt visszavonult, illetve lemondott a további fellépésekről a zenekarral (jámboran remélem, hogy csak átmenetileg), a helyére a jóval fiatalabb Russell Gilbrook került, aki technikában és megjelenésben is kissé Chris Slade-re emlékeztet, aki szintén dobolt egykor az Uriah Heepben (a „híres” Conquest album, 1980). Russell érezhetően kevesebb cinelt használ, mint Lee, és a háttérvokállal sem segíti a zenekart, ahogy azt annak idején a legendás „medve” rendkívül sikeresen tette. Mindazonáltal ő is láthatóan szereti a jó humort, mert az egyik dobjára egy Muppet-bábut tűzött, akit mi úgy hívnánk, hogy „Szörny”. A fő háttérénekes szerepét így a billentyűs Phil Lanzon vette át, aki régóta ismert, kiváló énekes, és másképp is kicsit jobban előtérbe lépett a megszokottnál, ő volt az este egyik leghangulatosabb tagja.
A többiek meglehetősen megszokott formát hoztak, olyat, amilyenhez korábbi fellépéseiken hozzászoktam, de semmiképp sem rutinból nyomták, bár a szimpatikus jógi, Mick Box, az egyetlen eredeti tag és a zenekar lelke, kicsit kevesebbet „mantrázhatna” az égnek emelt mozdulataival, de ha neki ez a levezetés módja, hát legyen. Amíg a jellegzetes wah-wah futamaival a gitáron és a teljesen odaadó hozzáállásával szórakoztat minket, nekem akár még imaszőnyeget is teríthet Mekka felé. Bernie Shaw énekes közben szép sörhasat „termelt” magának, ami valószínűleg a család és az utódok iránti egyre nagyobb gondoskodás következménye. Trevor Bolder basszusgitáros, Bowie legendás „pókja” olyan, mint az időjárás: lehet teljesen statikus és „szelíd”, de lehet teljesen kicsattanó is. Ezúttal hangulatban inkább a kicsattanóhoz állt közelebb, a gitárpárbajok során többször is Mick mellé lépett. Együtt elég nehéz feladatot kaptak, amely az ő kaliberű zenekaruknak általában gyerekjáték: felrázni a sorozatos koncertektől már derekasan elálmosodott, kimerült közönséget.
A mostani számválogatás nem tartogatott semmi nagy meglepetést, szinte azonos volt a tavalyival Wiesnben. Most is a „So Tired” (Wonderworld, 1974) nyitott, ami szerintem a zenekar egyik átlagosabb dala, és nem a legszerencsésebb választás egy koncert kezdésére, még kevésbé a közönség bemelegítésére. Ez utóbbi látványosan „meghálálta” egy meglehetősen passzív reakcióval. A többség valószínűleg életében először hallotta élőben ezt a szokatlan választást. A zenekar ezt azonnal észrevette, ezért az energikus „Cry Freedom” (Raging Silence, 1989) dallal próbálták felrázni őket, de a hang továbbra is csínyeket űzött velük. Nagyjából a fellépés feléig ugyanis, a kiváló előadás ellenére is, elég hangolatlanul szóltak. Különösen Bernie mikrofonja nem volt jól beállítva, ezért külön meg kellett kérnie a roadot, hogy úgy szólaltassa meg, ahogy kell. Ennek ellenére sem ő, sem a többiek nem hagyták magukat kizökkenteni, mert szokás szerint szívből és csökkenthetetlen erővel játszották végig az összes dalt (a legjobbak egyszerűen a legjobbak). Bátran belevágtak a „Fallin’ In Love”-ba (Fallen Angel, 1978) is, ami klasszikus a John Lawtonnal töltött időszakból, de Bernie természetesen a saját módján énekelte el. Az Uriah Heep repertoárja általában rendkívül kiegyensúlyozott a régi és az új között, és ez most sem volt másként.
