Radar Rock Festival 2007

Szerző: Aleš Podbrežnik, Sandi Sadar Šoba
Fotók: Sandi Sadar Šoba

Helyszín: Zágráb / Jarun / Horvátország
A koncert dátuma: 2007. június 28.
Látogatók száma: 2006
Jegyár: 6.000

A szabadtéri koncertek júniusi inváziója Közép-Európa mellett Szlovéniát és a szomszédos országokat is elérte. A horvátoknak mostanában egész sor koncertjük volt, amelyekre a határ innenső oldaláról csak sóvárogva nézhettünk. Mi, kicsit elszántabbak, akiket ráadásul a csupa csúcsfellépőből álló kínálat is megvett kilóra, átléptük a schengeni határt… Hogy a koncertláz egy darabját mi is megkaphassuk. A tömegek egyik legfőbb vonzereje a horvát főváros, Zágráb felé a nyár kooperációs projektje volt: a Radar Festival, amelyet osztrák szervezők állítottak össze a hazai promóterekkel karöltve.

Az eredetileg kétnapos maratonnak szánt rendezvény idén kissé megkurtítva, egynaposként valósult meg. A felhozatal így is több mint csábító volt. A mieink, a szlovén Anavrin mellett a közönség bemelegítéséért a horvát punkok, az Overflow és az ausztrál Howling Bells feleltek, a fő sztárok között pedig a brit Kaiser Chiefs, a Placebo és a fő attrakció, a Križankében már vendégül látott Queens Of The Stone Age szerepelt, akik ezúttal a szomszédoknál mutatták be stoner briliánsaikat. Kétség sem fért hozzá: irány dél!

Pár órás autózás után a Rockline kétfős csapata végre megtalálta a bejáratot a zágrábi Siget zöldjéhez. A Hrvatski dragovoljac stadion mint tájékozódási pont meglehetősen megtévesztő volt, hiszen hamar kiderült, hogy éppen a műanyag lelátószékekkel körülvett stadionpálya lesz a színtere annak a multikulturális zenei polifóniának, amelyben ritmusok, stílusjegyek keverednek, a vizuálisabb típusok pedig a zeneszakma kisebb-nagyobb csillagaival is találkozhattak. Közeledett három óra, és ekkor kellett volna végre kiengedniük minket az előtérből, mondhatni a Paradicsomba. Néhány perces ácsorgás után a miniatűr jegypénztár előtt végül eljutottunk a bejáratig, ahol a szteroidokon tartott, izomkolosszus biztonsági őrök végre átengedtek minket az élvezetek térségére.

Az emelvény acélszerkezete dacolt a könyörtelen nap hőcsapásaival. Körbenézek a közönségen. Nagyon hozzávetőleges becslés: a színpad előtt úgy száz-kétszáz türelmetlen fiú és lány ténfergett. A színpad mögötti sátrakban már első pillantásra látszott, hogy a pólókból és CD-kből álló kínálat bőven kielégíti majd a közönség étvágyát. A sört megfelelő hőmérsékletre hűtötték, de a félliteres műanyag poharakban kapható Žuje (Ožujsko sör) mellett semmi sörszerűt nem várhatsz.

bevezető szöveg: Sandi Sadar

ANAVRIN: 15.30 – 16.00
A megadott időpontban fekete-fehér kombinációkba öltözött fiúk jelennek meg a színpadon, és nekilátnak előkészíteni mindent az idei Radar nyitófellépéséhez. A ljubljanai ifjú remények, az Anavrin, amelynek már van egy lemeze (Juice), azért jött, hogy bejelentse második albumát, amely állítólag valamikor őszig megjelenik. Hét tag, hét karakter, akik zeneileg 1999 óta hangolódnak egymásra. És mit várhatsz tőlük? Tulajdonképpen elég sok mindent: az Anavrin igyekszik csillapítani a nu-rockerek, a grunge-rajongók és a ska-funk-popperek éhségét, és hogy a tömegeknek is tetsszenek, számíthatunk rá, hogy a hangzásvilág még tovább bővül.

