Nova Rock Festival 2007 – 1. nap

(bevezető szöveg: Sandi Sadar)

 

A fesztiválláz, amelynek ezen a nyáron tanúi vagyunk, a mi immunrendszerünket is alaposan megtámadta, így már júniusban behódoltunk a meglehetősen nagy visszhangot kiváltó, ígéretes bejelentések első hullámának, amely letörte az ellenállásunkat, a RockLine kétfős csapatát pedig átterelte a határon, Ausztriába. Az ok egészen egyszerű: a Pannon-síkság közepén, a magyar határ közvetlen közelében, Bécstől két óra autóútra fekszik a idilli kis falu, Nickelsdorf, ahol az év nagy részében alig történik valami, évente egyszer viszont zenére, sörre és bulizásra éhes fiatalok csürhéi szállják meg a helyet. Idén is kitárta kapuit az osztrák oldal egyik legnagyobb koncertesemény: három nap, több mint negyven zenekar két színpadon, tűző nap, rengeteg betetovált bőr, kiváló szervezés és egy kemping, amely hamarosan szemétdombbá változott – ez jellemezte az idei Nova Rock fesztivált, amelyet június 15. és 17. között rendeztek meg a magyar határ közelében fekvő Nickelsdorfban.

Az volt várható, hogy a Nova Rock 2007 teljesen elkelt majd. A nap hőfokát, a sör minőségét, valamint a fellépők és a rocktisztelők tömegeinek állóképességét mi is eltökélten próbára akartuk tenni.

A fesztivál idén – a harmadik kiadás során először – teljesen kiárusított volt, hiszen olyan nagy nevek vonzották ide a közönséget, mint a Pearl Jam, a Linkin Park, a Smashing Pumpkins, a Marilyn Manson, a The Killers, a Slayer, …

 

Hogy a látogatók ne unatkozzanak a koncertekre várva, arról különféle partisátrak, két bungee-ugró, fire fox, ékszer- és ruhastandok, … gondoskodtak. Röviden: a pénzköltésre több mint elég ötlet akadt.

Egy elég rövid, alvás nélküli éjszaka után végre megvirradt a csütörtöki reggel. Még az utolsó előkészületek, aztán indulás a ljubljanai Tivoliba, ahol a tölgyfák árnyékában már ott állt a Koncerti.net busza. Tíz óra után végre becsukódtak a busz ajtajai, és vagy 28 lelkes szlovén indult el az osztrák síkságra, hogy megvédje a trikolórunk színeit. Hat óra utazás után, amelyet sűrű várakozás, izzadság és elviselhetetlen hőség járt át, egyre közelebb kerültünk hároméves katarzisunk – pontosabban hárknapos katarzisunk – helyszínéhez. És minden kilométerrel nőttek az elvárásaink: látni fogjuk azokat az ikonokat, amelyek oly sok poszteren díszelegnek személyes univerzumunk magányos sarkainak falán, és hallani fogjuk azokat a hangokat, amelyektől hevesebben ver a szívünk, és amelyek zuhatagként ömlenek az életünkbe, megszámlálhatatlan értelmet adva neki. Este hatkor megállt a busz. A hosszú úttól kábán és úgy megpakolva, mint a tibeti serpák, elindultunk a kemping bejárata felé, és elvegyültünk az ezerfejű fesztiválmassza áttekinthetetlen tömegében. Sokan már a bejárat előtt megvívták a csatájukat a tömeggel. Mielőtt beléphettek volna a paradicsomba, a parkolóhelyekért vívott pokoli harcban veszítették el az idegeiket, a jegyvásárlásért és a bejutásért kígyózó, majdhogynem példás sor után (mellesleg: fölösleges említeni, hogy a sorok olyanok voltak, mintha Oroszországban osztanák a kenyeret a legnagyobb éhínség és gazdasági válság idején …) pedig jöttek a küzdelmek a szabad helyekért, hogy felállíthassuk a mobil otthonunkat, amelyben a következő három napot terveztük tölteni. Nem csata, hanem mészárszék – mindenkivel, aki a sátrak, a kerítések és a gyalogösvények között szabadon maradt foltokat nemcsak magának foglalta le, hanem a még meg sem érkezett barátainak is lefoglalta. Végül mégiscsak sikerült: a sátrakat felállítottuk, de hiába reméltünk alvást, mert az első nap elsősorban a megszokásról, a két színpad közötti lépések lemérésáről, az ismerkedésről és az ivóképesség tesztelésről szól. Nem egy szervezet már az első napon összeroppant, hajnal felé pedig a sokszínű sátrak áttekinthetetlen vakolatai között az európai Babilon hangjai rövid időre mégis elcsendesedtek.