A kiváló „Words In A Distance” (Sea Of Light, 1995) általában ugyanazt a hatást és lelkesedést váltja ki a közönségből, mint a régebbi klasszikusaik, de most az volt az érzésem, hogy az első sorokat leszámítva a közönség nem adott igazi támogatást a zenekarnak. A „Stealin’” (Sweet Freedom, 1973) mini sláger alatt, amit Bernie mindig kiválóan énekel el, a közönség végre egy kicsit jobban felmelegedett, és elkezdett énekelni is, bár hallottam már jobb előadást ebből a klasszikusból. Az egyetlen nagyobb meglepetés számomra az ősrégi klasszikus, a „Look At Yourself” (az 1971-es azonos című album) nagyon jó előadása volt, amit életemben először hallhattam élőben (pedig ez már a negyedik alkalom, hogy látom őket). Itt az új dobos, Gilbrook ismét világosabban megmutatta az erényeit, és be kell vallanom, a srácnak kétségkívül van tehetsége, bár persze senki sem lesz olyan, mint Lee volt. A „Between Two Worlds” (Sonic Origami, 1998) ismét vegyes fogadtatást kapott, pedig a zenekar addigra már rég megtalálta az igazi ritmusát.
Ezzel véget értek az „újabb” dalok, és már csak az aranykor klasszikusai maradtak műsoron a legendás billentyűssel, Ken Hensley-vel, akit a mai napig sokan hiányolnak. Mick ekkor akusztikus gitárt ragadott, jött a legendás „The Wizard” (Demons And Wizards, 1972), sokak szerint a legszebb balladájuk, amely az ember belső önmegvalósításáról és a pozitivizmus győzelmébe vetett hitről szól. Az elmúlt években ez a klasszikus az eredeti énekesüknek, a felejthetetlen David Byronnak szól, aki jóval túl korán hagyta el ezt a világot. A „Varázsló” rendkívüli miszticizmusával néhány olyan szívet is megmelengetett, akik addig csak passzívan nézték, mi történik a színpadon. A többiek közben a zenekarral együtt énekeltünk, és emlékeztünk azokra, akik a lelkünkhöz a legközelebb állnak. Szerintem ezután jött a fellépés csúcspontja, a „Sunrise” (The Magician’s Birthday, 1972) kiváló előadása, egy újabb halhatatlan klasszikus, amely az üzenetével nekem nagyon sokat jelent. Itt Bernie megmutathatta a legjobban, milyen remek énekes, és milyen jól használja ki a Byron-féle (pop) és a Lawton-féle (blues) éneklési mód közötti egyensúlyát.
Az osztrák álomszuszékok, ahogy várható volt, csak a „Free Me” (Innocent Victim, 1977) alatt ébredtek fel igazán, ez a zenekar legnagyobb németországi slágere, amit Bernie szokás szerint megint arra használt, hogy a refrén éneklésénél „meccset” rendezzen a bal és a jobb oldal között. Mick alig várta, hogy sorra kerüljön régi ismerőse, a „cigánylány”, amelyben szokás szerint sokrétű szólózással mulatta magát. A „Gypsy” egyszerűen kötelező standard, és bár még mindig lángra lobbantja a színpadot hihetetlen, nagyfeszültségű energiájával, nem lenne rossz, ha egyszer megint eljátszanák azzal a legendás, ikonoklaszta billentyűs bevezetővel, amit előző nap egykori bajtársuk, Lawton és Mary Rose adott elő nekünk. Ezután jött a nagy finálé, a halhatatlan „July Morning” (Look At Yourself, 1971), amit érdekes módon egy júliusi estén játszottak el, és bár hallottam már jobb előadást ebből a klasszikusból, ez sem volt utolsó. Lanzon ismét jól kihasználta „sztárpillanatát” a Hammond orgonánál, és gesztusaival többször meg is áldott minket, hiszen a dal állítólag az esküvőt szimbolizálja, bár persze mindenkinek lehet saját elképzelése. Közben Bernie is visszatért, aki természetesen nem tudja úgy elénekelni, mint Byron, mégis rendkívül érzelmes hangulatot teremt. A közönség tomboló ovációja után a Heep elhagyta a színpadot, majd hamar visszatért egy kiváló ráadásra.