Néhány ütem, és az Anavrin első blikkre a jól ismerttel szolgál – az első lemezről a ‘Slep’ című számmal, amely egy samplerezett kezdés után egy meglehetősen szárazan szóló ugrálóba csap át. A két gitáros, Anže Hvale és Marko Lavrič inkább monóban szól, mint sztereóban, és a meglehetősen kétdimenziós, száraz muzsikán kívül semmi olyan nem jön a színpadról, ami megmozgatna bárkit. Damir Lisica énekes azért igyekszik meggyőzni a tökéletes beleélés látszatával, mintha átérezné a nagy színpadon fellépés pillanatának fenségét, de a közönség reakciója túl langyos ahhoz, hogy intenzívebb visszhang alakuljon ki. A nyitány úgy hangzott, mintha egy autó ötödik fokozatban kapaszkodna fel a hegyre: fáradtan, kicsit esetlenül és megerőltetően. Közvetlenül a nyitó „hit” után az Anavrin áttért a külföldi piacokra szánt anyag bemutatására. A fiúk szlovénról angolra váltották a történeteiket. A koncert második száma, a ‘Names In Sand’ tartalmilag folytatja az első dal fonalát, de mivel a hangszórókhoz való túlzott közelség miatt egyetlen értelmes sort sem lehetett kihallani, annyit mondhatok, hogy a hangzásba kicsit több torzítást kevertek, ami a tartalommal nélkülözhetetlen összhang híján puszta formalizmusnak hat. Az Anavrin túl statikus és mesterkélt a színpadon. Ez csak az én szubjektív véleményem. Sajnos még mindig túlságosan emlékeztetnek a nagyobb és sikeresebb szlovén „testvéreik”, a Siddharta klónjára. A copius siddhartis szindróma már pár szlovén zenekart megfertőzött, amelyek teljesen automatikusan nyúlnak mesterséges konstrukciókhoz és az őszintétlen hablatyolás sztereotip közhelyeihez. Az Anavrint ezért nem lehet hibáztatni. A fiúk mesterember-ügyességgel és szinte lelkesedéssel végzik a dolgukat. Összességében összeszokottan szólnak, és eltökélten akarnak nyerni, úgyhogy nem is várható más, mint hogy a szlovén közönségnek emészthető, a mi mércénknek teljesen megfelelő muzsikával szolgálnak majd. Viszont nincs elég karizmájuk és mágnesességük ahhoz, hogy külföldön rajongók sokaságát vonzzák – az angol nyelv és az érdekes frizurák ellenére sem. A ‘Reborn’ és az ‘Emptyman’ után az első kislemez a készülő új albumról – ‘Better U’. A dal puhaságával és szép vokáljaival sokkal nagyobb élvezetet ígér a pop híveinek, mint a rock szélsőségeseinek. A szám egyébként tetszett, de a gitárpengetés kétdimenziós szárazságán lehetne javítani, a dalt pedig fel lehetne tölteni egy kicsit intenzívebb energialüktetéssel. Damir énekhangja egész jól tartotta a lépést a hangszeres egésszel, az összbenyomás mégis meglehetősen erőtlen maradt. Az első kislemez után jött az első feldolgozás. Minden zenekar merít a zenei múlt bölcsességéből és mondanivalójából. Az Anavrin a múltbeli orákulumának a vad hölgyet, az erotika és a provokáció dívát választotta – Madonnát. A ‘Like A Prayer’ sikerültre sikeredett, és éppen elég pimaszul szólt ahhoz, hogy a koncert végső vonaglásaira az addigra már kísértetiesen kiürült helyszín első három sorából néhány hallgató végre reagált. Damir megpróbál nagyobb tömegreakciót kiprovokálni egy horvátul indított párbeszéddel, de mivel a szomszédaink eléggé érzékenyek a beszédük szlovén felhangjára, a szlovén turistáknak szóló útikönyvek már-már az angol használatát javasolják. Ehhez illett a jól sikerült ‘Foolish Games’, amelybe több lendületet és energiát öntöttek, mint az egész koncertbe együttvéve. Valószínűleg ez volt a logika: a legjobbat a végére tartogatják. Pár perces masszírozás után nagyjából úgy hagyják el a színpadot, ahogy érkeztek: meglehetősen észrevétlenül és figyelmen kívül hagyva.