1. NAP – Nagypéntek, 2007. június 15.:
A reggel mutatja meg a napot. A nap már korán perzselni kezdett, és a sokszínű mintákkal, feliratokkal díszített pólók tömege egy extrém, őrjöngő nyomulással teli éjszaka után elkezdett vánszorogni a civilizáció támaszpontjai felé: a budik ostromállapotban voltak, és tőlünk egy kőhajításnyira, a főhadiszállásunktól a St. Pauli kalózzászló alatt gyülekező srácok, akik nyilvánvalóan túlságosan a szívükre vették az amerikai Jackass című film marháskodásait, rájöttek, hogy a budikat a reggeli ürítésnél többre is fel lehet használni. Akrobatikus tetőugrások után a vandalizmus hullámának első ajtók engedtek, aztán a függőlegesből vízszintes helyzetbe kerültek, így felejthetetlen fesztiválkezdés ígérkezett. Mi többiek inkább a helyszín bejáratai felé vettük az irányt, és megelőztünk pár tízezer lelket, akik az árnyékban csak a főattrakciókra vártak.

Az események két színpadon zajlottak – a nagy kéken, valamint a kisebbik, vörösön. A kapuk fél tizenkettőkor nyíltak meg. A kicsapongás végre elkezdődhetett. Az első napot, a Nagypénteket a kék színpadon a The Smashing Pumpkins, a vörösön pedig az emo rockerek, a Billy Talent jellemezték.

RED STAGE:

a Red Stage-ről szóló szöveg: Sandi Sadar

 

Egy órával a kapunyitás után indul a program a nekem legkedvesebb színárnyalatú színpadon. A idei Nova Rock koncertjeit az amerikai fiatal remények, egyben elég ismeretlen és névtelen In this Moment nyitotta, akik jókora önbizalommal és a közelgő Beautiful Tragedy albummal felfegyverkezve érkeztek a fesztiválra. A Los Angeles-i kvintett kétségkívül azon zenekarok egyike, amelyekről a jövőben még hallani fogunk, hiszen a csillagpor-vadászat útján pár év alatt sikerült felépíteniük egy erősen koherens, saját metalcore hangzást, amely egy tető alá hozza az AFI, a My Chemical Romance, a Sworn Enemy, a 36 Crazy Fists és még néhány más banda rajongóit. Ami elválasztja őket az egymásra túlságosan is hasonlító zenei klónok tömegétől, az az a tény, hogy a mikrofon mögötti nehezét több mint becsülettel végzi a karizmatikus, tetovált énekesnő, Maria Brink. A meglehetősen szótlan színpadra lépés után hamar elhallgattak a szkeptikusak, akik többé-kevésbé csak a kíváncsiságuk kielégítésére jöttek, és passzívan vettek részt az európai színpadokon tartott első fellépésen. A húszperces repertoár tele volt adrenalinnal, torokhangok, hatalmas ordítás és összeszokott gitárok szexi kombinációjával. Chris Howorth és Blake Bunzel a ‘Next Live’ robbanásszerű kezdete után nagyon szépen vette fel a versenyt Jeff Fabb ritmust boncolgató dobolásával. Maria már az első versszak után megmutatja a temperamentumát, a torokhangos versszakok közben pedig megidézi a refrének dallamos szépségét, amely az In Flames rajongóit is megörvendeztetné. A szóló kicsit kevésbé volt kivehető, de a harmonikus betétek igazi csemegét jelentettek a fülnek. A metalcore break beat és a robbanásszerű átmenetek tényleg igazi kihívást jelentenek. A nap a delelőjén. Az energia a szerves rendszer teljes felbomlásának fokáig fokozva. A tömeg első megmozdulásai és az egyes felemelt kezek „horns up” tartásban. A jég kiválóan megtörött. Egy rövid pillantás a lapokra, majd folytatás a mozdulatlansággal teljesen dacoló módon, a brutalitás, a szív és a harag újabb kitörésével – az ‘Ashes’ talán nem az első kislemez a lemezről, de nagyon énekelhető, és a tépéshez is remek gig-mover. Mariának időnként elfogy a hangja, de a hőséggel és a lámpalázzal vívott tiszteletre méltó küzdelem közben ezt nem lehet felróni. A ‘Daddy’s Little Angel’ ugyan sztereotipikus folytatása a hangszálak teljes tönkretételének vörös fonalának, de az In this Moment kompakt és dinamikus, és sikeresen eljutnak a szett nyugodtabb részéig is – a lemez első slágere kétségkívül a ‘Beautiful Tragedy’ és a maidenesen ugrándozó ‘Prayers’ páros, amelyben a dallam felülkerekedik az egyhangú torokhangon. Briliáns műsor, megérdemelt taps és lelkes felkiáltások! Ígéret, hogy még visszatérnek, aztán lelépés a színpadról.