A „Bird Of Prey” (Salisbury, 1971) hosszú távollét után néhány éve került vissza a koncertrepertoárjukba. A „Ragadozó madár” mindig hatásos, hogy a már „aludni” induló közönség ismét talpra ugorjon, hiszen az egyik legkeményebb daluk. A ráadás másik klasszikusa számomra jóval kevésbé volt érdekes, és kiszámítható. Bár a legismertebb szerzeményük, az „Easy Livin’” (Demons And Wizards, 1972) a meghallgatott kilométerek alapján nálam körülbelül ott van, mint mondjuk a „Stairway To Heaven” vagy a „Smoke On The Water”, a koncerteken még mindig lelkesít, mert ilyenkor a zenekar általában végleg „összeolvad” a közönséggel. A zárás természetesen teljesen várható volt. Mick megragadta az akusztikus gitárját, és jött a „Lady In Black” (Salisbury, 1971), helyenként még az „Easy Livin’”-nél is ismertebb klasszikus (részleteit alkalmanként még sportversenyeken is hallhatjátok). A többséget nem kellett kérlelni, hogy csatlakozzon a dallamhoz, és így végre kibontakozott az igazi Heep-varázslat, még ha a koncert nagy részében nagyon hiányoltam is. A zenekar szokás szerint rendkívül átéltem és szívből megköszönte mindenkinek, aki a fellépés alatt támogatta, majd a tomboló ováció után elhagyta a színpadot.
Bár közvetlenül a koncert után kissé csalódott voltam a (főleg tőlük) meglehetősen ötlettelen számválogatás, a hangzásproblémák, közvetve az miatt, hogy hiányzott a szokásos Heep-varázslat egy jó adagja, és (bevallom!) a „medve” távolléte miatt, az Uriah Heep továbbra is egy külön kategória, ami a sokféle hangulat megteremtését, a több mint szívből jövő előadást és a közönséggel való kommunikációt illeti. Ráadásul az új dobos biztosan hozott egy kis ifjonti energiát, amit biztosan jól fognak kamatoztatni, mert minden jel szerint jól beilleszkedik a zenekar szellemébe. Apró javításokkal számomra az előadás alapján is az est zenekara lehettek volna, így a fellépésüket csak nagyon szolidnak és tisztességesnek tudom értékelni. Tavaly Wiesnben Keith Emerson teljesen beárnyékolta őket a fellépés után, most szerencséjük volt, hogy utánuk egy paródia következett egy zenekarról, amelyet egykor The Doors-nak hívtak, így az összes fellépőhöz képest összességében kifejezetten jó benyomást hagytak maguk után, és mércét állítottak a minőségre. Így szerintem egy árnyalattal még jobban is szerepeltek, mint tavaly. Ha nem láttam volna már őket néhányszor, és nem tudnám józanul megítélni a fellépést, a látottak után valószínűleg teljesen eufórikus lennék, így viszont kissé vigasztalan marad az a tény, hogy egy olyan zenekar, mint az Uriah Heep, még sokkal jobbra képes (megfelelő körülmények között természetesen). A rockzene legnagyobb „varázslói” pedig természetesen még mindig ők, és egy percig sem kell attól tartaniuk, hogy valaha elveszítik ezt a státuszt.