ANAVRIN setlist:
1. Slep
2. Names In Sand
3. Reborn
4. Emptyman
5. Better U
6. Like A Prayer
7. Foolish Games

az Anavrinról szóló szöveget írta: Sandi Sadar

OVERFLOW: 16.15 – 16.45
Miután a szlovének leléptek, jöhetett valami autentikusabban horvát. El kell ismerni: a horvát zenészek sok produkciója a határ mi oldalán is jóval élvezhetőbbé vált. Ez a név a legendás punkok, a Hladno Pivo mellett legalábbis a sör, a bőrdzsekik, a tűzés, a borzas frizurák és a közvetlen, őszinte, szikrázó fellépéssel adott egyenes ágyékrúgások szélsőséges híveit fertőzte meg. Nagyjából így hangozhatna a koprivnicai kvartett, az Overflow koncertjének rövidített változata. Nikica Jovanović – Nike gitáros, Dalibor Martinčević – Dado dobos, Zoran Piberčnik – Zoki basszusgitáros és a pimasz örökifjú, Goran Živković – Žika énekes a pompás punkszámmal, a „Star”-ral kezdték az megszállást (az Extremely Perverted Fantasies Of Mad Milkman’s Disordered Mind … című, igencsak provokatív című albumról), a fiatalos, mintha 17 évesek lennének, de harmincas srácok pedig úgy töltötték be a színpadot, mintha élet-halál állóképességi maratont futnának. A zöld ingbe öltözött Žika újra itt van! Pár évnyi szünet után, amely alatt egyebek közt egy mainstream diszkó tulajdonosa volt, a szervezet újra adrenalinadagot és punkrockos energialöketet követelt. Žika úgy uralja a színpad teljes felületét, mintha nem telt volna el több mint tizenöt év az Overflow első közös fellépése óta. A kicsit kerekebb Nike a vad húrtépés iránti igényt több mint kielégíti, Dado dobos és a zenekar legfiatalabb tagja, Zoki pedig szintén jóval a punkos minimum fölött teljesít. Jön a „Get Away”, amelyet a legutóbbi, Live…At Parties lemezen hallgathattok meg. Keverék valami D.O.A.- vagy Poison Ivy-féle hardcore és az újkori skate punkosok, például a Good Riddance között, meg még ki tudja, mi minden. Žika torokhangon kiáltja: „Run away before we get in front / There’s no way you can win …”, a közönség pedig pillanatról pillanatra jobban átadja magát a koncertes nyakcsigolya-lazításnak. Kicsit lágyabb hangvételű a „Doraaa”, amely az elátkozott szerelem, a csábítás és a ki nem mondott dolgok ősrégi témájának nagyon következetes punk feldolgozása, szentimentális hangulatba pedig a srácok nagyon szépen beleszőnek egy kölcsönvett refrént a The Police-tól és az már-már teljesen porosodó, de soha el nem felejtett slágerükből, a „So Lonely”-ből. Jóval gyorsabb, de nem kevésbé dallamos punk diskurzust hoz a popos, Green Day-es „You’re Angry”, ami a gyorsított „Face”-ben folytatódik, ez a Hladno Pivo és a „Sitni Narcisoidnici” című daluk dallamos keresztezése valami kevésbé értelmekkel terhelt dologgal. Klasszikus three chord wonder ez, polka, buli, és az Overflow ebben művész. Dinamika és sürgés-forgás egy helyben, mellé pedig a klasszikus tapasztalat, karizma és a lábban lévő kilométerek tárháza. Az Overflow egyre magasabb sebességfokozatba kapcsolt. A négy nagylemezes retrospektív átcsúszott egyfajta visszatérésbe a létezésük prekambriumába. Žika bejelent egy számot az albumról, amely Jugoszlávia felbomlásának évében jelent meg, Through Department Store- „Family (Remember Brundo Beer)”, amelyre a Radar Fest közönségének sok idősebb tagja a szocialista elnyomás aranykorára és a ti meg a mi fiatalságunk dallamaira emlékezett. A rock’n’roll energia és a kultivált punk dikció punk haikuja, a „Swallow” arcba rúg, másfél perc után pedig a srácok úgy döntenek, szórnak még egy kis fűszert. A világ a dugás körül forog, így a dugás tökéletesen megfelelő téma a költészethez. Az Overflow pedig egyebek mellett a hedonizmus, a dugás és a bájos női testek költője is, ezért a „Pussy Eater” szép összekötő kapocs a zenekar régi és új imázsa között. A teljesen újszerűen hangzó „Wasted” magabiztosan és nonchalance-szal sétál a popos dallamvilágban. Az Overflow-t éppen ezért teljesen találóan nevezhetjük régi vágású pop-punk szórakoztatóknak, akik a zeneszerzésről alkotott saját felfogásukba egészen automatikusan beépítik a humor, az irónia, a szarkazmus és a lazaság egészséges adagját. Az újabb bandák ezt tanulják, és mégis mesterkélten szólnak. A régi zenekaroknak ez gyakran egyszerűen megvolt – velük született, és a DNS-spirálba van kódolva. A „Doctor’s Tune”, utána pedig az Unbreastfed 69 lemez egyetlen slágere, az „Ebony” következik, majd az Overflow elegánsan kikapcsolja hiperventilláló koncertgépezetét, és az intenzív fellépéstől átizzadtan, kifacsarva, teljesen megérdemelten elvonul a sörére, kettőre vagy egy tucatra – minden tekintetben megérdemelt tapsot és szimpátiát arattak, legalábbis az én részemről …