IN THIS MOMENT setlistája:
1. Next Live
2. Ashes
3. Daddy’s Little Angel
4. Beautiful Tragedy
5. Prayers

13:15-kor lép színpadra a Hardcore Superstar, akiket nálunk is elszenvedtünk már a tavalyi Metal Campen. Az öncímű album sok dicséretet és meglehetősen elnéző kritikát kapott kritikusoktól és rajongóktól egyaránt, de mivel a retró hangzás kicsit nagy falat nekem a déli tűző napon, arrébb sétálok néhány lépést. Részben a meglehetősen egyhangú szett miatt, részben a közönséggel való elég unalmas kommunikáció miatt, részben pedig azért, mert a kiszáradás szintje már nagyon közel járt a kritikus ponthoz.

A félórás, több ezres tömeg előtti exhibicionizmus után a Boss Hoss következik, amelynek a mottója egyszerűen csak „Whiskey and amps” lehet. Három éve annak, hogy a berlini városi cowboyok, Boss, Hoss, Russ, Guss, Frank, Hank és Ernesto összeeresztették a kardjaikat, és felszolgálták az első adag trash-country punkrockot. Tavalyelőtt jelent meg az első albumuk, az Internashville Urban Hymns, alig egy évre rá pedig már a második lemezzel, a Rodeo Radio-val jelentkeztek. A redneck dallamok adagját így egy jó 25 perces fellépésbe sűrítették, amelyen a szinte hazai közönség előtt lenyomták a ‘Hey Ya!’ , az ‘I Say A Little Prayer/You’ll Never Walk Alone’, a ‘Ring Ring Ring’, az ‘Everything Counts / Truck´n´Roll Rules’ és más, a szlovének számára ismeretlen „slágereket”. A szomszédaink reakciója mindenesetre meglehetősen viharos és inspiráló volt, hiszen a jó szórakozáshoz, ha az ember persze az igazi fából faragták, tényleg nagyon kevés kell …