URIAH HEEP setlista:
1. So Tired
2. Cry Freedom
3. Fallin’ In Love
4. Words In A Distance
5. Stealin’
6. Look At Yourself
7. Between Two Worlds
8. The Wizard
9. Sunrise
10. Free Me
11. Gypsy
12. July Morning
—ráadás—
13. Bird Of Prey
14. Easy Livin’
15. Lady In Black
Szöveg az Uriah Heepről: Peter Podbrežnik
Be kell vallanom, hogy a Ten Years After fellépésének gondolata, a legendás gitáros, Alvin Lee nélkül, felélesztett bennem néhányat a fejemben tartósan megtelepedett kétely közül, amelyek egész szombat délután szüntelenül rágták a régóta kopott agysejtjeimet. Annál kapóra jött hát a felismerés, mekkorát tévedtem. A mindössze huszonhét éves Joe Gooch ugyanis, aki öt éve olyan bátran belelépett a „pótolhatatlan” Alvin Lee cipőjébe, egyáltalán nem holmi helyi másodosztályú tehénbeszármaztató, aki véletlenül a jó blues rockra szomjazó közönség nagyítója alá került, amely az osztrák Lovely Days fesztivál Flower Stage színpada előtt gyűlt össze. A „srác” hihetetlen sebességével mindenkit elfújt, ám ez még csak nem is a legfontosabb tényező, ami a hatrésztelen… pontosabban hathúros bűvészkedéseiben a leginkább lenyűgöz. Itt elsősorban a játéka elképesztő érzelmességére gondolok, amely ha a fiatalember híres elődjének fenségességét nem is haladja meg, a legrosszabb esetben is minimum kiválóan felveszi vele a versenyt.
A Ten Years After – elsősorban a fent említett fiatalember lelkesedésének köszönhetően – egyértelműen él és virul, minden hengere pörög, és a mai napság felbukkanó, harminc vagy több évvel ezelőtt alakult zenekarok közül sokkal ellentétben egyáltalán nem a régen megporosodott babérokon heverészik. Épp ellenkezőleg. A zenekar a régi jó blues rock őszinte és energikus tálalásával alaposan megrázta a magunkfajta többé-kevésbé terebélyes testeket, amelyek a nyitó Working On The Road-tól kezdve büszkén lobogtak egyenesen az Uriah Heep orra előtt, akik ugyanekkor a szomszédos Powerstage közönségét „ijesztgették”.
Mi az, ami a legjobban lenyűgöz az új évezred Ten Years Afterében? Elsősorban az a képességük, hogy a hagyományosan kemény és kíméletlen blueszsaváltást egészen új, addig feltérképezetlen zenei szférákba vezessék. Alvin Lee régi, jól megrágott dallamdíszei Joe gördülékeny, ékesszóló és találékony játékának hatására újra meg újra tisztelettudóan hátrébb lépnek. Ugyanez igaz a zenei veteránok maradék triójára is, akik óvatosan a láthatatlan választóvonal mögött elhelyezkedve rengeteg mozgásteret hagynak a lelkes gitárosnak. Ebben a közegben a Ten Years After egy szemernyi lelkiismeret-furdalás nélkül zúdította ránk a koszt a felejthetetlen Good Morning Little School Girl, a Love Like A Man és természetesen a mindenütt jelen lévő I’m Going Home képében. A The Hobbit sem hiányozott Rick Lee-vel, természetesen a kötelező tízperces dobszóló közjátékkal, amelyet előbb egy újabb TYA-szerzemény, a kiváló King Of The Blues, majd utána egy árnyalatnyit keményebb Big Black 45 vezetett be – utóbbi eredetileg a Kick nevű zenekar száma, amelyben Joe Gooch játszott, mielőtt a TYA elhappolta. Hogy Joe Gooch a sebesség mellett kivételes érzékkel bír a szentimentalitáshoz is, azt a megható I Can’t Help From Crying Sometimes tette világossá, amely az előadótól mély megértést és teljes odaadást követel a blues egyébként egyszerű mondanivalója iránt. A hihetetlen Joe ezekből is bőséggel kínált, ami csak megerősíti, hogy a Ten Years After azon kevés legendás zenekar egyike, amely a nagy személyi cserék ellenére ma is teljesen hiteles zenei közeg.