OVERFLOW setlist:
1. Star
2. Get Away
3. Doraaa
4. You’re Angry
5. Face
6. Family (Remember Brundo Beer)
7. Swallow
8. Pussy Eater (Pička)
9. Wasted
10. Doctor’s Tune
11. Ebony

az Overflow szövegét írta: Sandi Sadar

HOWLING BELLS: 17.15 – 17.45
A Howling Bells megjelenése meglepetés volt a fesztiválon, hiszen a rendezvényt hirdető szórólapokon nem szerepelt a nevük. Jelenlétük viszont a fesztiválon más szempontból teljesen magától értetődő volt, mivel jelenleg egy rövidebb európai turnén járnak a Placebo előzenekaraként. Egyébként a Howling Bells 2006 novemberében és decemberében is a Placebót támogatta, ahogy a The Futureheadset is.

A Howling Bells ausztrál zenekar, de Angliában működik. Az azonos című debütáló albumuk tavaly tavasszal jelent meg a Bella Union kiadónál. Az indie rock képviselői, akik a pop, a rock és a country hatásait ötvözik. A felállás négytagú: a bájos Juanita Stein (ének, gitár), Joel Stein (gitár, samplerek), Brendan Picchio (basszusgitár) és Glenn Moule (dob), aki a fellépés alatt igazi ausztrál Crocodile Dundee-kalapot viselt, ezzel is kifejezve a zenekar hovatartozását.

Igazán meglepetést okoztak, mintha kötéltáncolás közben kaptak volna el. Amikor a zenekar megjelent a színpadon, minden figyelem (legalábbis ami engem illet) a kis édes Juanitára irányult. Magamat azért emelem ki, mert az emberek (már akik épp ott voltak a színpad előtt) többnyire figyelmen kívül hagyták a zenekart. A Howling Bells egyszerűen abszolút ismeretlen és tökéletes egzotikum volt ezen a napon Zágrábban. A zenekar egyáltalán nem foglalkozott az általam említett apróságokkal, és valamivel hat óra után kezdte a fellépést. Juanita szilárd önbizalmának és rendkívüli karizmájának szárnyain a Howling Bells jelezte, hogy rendkívül érdekes, friss zenei jelenség a színtéren. Juanita és bátyja, Joel gitárjai teljesen természetes hangzású, félakusztikus hangzást vittek, a dallamok zöme klasszikus fogásokból épült fel nagy doktorálás nélkül, nagyon egyszerűen, alternatívan! Időnként a poppal kacérkodtak, de a rockeres dilettantizmussal is. Juanita jelenléte különleges hangulatot visz a Howling Bells képébe, amely olykor teljesen ártatlanul játékos, aztán a következő sarkon már fagyosan sötét, atmoszférikus fordulat leselkedhet. Ennek elsősorban az az oka, hogy Juanita énekstílusa szándékos disszonanciát teremt: itt vannak a punkos dühkitörései, máskor viszont a lány a hangszínét csavargatva kábítóan édes tud lenni. Ki tudja, ha a The Beatles alternatív zenekar lett volna, talán Howling Bellsnek hívnák őket. A „Broken Bones” country beütésével kissé kiemelkedett az alternatív rockdalok csokrából, a zenekar pedig a félórás fellépésbe két teljesen új számot is beiktatott, a „Cities”-t és egy még cím nélküli dalt. A műsorból nem hiányzott mind a négy megjelent kislemez sem, és az egyikkel, a „Wishing Stone”-nal nyitotta nagyon energikusan a Howling Bells a koncertjét. Kiemelt, zörgő basszussal és dallamos fülbemászósággal, amelyet a fül egy pillanat alatt ragadósan magába szív.