Alig ült el a por az első sorokban, már emelkedett is a színpad fölé a zászló, amely az első fesztivélnap egyik első csúcspontját ígérte. Az óra 15:20-at mutat. Nem, nem a gyógyszerek ideje van. Itt a Mastodon ideje! Az atlantai négyes, a kísérleti metal modern guruinak különc társasága a legendás Today Is The Day géneit egyesíti (Bill Kelliher gitáros és Bränn Dailor dobos szintén a Lethargy zenekarban csiszolta zseniális ötleteit), Troy Sanders basszusgitáros-énekes, valamint Brent Hinds énekes-gitáros mellett. A kvartett viszont nem maradt meg a Today Is The Day, a Dillinger Escape Plan vagy az extrém technicizmus és a death metal metálavantgárd valamivel dallamosabb változatainak bevált receptjénél, hanem teljesen a saját útját járva kapaszkodott fel a zenei Olümposz csúcsaira. A Lifesblood és a lenyűgöző Remission után kezükbe vették Melville-t, és az ember önmagával és a természettel vívott harcáról szóló epet epikus lemezzé, a Leviathannak öntötték. Sokaknál itt véget ért volna a konceptualizálás története. A Mastodon úgy döntött, még följebb mászik – a felismerés hegyére, a homo sapiens fiktív áttörésének csúcsára az asztrális szférákba – a Blood Mountainre. Hogy az embert a profanitásból valami szakrálisabb szintre emeljék. A szövegekkel epikus csatákat, emelkedéseket, bukásokat idéznek meg … A rendben a káosz uralkodik, hogy a káoszból új rend szülessen. A sample-ölt fanfárokkal induló intro bejelenti az érkezést és az ostromállapot kezdetét. Hangos üdvrivalgás a tömegtől, és már indulunk is a Leviathan útjára – ‘Iron Tusk’. Teli, masszív basszus alacsony frekvenciás orgazmusa. Nehéz, zsíros gitártorzítások fala. Dailor koponyacsontokat őrlő, precíz dobolásának ritmikus könnyedsége. Közvetlenül utána pedig visszatérés pár évvel korábbra. A Remission lemezre. ‘March Of The Fire Ants’. „As passion encircles the daily storm / The heart bleeds and droughts do not …”. A minimalista vokálok textúrái itt szinte haikuköltészet cseppjeiben vannak kimérve. És a riff a mozgás vezérfonala. A színpadon álló négyes pedig az isteni inga, amely habzásba hozza a látóhatárokat, és skarlátba öltözteti őket. A tömeg lelkes reakciói a műsort meg sem szakítják. A Mastodon folytatja a szertartását a Blood Mountainre való feljutással – ‘Circle Of Cysquatch’. Repülés álomképek fölött. Vágyakozás hajszolása. Belépés a végtelen labirintusokba. A ritmika pszichedelikus pillanata, a sötétség és a fény tökéletes egyensúlyának érzete a Mastodonnál olyan, mint az árnyak játéka. Troy a jós. A hallgatók szivacsként szívhatják magukba a felismeréseket. Mégis az volt az érzésem, hogy a többség szórakozást keresett. A Mastodon ebből a szempontból rossz választás a szabadidő profán eltöltéséhez. A Mastodon filozófiailag elvonatkoztatott. És ezt követi a melville-i Leviathan egyik legerősebb érve. Az ‘Aqua Dementia’ a feledés mélységeibe vezet, és mindennek újragondolásába, amit eddig felfogtál. Hogy kiszakadhass a földi szűklátókörűségedből, és kiszabadítsd magadból a benned éberen lapuló ősvadat. A szinte punkos színezetű ‘Wolf is Loose’ után jön a ‘Crystal Skull’. A törzsi dobütögetésbe az érzelmek és az energia robbanása szövődik, a finom pesszimizmus hálójába pedig ismét beleakad Melville tragikus kapitányának magja, aki egész életét a bosszúnak és a végső leszámolásnak szentelte – az ‘I Am Ahab’ kifinomultan egészül ki a ‘Colony Of Birchmen’ című számmal. „Run With Death / Gone Away / My Heart’s Gone Away / Taking Everything / My Heart’s Gone Away” Az éneklés dallamos része kissé merevre és fáradtra sikerül. A hőség öli a koncentrációt. Mégis kiválóan felülkerekednek a ‘Megalodon’ által, és a szettet a ‘Blood & Thunder’ energikus változatával zárják, megköszönik a közönségnek, és elhagyják a színpadot. A színpad előtt csak a teljes lelkesedés töredékei maradnak, a meg nem világosodott csalódottak hosszú arcai, akik az Edguy-féle altatódalokkal való zenei ringatásra vártak, az alkoholmámor gőzei és a hőguta réme. A Mastodon kétségkívül elnyerte minden rokonszenvemet. Vagy legalábbis a nagy részét, mert egy keveset még tartogattam az első este nagy fináléjára a Nova Rockon.

MASTODON setlistája:
1. Iron Tusk
2. March Of The Fire Ants
3. Circle Of Cysquatch
4. Aqua Dementia
5. Sleeping Giant
6. The Wolf Is Loose
7. Crystal Skull
8. I Am Ahab
9. Colony Of Birchmen
10. Megalodon
11. Blood And Thunder

Kissé összefüggéstelen és furcsa volt a döntés a vörös színpad következő fellépőjéről, még ha a Reel Big Fish a ska ritmusok és az elnagyolt reggae saját változatával elég sok szimpátiát szerzett is a hallgatók körében. Hogyne tették volna, hiszen aktív és nagyon elszánt koncertzenekarként fokozatosan építették a hírnevüket – a legendás amerikai rockerekkel, a Kiss-szel, a The Cure-ral és a Blues Brothersszel közös turnékon is. Mégis megkockáztatom a megjegyzést: egy adag extrém metal után inkább hideg zuhanyt jelentettek, mint az intenzívebb hallgatás serkentését. Eljött az ebéd ideje (az ausztriai fesztiválokon egyébként az Asian Grill standok tésztáját ajánlom, de ne essetek túlzásba a csípős öntettel (saját bőrömön tapasztaltam …)), és a sör (uzsorás áron, 4€). Egy kicsit erőre kapunk, aztán már indulunk is vissza a színpadokhoz – a kíváncsiság kielégítésére.