TEN YEARS AFTER setlista:
1. Working On The Road
2. Hear Me Calling
3. King Of The Blues
4. Big Black 45
5. The Hobbit
6. Love Like A Man
7. I’d Love To Change The World
8. Good Morning Little School Girl
9. I Can’t Help From Crying Sometimes
11. Cho Cho Mama
Szöveg a Ten Years Afterről: Daniel Pavlica
RIDERS ON THE STORM: 23.15 – 00.45
Este tizenegy óra körül a Powerstage színpad körül már jó néhány lelkes ember gyűlt össze, akik valószínűleg velem együtt fájó lábbal idegesen toporogtak egyik lábukról a másikra, és várták a nagy pillanatot. A hangszórókból felcsendült a Carmina Burana, a színpadon pedig megjelentek az este várva várt sztárjai, a Riders On The Storm. A hangulat a Love Me Two Times első hangjaival hágott a tetőfokra, ezzel nyitották a koncertet. A fürge énekes, Brett Scallions mindenesetre meglepett szokatlan mozdulataival, amelyekkel valószínűleg az egyetlen és megismételhetetlen Jim Morrisont próbálta megtestesíteni, de érezni lehetett, hogy ez a szerep nem éppen ráöntött, mozgásban sem, énekben sem. Mindenesetre szerintem nem lehet különösebben felróni neki, hiszen nagyon nehéz feladatot vállalt magára. Az is meglepett, hogy Manzarek híres zongorabasszusának se híre, se hamva nem volt, ami a Doorst fénykorában olyan szokatlanná tette, de helyette egy kiváló basszusgitáros, Phil Chen állt a színpadon. Jon Densmor dobost is valószínűleg mindannyian hiányoltuk, akit ebben a felállásban Ty Dennis váltott. Egyébként a The Doors két eredeti tagja a korukhoz képest még mindig nagyon jó kondícióban van, és az estére jó néhány slágert összeszedtek a fiatalabb The Doors-évekből. Hallhattuk a lendületes Break On Through-t, a szokatlanul előadott Strange Day-t, az Alabama Songot, a Touch Me-t, az L.A. Womant és még rengeteget. A When The Music’s Over közepén Brett bátran a tömegbe vetette magát, és úgy ösztönözte a közönséget, hogy vele együtt énekelje el a mindenki által ismert versszakokat. Különleges volt a politikai felhangú Five To One is, ahol Ray kifejezte rosszallását Bush elnökkel szemben, és gúnyosan dr. Strangelove-nak nevezte Cheney alelnököt a híres Kubrick-filmből, aki szerinte bábként bánik vele a bábszínházban. Emellett folyamatosan emlékeztetett minket az ismert „make love, not war” szlogenre. Kétségtelenül ezen az éjszakán a gitáros, Robby Krieger is bizonyított, főleg a flamenco szólójával, amely a Spanish Caravanben folytatódott. Fellépésüket sajnos a már ezerszer lejáratott Light My Fire-rel zárták, amelynél Manzarek szokatlan akrobatikus mutatványait láthattuk: a lábával a zongorán nyilván azt akarta üzenni, hogy korára való tekintet nélkül a szíve mélyén még mindig őrzi az emlékét azoknak az aranyéveknek, amikor a The Doors létezett. Bárhogy is volt, végül hajnali egy óra körül sem csalódottan, sem különösebben lelkesen nem hagytam el a Lovely Days helyszínét, amely mindenképp szép emlék marad számomra.
RIDERS ON THE STORM setlista:
1. Love Me Two Times
2. Brake On Through
3. Peace Frog
4. Blue Sunday
5. Strange Days
6. Waiting For The Sun
7. When The Music’s Over
8. Moonlight Drive
9. Horse Latitude
10. Wild Child
11. Spanish Caravan
12. Alabama Song
13. Indian Summer
14. Five To One
15. Touch Me
16. L.A. Woman
17. Light My Fire
Szöveg a Riders On The Stormról: Mojca Perdih
Fotók: Jani „B” Lah
Időbeosztás
POWER STAGE: 12.50-13.30 BLUESPUMPM 13.50-15.00 THE SWEET 15.30-16.55 BLOOD SWEAT & TEARS 17.25-18.50 SUZANNE VEGA 19.20-20.45 BARCLAY JAMES HARVEST (feat. Les Holroyd) 21.15-22.45 URIAH HEEP 23.15-00.45 RIDERS ON THE STORM FLOWER STAGE: 17.30-19.00 COLOSSEUM 19.40-21.10 JETHRO TULL 21.40-23.10 TEN YEARS AFTER