A színpadi produkció magabiztossága, a szerzői tehetség és a provokatív kis Juanita, a Howling Bells központi figurájának démonian vonzó bája alapján, aki a zenekar kifejezésmódjában a leginkább a sajátjának tekinthető jegyeket hangsúlyozza, a Howling Bells minden bizonnyal forró tétel az indie színtéren. Ami pedig a fesztivált illeti, a zenekar beválogatása nagyon is üdvözlendő műfaji színesítése volt az eseménynek.

Howling Bells setlist:
1. Wishing Stone
2. Cities
3. Setting Sun
4. New Song
5. Blessed Night
6. Broken Bones
7. Low Happening

a Howling Bells szövegét írta: Aleš Podbrežnik

KAISER CHIEFS: 18.00 – 19.15
A brit post-punk / brit pop csemegék, a Kaiser Chiefs, akikkel most tele van az MTV, a színpadra lépésükkel élesen két, hangulatában teljesen különböző részre szakították a Radar fesztivált. Még a Howling Bells alatt is az emberek többsége a kolbászos, sörös standoknál és a zenekarok hivatalos merchandise-pultjainál töltötte az időt. A színpad előtt mindössze 400 ember állt, inkább kevesebb, mint több, akik a Howling Bells alatt fásultan morogtak, sóhajtoztak vagy hétköznapi csevegésekbe merültek, teljesen figyelmen kívül hagyva az amúgy roppant érdekes indie rock zenekart. A Kaiser Chiefs beharangozása viszont a feje tetejére állította a színpad előtti képet. A tér megtelt, ahogy egy fesztiválhoz illik. A Kaiser Chiefs koncertje alatt a létszám 3000-re nőtt, és onnantól csak emelkedett tovább. Persze érdemes figyelembe venni, hogy sokan „szándékos késéssel” érkeztek a fesztiválra, vagyis eleve azzal a céllal, hogy a Kaiser Chiefstől kezdve kövessék az eseményeket.

Az első sorokat így a Kaiser Chiefs támogatására megtöltötte egy csokor érintetlen kis százszorszép, akiket 16 és 22 év közé saccolnék. Közéjük keveredtek modern emo frizurás fiúcskák, ijedt őzikék mozdulataival és pillantásaival, akik manapság több időt töltenek a fürdőszobatükör előtt, mint bármelyik fentebb leírt „modern MTV-s” csaj.

Amint a hőseik elfoglalták a helyüket, természetesen azonnal felforrt a levegő, és a fesztivál végre szárnyra kapott. A Kaiser Chiefs fiúk mesterien harcolták ki maguknak a népszerűséget: kifinomultan megtervezett gazdasági-propaganda stratégiával, fertőzően dallamos dalokkal, amelyekbe pont annyi lázadást csomagoltak, amennyit a rockzene kivált, és egy olyan imidzzsel, amelybe belekevertek egy kis beatles-frizurát meg éppen megfelelő adag virgoncságot, amely a punk fénykorának színpadrombolásait idézte. Vagyis a rosszcsont és a jó fiú elegyét bátor és hatásos kirakóssá állították össze a szélesebb, fogékony tömeg számára, és a színpadon ebben a pózban sem köntörfalaztak. Mellesleg a recept nyerő, és a fiúk e téren minden elismerést megérdemelnek az új évezred első évtizedében elért népszerűségükért.

Az egész színpadot betöltötték, amiért elsősorban az énekes, Ricky volt a felelős! A fickó mászott a monitorokon, terpeszben ugrált le róluk, kétszer még néhány méter magasra is felkapaszkodott a színpad szerkezetén a bal és a jobb oldali monitor mellett, nekirohant a monitoroknak, megcsókolta a mikrofonállványokat… Míg Ricky a felhők közt lebegett, a színpadon rohangálva tovább hergelte a népet a kétméteres póktermészetű basszusgitáros, Simon, valamint a zöld zoknit a fején viselő, glamúr szemüveges gitáros, Whitey!