Valamivel hat óra után az MTV egykori kedvencei, az amerikai Papa Roach foglalta el a színpadot. Miután az Infest lemez töltötte a szabadperceket a kis képernyőinken, a szomszédok pedig azzal akartak megkedveltetni magukat velem, hogy ők is metalosok, mert tudják a megaslágerként ismert ‘Last Resort’ szövegét, aztán egyszerre csak nyomuk veszett, mintha elnyelte volna őket a köd. Szinte meggyőződve arról, hogy rég elmentek gombázni, szinte teljesen kitöröltem őket az emlékezetemből. Hogyne tettem volna, hiszen az utolsó médiamegjelenésük óta szinte hét év telt el. A srácok viszont aktívak maradtak, és tovább alkottak. A zenekar énekese, a Jacoby Shaddix, akkor még jóval kevésbé tetovált és jóval fiatalosabb, gondoskodott a nagyoktánszámú punkrock–hardcore performansz megfelelő adagjáról, a zenekar célja ezúttal pedig nem pusztán a közelmúlt emlékeinek felidézése volt, hanem friss számokkal is előrukkoltak (a legutóbbi lemez a The Paramour Sessions volt, eddig pedig kilenc albumot adtak ki (az első négy – Potatoes for Christmas (1995), Caca Bonita (1997), Old Friends From Young Years (1998) és 5 Tracks Deep – saját kiadásban jelent meg, aztán végül sikerült szerződést kötniük egy nagy kiadóval (Warner Bros). A Let ‘Em Know (2000) egy rövid együttműködés gyümölcse volt, majd átmennek a Dreaworks Records-hoz, amelynek két elég sikeres lemezt készítenek – a háromszoros platinalemez megasikert és az MTV-s blockbustert, az Infestet (2002), amelyet két évvel később a lovehatetragedy (2004) követ, aztán a hírek egyszerűen elapadnak. A Papa Roach végül a Geffen Recordsnál köt ki, amelynek 2004-ben felvesznek egy elég elnézett lemezt, a Getting Away With Murdert, és nem járt jobban a tavaly megjelent legutóbbi lemez sem. Mindenesetre a fesztiválfellépés minden várakozást felülmúlt, az energikus műsort pedig az utolsó album számával, a ‘…To Be Loved’-dal kezdték, amely már nem cseng olyan kifejezetten nu metalosan, mint a korábbi termékek. A rap metalt felváltotta a post-grunge. Mégsem tudtam megszabadulni az érzéstől, hogy a Papa Roach klisés, és a hit abban, amit énekelnek, már rég meghalt. A ‘Getting Away With Murder’ sekély és vérszegényen átlátszó. Prózai. Jacoby Shaddix példásan elénekli, de úgy néz ki, mintha a pénztárcájával énekelné, nem a szívével. A közönség elnéző volt a Csótányokkal, a lelkesedés hullámai a vége felé szabadultak el, amikor a Infest lemez félig megfakult slágereinek sortüzeihez nyúltak. Az epikus himnikusság fokát pedig maga a zárás érte el, amikor a ‘Last Resort’ után nem marad más, mint a távozás és a színpad átadása a következőknek.

PAPA ROACH setlistája:
1. …To Be Loved
2. Getting Away With Murder
3. Alive (N’ Out Of Control)
4. Not Listening
5. She Loves Me Not
6. Time Is Running Out
7. Forever
8. Dead Cell
9. Broken Home
10. Scars
11. Reckless
12. Between Angels And Insects
13. Last Resort

A nu-metalos (ha jobban szeretitek: post-grunge-os) fültöltés után eljött az idő, hogy színpadra lépjenek a feketébe öltözött férfiak, akik idén kétségkívül jóval nagyobb médiafigyelmet érdemeltek ki. Ha Rob Flynn néhány lemezen derekasan sötétbe rúgott, akkor a legutóbbi mestermű, egyes kritikusok szerint a Metallica Master Of Puppets örökségének méltó utódja, a The Blackening után sok mindent elfelejthet abból, amit elrontott. A Machine Head visszatért a siker útjára, a nagyobb értelem és a kompozíciós összefüggés felé. Mindazonáltal az én szerény véleményem szerint a legkedveltebb MH-albumok listáján az első hely továbbra is a bemutatkozó lemezé, a Burn My Eyesé. Valójában az egész szett nem másról szólt, mint hatalmas adag thrash és groove zene adagolásáról, amelytől azonnal ellágyulnánk, és elfelejtenénk, hogy az oaklandi társaság első embere is áldozatul esett a nu-metalos ürességnek és a klisésítés kísértésének. A ‘Clenching the Fists Of Dissent’, amellyel a fesztiválfellépést kezdték, jó jelzője volt a jó kondíciónak, és főleg annak, hogy képesek sokkal többet nyújtani, mint egy tonna locsogást. A megváltozott koncepció, vagy inkább a gyökerekhez való visszatérés megmozgatta a metalosok hordáit, akik már az első napon kész voltak ostrom alá venni a Red Stage-et. A stage diving szigorúan tilos volt, ám az ‘Asethetics Of Hate’ alatt az első sorokban már kitört az igazi túlélési harc, és az eufórikus követése a mastermind Rob Flynn utasításainak, hogy itt a káosz és egy kicsit élénkebb mosh pit ideje. Mindenképpen ez volt az első nap egyik csúcspontja.

MACHINE HEAD setlistája:
1. Clenching The Fists Of Dissent
2. Imperium
3. Aesthetics Of Hate
4. Old
5. Halo
6. Take My Scars
7. Descend The Shades Of Night
8. Davidian

Utánuk a pompázatos In Extremo vonult fel a színpadra, de mivel a fülem, még inkább pedig a szívem valami ’90-es évekbelibb után vágyott, otthagytam a megizzadt osztrákok, németek, svédek, finnek és az összes többi pán-európai tömegeit, és a kis színpad utolsó headlinereinek kegyére és kegyetlenségére bíztam őket – az emós kedvencekre, a Billy Talentre, akik azért jöttek, hogy eladjanak még egy kis Billy Talent I és II albumot … (de ne vedd zokon: a Smashing Pumpkins egyszerűen nagyobb kísértés volt a pénteki este utolsó óráinak eltöltésére …).

A vörös színpad koncertjeivel párhuzamosan természetesen a kék színpadon is zajlottak a fellépések. A két színpad közötti 500 métert megállás nélkül ingázni ebben a hőségben sajnos szóba sem jöhetett, így alkalmazkodni kellett, és bizony sok kinézett koncertet ki kellett hagyni.

 

A fesztivál korai órái szokás szerint a még ismeretlen, illetve kevésbé ismert zenekaroké voltak. Ez minden bizonnyal jól jött mindazoknak, akik előző este még nyugodtan heverésztek a sátrukban, vagy éppen a vécékabinokért küzdöttek.

 

a Smashing Pumpkins szövege: Sandi Sadar

a Blue Stage többi szövege: Živa Vivana Doria

 

Míg a vörös színpadon meglehetősen kemény hangokkal indult a nap, a főszínpadot, vagyis a kéket pénteken 13:00-kor az amerikai Under The Influence of Giants nyitotta meg. Indie rockjukkal azokat a leglelkesebb fesztiválrajongókat próbálták meggyőzni, akik már 13:00-kor az első sorban lógtak a korláton, és valószínűleg a nap végéig ott is maradtak. Egy újabb banda, amely talán elvész a manapság „indie”-nek nevezett zenekarok áradatában, de a dalaiba egy csipetnyi R&B-t is belecsempész. A külsejük alapján erősen a 60-as évek divatja, illetve a Beatles hatása érződik rajtuk, de a fesztiválnap kezdetére egész kellemesek voltak. 

JOHNOSSI: 13.45 – 14.15

A fesztivál korai órái általában a még ismeretlen, illetve kevésbé ismert előadóké, így következő műsorszámként egy érdekes svéd duót hallgathattunk meg.
John Engelbert gitáron, Ossi Bonde pedig dobon alkotja az egész zenekart. Ez kissé a White Stripes-ra emlékeztet, de a Johnossi elsősorban akusztikus pop rockot játszik. A hőség ellenére a színpad előtti tér lassan megtelt, mert a közönséget magával ragadta a két srác különleges megjelenése.

FOTOS: 14.40 – 15.15
 A Fotos nevű német banda, amely Ausztriában láthatóan már bejáratott név, nagy lelkesedést váltott ki az osztrák közönségből. Ebben valószínűleg a német nyelvű szövegeknek is nagy szerepük volt.
A zenéjük kicsit meglepett, mert Németországból általában nem jön annyi újkori rockzenei előadó, mint Nagy-Britanniából, Svédországból, Finnországból…
Mindenesetre jól látszik, hogy az osztrákok teljesen vevők az anyanyelvükön éneklő zenekarokra, hiszen vidáman együtt énekeltek velük.

I AM X: 15.45 – 16.35
Chris Corner, aki I AM X néven alkot, az elektronikus zene brit popsztárja. A gondosan kisminkelt, ápolt fiatalember hibátlan fellépést adott, amely talpra állította a már a színpad előtt összezsúfolódott, felhevült tömeget. Corner ezt a nyarat a The Alternative című albumának nyári fesztiválokon való népszerűsítésére szánta. Zenei stílus szempontjából azért talán nem egészen a Nova Rock-hoz illő név.