A fiúknak mindössze két stúdióalbumuk van kint! És ebből a kettőből játszi könnyedséggel állítottak össze egy bombasztikus set listet, amely egyenlő arányban mutatta be mindkettőt, és a Kaiser Chiefs önbizalomtól duzzadó, tekintélyt parancsoló, tökéletesre csiszolt élő fellépése mellett az alapját adta forrófejű műsoruk tömören magas hangulatának. Ha egy nagy sláger (Everyday I Love You Less And Less) nyitja a koncertet, egy másik (Oh My God) zárja, közben pedig az MTV-s virágszálakkal, mint a legaktuálisabb Ruby és Everything Is Average Nowdays, aztán a Modern Way, a vége felé pedig az I Predict A Riot, tartod lábon a közönséget, akkor az egész egyszerűen nem mehet rosszul. A hangzás és az előadás a megkívánt, nagyon meggyőző színvonalon volt. Az ötös hírhedt virgoncsága, a színpadi remek kommunikáció, amellyel láthatóan felvillanyozták a színpad előtt állókat, azt mutatja, hogy a zenekarban minden a kívánt üzemi hőmérsékleten működik. A Kaiser Chiefs bebizonyította, hogy fiatal, forró zenekar, amely a Radar fesztiválon látottak alapján nagy stílusban igazolta a jelenlegi kereskedelmi sikerét. A fiúk tudnak játszani, tudnak színpadon mozogni, és rendkívül szilárd kommunikációs mezőt tudnak teremteni zenekar és közönség között. Az egy óra és 15 perc egy szemvillanás alatt lepergett, és a Radar fesztivál első csúcspontja már mögöttem volt, mielőtt a tömeg hangos éneklésének hullámaiba keveredve rendesen magamhoz tértem volna, és újra összeálltam volna az ingerek normális érzékelésének állapotába!

KAISER CHIEFS set lista:
1. Everyday I Love You Less And Less
2. Heat Dies Down
3. Everything Is Average Nowdays
4. Na Na Na Na Naa
5. Ruby
6. I Can Do It Without You
7. Born To Be A Dancer
8. Modern Way
9. Thank You Very Much
10. The Angry Mob
11. Highroyds
12. I Predict A Riot
13. Learnt My Lesson Well
14. Take My Temperature
15. Oh My God

szöveg a Kaiser Chiefsről: Aleš Podbrežnik

PLACEBO: 19.45 – 21.00
A korlátnak már a Kaiser Chiefs alatt is egy kisebb tengernyi ember nyomódott neki. A fesztivál igazából a Kaiser Chiefsszel elevenedett meg. A keverőpult és a színpad közti kb. 30 méteres területen kihagyott a szívverés. Fiatalok tömkelege mindenfelé. Lázasan várják a kedvenceiket, a Placebót, mindössze három srácot. A színpad kitett magáért a gitárok bőségével, olyan választékkal, amilyet a magángyűjteményében valószínűleg a legvadabb gitárfetisiszta sem tud felmutatni, Steve Howe-tól Joe Satrianiig.

A Placebo akkor jött bajt keverni, amikor lassan ránk szállt az alkonyat. A stroboszkópok egyszerre kezdtek mérgesen vágni, a közönség felébredt, a zenekar pedig már a színpadon volt az Infra-Red-del. Különös, hogy a fiúk nem a „Še kikl’co prodala bom…” című számmal kezdtek, hiszen Brian Molko egyenesen szoknyában köszöntötte a közönséget – a fickó éppen a Radar fesztiválon mutatkozott be vadonatúj színpadi öltözékben, az „angolnaszerű” basszusgitáros, Stefan Olsdal ugyancsak. Ing és gátlások nélkül, azaz „félmeztelenül” emeli magasba a basszusgitárt köszöntésül a közönségnek, a zenekar pedig már megy is tovább a Because I Want You-val. Brian láthatóan most nyugodt idegekkel érkezett a színpadra, jókedvűnek tűnt, sőt a hála jeléül meg is szólította a közönséget és Zágrábot. Az énekesen ráadásul vastag keretes sötét szemüveg volt, úgyhogy úgy nézett ki, mint egy fiatal transzszexuális Roy Orbison. A Placebo most gondolkodási gátak nélkül egyszerűen őrjöngött. A színpadi spontaneitásuk valósággal ragadós volt. Brian neoténiás lárvára emlékeztető hangja (egy rosszcsont, nem mutáló kisfiúé) végig bírta a megkívánt üzemi hőmérsékletet a zenekar fellépése alatt. Nélküle nem megy, és szerencse, hogy hibátlanul működött!