EDITORS: 17.05 – 18:00
Őket Európa egyik legsikeresebb indie alternatív rockzenekara, az Editors követte. 2005-ben az The Back Room című debütáló albumuk aratott nagy sikert. Tom, a frontember és a banda remek koncertet adott, nem hiányozhattak a slágerek, mint a Munich, a Bones és a Blood, természetesen pedig a most megjelent An End Has A Start című albumot is népszerűsítették. Kár, hogy csak alig egy órájuk volt.

 

EDITORS setlista:
1. An End Has A Start
2. All Sparks
3. Bones
4. Blood
5. Escape the Nest
6. Bullets
7. The Racing Rats
8. You Are Fading
9. Munich
10. Smokers Outside Hospital Doors
11. Fingers In The Factories

 

Az órák vészesen peregtek, a színpad előtt pedig egyre többen gyűltek össze, akik már türelmetlenül várták a nap főszereplőit, a Smashing Pumpkinst.

 

ME FIRST AND THE GIMME GIMMES: 18.30 – 19.35
A következő bandát senki sem hagyhatta ki (akár sörözni voltál, akár a kempingben). A Me First And The Gimme Gimmes egyszerűen szólva bulizenekar, amely egy ilyen fesztiválon hihetetlenül feldobja a hangulatot. A zenekar csupa ismert punk rock formáció tagjaiból áll, akik az elmúlt évtizedek legnyálasabb slágereit vették elő, és többszörösen sikerrel alakították át gyilkos punk rock keverékké. A siker garantált.

THE HIVES: 20.02 – 21.15
Este nyolckor (akár tetszett, akár nem) a svéd rockerek, a The Hives foglalták el a színpadot. Az önimádó Howlin a saját bandája kezébe vette a dicsőséget, és megpróbálta elhitetni a közönséggel, hogy tulajdonképpen mindenki az ő zenekara miatt van itt.

 

Fellépésük valószínűleg a nap egyik legenergikusabb műsora volt, Howlin folyamatosan kommunikált a közönséggel, az pedig szó szerint kézből evett neki. Nekem személy szerint a zenéjük egy-egy pillanatban talán kissé monotonnak tűnt, de a remek performance-ért és a közönséggel való kapcsolatért mégis külön pont jár.

INCUBUS:
A The Hives vadsága után az Incubus határozottan igazi balzsam volt a szemnek és a fülnek. A srácok kellemes klubhangulatot teremtettek a színpadon, mintha nem is fesztiválon lennének.  Akár hiszed, akár nem, az Incubus tagjai már 16 éve aktívak a színtéren! A legnagyobb mainstream áttörést 1999-ben érték el a Make Yourself albummal, azóta pedig a karrierjük csak felfelé ível. A tavaly megjelent Light Grenades album után az Incubus ismét turnéra indult. Bár én egyébként nem követem túl szorosan a munkásságukat, lenyűgöztek  (az első sorokban álló női közönség nagy részével együtt) a bevált slágerekkel, mint a Nice To Know You, az Are You In, az Anna Molly, a Wish You Were Here, és az idei év egyik kedvenc dalával, a Love Hurts-szel.

Röviden: elég volt ahhoz, hogy jó véleményt alkossak róluk, és mélyebben beleássam magam a munkásságukba. Persze jó nézni egy ilyen helyes bandát, de azt is hangsúlyozni kell, hogy az Incubus minőségi zenét csinál, amelyben szerintem túl sok különböző műfajt próbálnak egyesíteni. Ennek ellenére legközelebb inkább egy termi koncerten látnám őket, mint egy fesztiválon.

 

INCUBUS setlista:

1. Privilege
2. A Kiss To Send Us Off
3. Anna Molly
4. Circles
5. Nice To Know You
6. Love Hurts
7. Here In My Room
8. Earth to Bella, Part I
9. Megalomaniac
10. Are You In?
11. Pistola
12. Rogues
13. The Warmth
14. Wish You Were Here

 

SMASHING PUMPKINS: 23.30 – 01.00

Közeledett a nap csúcspontja – fél tizenkettőkor a levegő szikrázott a várakozástól, miután lecsengett az Incubus koncertje, a szépséget a tartalom elé helyező lánykák kedvenceié. Teltek a percek. A feszültséget csak fokozta a szuszpenz. Éjjel fél tizenkettő után egy kicsivel aztán elhallgatott a zene a hangfalakból. Az oldalsó monitorokon lángokban jelent meg annak ígérete, amiért egész nap megfeledkeztem a fáradtságról, az éhségről és a szomjúságról. Smashing Pumpkins tényleg fellép! A színpadra a függönyök mögül sűrű köd zúdult, és felcsendült a hosszú, de a Smashing Pumpkinsra olyannyira jellemző intro. A tömeg életre kelt, vele együtt a lelkes kiáltások. A ködfelhők között sziluettek léptek a színpadra, és hamarosan először láthattuk az új tagokat: Lisa Harriton billentyűst, aki tejfehér egyenruhát viselt. A színpad bal oldalán megjelent a bűbájos basszusgitáros, Ginger Reyes. A fehér dobfelszerelés és a tányérok erdeje mögött ült az alternatív pszichedelikus jazz-rock mestere, Jimmy Chamberlain, a James Iha távozása után maradt űrt pedig egy új gitáros erő tölti be, az enyhén ázsiai vonású Jeff Schroeder. A korábban még sosem hallott instrumentális dalok még gyorsabban pumpálják a vért az ereinkben. A háttérből előosonik a kiválasztott ötös főembere, Billy Corgan. Egészen a közelmúltig még nosferatus feketébe öltözve, simára borotvált fejjel járt, így az első benyomás a viszontlátáskor mindenképp pozitív volt. Nosferatu meghalt – visszatért Gandalf, a Fehér. A est első száma a régóta várt Zeitgeist album kislemeze volt, az ‘United States’. Ritmikájában jóval inkább hasonlít a Mellon Collie lemez valamelyik dalának hangrobbanására. Zeitgeist, azaz a kor szelleme. A korok, amelyekben élünk, erősebb és hangosabb kritikát követelnek, így Corgan is elhagyta a erőtlen elektronikát, és a rockos vasarzenálhoz nyúlt: meleg, ám masszív torzításhoz, az égből küldött riffekhez és a szilárdabb dalszerkezetekhez. Az alvó érzelmek felébresztésére a régi slágerek kincsestárából előkerül a ‘Tonight, Tonight’, de nem az volt a cél, hogy már hallott slágereket játsszanak újra – a Smashing Pumpkins az újdonságokat jött bemutatni. Jött a ‘Stand Inside Your Love’ az utolsó előtti, Machina albumról. A ‘Tarantula’ pedig sokkal egyenesebben robban. A Schroeder–Corgan gitárduó rockos hitelessége és összeszokottsága pasztellesen egészül ki a Reyes–Chamberlain páros ritmikai alapjaival. A jelenlegi felállás kémiája kétségkívül a legigényesebb kritikusokat is megörvendeztetheti, hiszen a Smashing Pumpkins teljesen új életre kelt, a forma és a tartalom pedig felbonthatatlan egésszé olvad. Akár a régi, rutinos dalokról van szó, mint a ‘Hummer’, ‘Zero’, ‘Bullet With Butterfly Wings’, akár a teljesen friss ‘Orchid’-ről, vagy a zseniális ‘7 Shades Of Black’-ről. A koncert csúcspontja az utolsó számnál, a Gossamernél érkezett el, amelyet 15 perces dobszólósorozattá húztak el (amelyek semmiképp sem szóltak úgy, hogy Chamberlain dobolására éhes rajongók ráuntak volna …), epikus, ötletes szólókkal és vokális skandálásokkal. Ez a rétegzettségről szól. Ez a megalomániáról szól, ami még mindig zene. Ez az egóról szól, amely a teljes halál állapotából is képes feltámadni. Inkább egyfajta hibernációról volt szó. A Smashing Pumpkins visszatért! Teljesen lelkesen pedig csak pár pillanattal később tudtam lenni, amikor a hangfalakból kitört a Siamese Dream egyik gyöngyszemének fenomenális előadása – a ‘Cherub Rock’. Felesleges dráma nélkül, jó adag optimizmussal hagyják el a Smashing Pumpkins tagjai a fesztiválbástyákat, azzal a jogos hittel, hogy az újjászületés receptje teljes győzelem. A fesztiválrajongók tömegének pedig zúgás maradt a fejében, az adrenalinlöket miatt vad szívdobogás, rekedtség, és az az érzés, hogy bármi több már a pohár túlcsordulását jelentené. Az első nap diadalmasan, tökéletes egésszé kerekedve zárult.

SMASHING PUMPKINS setlista:
1. United States
2. Tonight
3. Stand Inside Your Love
4. Tarantula
5. Shame
6. Hummer
7. Bullet With Butterfly Wings
8. Winterlong
9. To Sheila
10. Today
11. Starz
12. Zero
13. Bleeding the Orchid
14. 7 shades Of Black
15. Disarm
16. 1979
17. Gossamer
—ráadás—

18. Cherub Rock