A fiúk igazi különcök. A színpadon végig két technikus tartózkodik. Mindketten egy gitársor mellett állnak, az egyik balra, a másik jobbra. Mindketten hangolják a gitárokat, miközben a fiúk játszanak. Folyamatosan. Az egész show alatt. Ha vége egy számnak, Molko és Olsdal gitárt cserél, mindegyik a saját technikusánál, így minden egyes dalhoz egy másik gitár kerül a kezükbe. A logikus következtetés tehát az, hogy a fiúk mélyebbre hangolt gitárokat használnak. Mivel a legelemibb, kétujjas kvintfogások nagy „groove-jának” lavináira építenek, a hangzás a koncert alatt természetesen a hangolt és a hangolatlan között ingadozik. Egy olyan zenekarnak, mint a Placebo, ez csak használ. Minél hamisabban szólnak, annál spektrálisabban teltebb és még veszélyesebben lavinaszerű lesz a hangzásuk.

A közönségből a fiúk a bevett gyakorlat szerint a legkisebb erőfeszítéssel csaltak ki delíriumos női visítást, amit az, aki manapság nem szokott „mainstream” zenekarok koncertjeire járni, mindenképpen döbbenten figyel (és csodál). A Placebónak a színpadon volt egy negyedik tagja is – egy segéd. Az egyik technikusuk végig az elektronikus mintákról gondoskodott, amelyek tovább fokozták a koncert hangulatát, vagy épp „dublírozta” Briant egy másik gitáron. Emellett Olsdal is váltogatja a basszusgitárt és a gitárt a koncerteken, így a technikus afféle kisebb doktori szintű multiinstrumentalista volt, hiszen időnként a basszusgitáron is játszania kellett.

A Placebo zágrábi koncertje minden tekintetben rendkívül sikeres volt. A fiúk ultratonnás riffelés tömegét zúdították a közönségre, pontosan olyat, amiért a rajongóik jöttek. Hihetetlen, hogy ez a masszív hangfal a lemezeik hangzásához képest mennyivel jobban érvényesül élőben. A hangzás kiváló volt, a közönség pedig önmagában is legalább kétharmados részt vállalt abban, hogy a Placebo-koncert intenzív hangulata és kémiája ördögien felerősödött. A zenekar remekül érezte magát a forróvérű közönség keblén, és ennek megfelelően annyival többet préselt ki magából. Remek kis buli!

PLACEBO set lista:
1. Infra-Red
2. Because I Want You
3. Meds
4. Drag
5. Sleeping With Ghosts
6. Song To Say Goodbye
7. Every You Every Me
8. Special Needs
9. One Of A Kind
10. Bionic
11. Special K
12. The Bitter End
13. Running Up That Hill
14. Taste In Men
15. Twenty Years

szöveg a Placebóról: Aleš Podbrežnik

QUEENS OF THE STONE AGE: 21.30 – 22.45
A egész napos koncertmaraton a Placebo fellépéséig már elérte a zenei bálványok pszichotikus imádatának szintjét, ezért a nap csúcspontja, amelyet a szlovén színpadokról jól ismert régi ismerősök kaptak, egyszersmind a modern stoner egyik fő pillérének (bár ők maguk ezzel semmiképp sem tudnak, de nem is akarnak teljesen azonosulni), az előzőleg kijelölt irányok folytatása volt. Egy Palm Desert nevű helységből jönnek. Kaliforniából jönnek. A Queens Of The Stone Age a stoneres betépettség, a szakértő dalszövegírás, a már-már rádióbarát dallamok és az anonimitást kinőtt ego konglomerátuma. A QOTSA jelentette a várakozások csúcsát és ezek sűrítését egy meditatív kikapcsolódássá a Itt és Mostból. A színpadon a technikusok újabb tonnányi színpadi segédeszközt terítettek szét, amelyek nélkül a fellépés nem lett volna kivitelezhető. Leginkább a kilométeres talapzaton álló diszkógömbök tűntek ki, amelyek valami acélból és bőrből készült szado-mazochista vázszerkezeten lógtak. Az egyórás fellépés ígérete, tekintve, hogy a fiúk nemrég adták ki a hatodik albumukat, a kevésbé érdekes művek teljes kiszorítását jelentette. A rajongók mindegyikének pedig ott volt a zsebében a lista azokról a számokról, amelyeket hallani szeretett volna a koncerten (vagy legalábbis titokban remélt egy-két olyan dallamot, amely közelebb áll a szívéhez, mint a többi…).

Fél tíz után nem sokkal a színpadi reflektorok a színpadra fókuszálnak, a tömeget félhomályban hagyva. Elkezdődött a koncert. Az első akkordokkal Troy Van Leeuwen gitáros, Joey Castillo dobos (a Danzig egykori tagja), Michael Shuman basszusgitáros, Dean Fertita billentyűs / gitáros és az események középpontja – a mastermind Josh Homme – a tökéletes kísérletezés és a megismételhetetlen spontaneitás szálait fonják össze úgy, hogy formát és kereteket csak annyira követnek, amennyi a felismerhetőséghez minimálisan szükséges. Nem akarom azt mondani, hogy a „Feel Good Hit Of Summer” felismerhetetlen és kritikán aluli lett volna. Szó sincs róla! A pszichedélia kémiájáról volt szó, és arról, hogy a koncert számláját a közönség elé tolják a kifejezett „less is more” hozzáállással. A QOTSA zenei kísérletezők, bohémek, a ritmus és a gitárszínezés mesterei. Nem éppen pink floydosan túlbonyolítottak, de az estére kitűzött céljuk csak a tánc és a szórakozás volt. „Everybody knows how to dance like … Before I do …Croatia it’s time to dance!” – és az est történetének szövési üteme messze áll a betépettségtől és az értelem hiányától. A dallista gondosan megtervezett. A „No One Knows” torzultan szólal meg, szinte olyan, mintha egy korcs lenne, aki a káoszba beleszületve a puszta túlélésért és a halál ellen küzd. Őszintén szólva: a dal ritmikai lelassítottsága és alternatív hangoltsága azt az érzést kelti, hogy az est sztárjai szinte bármit megengedhetnek maguknak, és ezt senki nem is tudja majd felróni nekik. A QOTSA a színpadhoz illően a hedonizmus kabaréja, szado-mazo esztétika és örök kísérlet a saját állóképességükkel, meg az eleve átalakított koncepciók skizofrén újrakoncepciója. A „Do It Again” kicsit közelebb áll az albumos változathoz, de a hanghullámzás klaszterei elég masszívak és szétszórtak, így nem egészen gondmentes követni a már ismert szósor vörös fonalát a szupersikerlemezről, a Songs For The Deafről. Josh Homme szórakozottan vezeti tovább a táncot, mi, többiek pedig egy olyan pillanat szövevényének részei vagyunk, amelyben összefonódik a múlt és a jelen, és amelyben ott él a vágy a végtelen jövő iránt. Hamarosan elérkezünk ahhoz a ponthoz, amelyet Homme már azzal az első fordulópontnak jelöl, hogy megszólítja a hallgatóságot (vagy 5000 rajongót, akik azért mégiscsak betöltötték az addig jóval üresebb gyepet a színpad előtt): „This song’s about screwing. You know the thing don’t ya…” – és a „Lost Art Of Keeping Secrets” teljes erejével dörren fel az oldalsó hangfalpárból, mint a világegyetem végtelenségének vákuumterében a jobb és bal félteke közti űr kitöltője.

Az érzések intenzitása valamivel halványabb, mint a pár évvel ezelőtti koncerten, amikor a vörös színeit védték, és amikor a Homme–Olivieri páros közös turnéjának egy részét láttuk utoljára a mi színpadainkon. Nekem személy szerint úgy tűnik, hogy a Songs For The Deafet a folyamatos hanyatlás és az önazonosság elvesztésének időszaka követte, amivel a QOTSA-nak már a Lullabies To Paralyze felvételei közben szembe kellett néznie. Ennek ellenére a lemez egyik legfényesebb gyöngyszeme a „Burn The Witch”, amellyel a kaliforniai stonerek már jóval a tömeg pulzusának első kitapogatása után megkínálnak minket. Homme tört horvátsággal annyit mond: „Volim vas!”, és a közönség a tenyeréből eszik. Hogy kiegyensúlyozzák az új anyag hallgatása közben esetleg bekövetkező megrendülést – „Turning On Screw” –, rögtön adnak hozzá egy csipetnyi rusztikusságot az utolsó előtti lemezről. Valójában a koncert közepét az utolsó és az utolsó előtti lemez párbajának tartogatják, mert a „Little Sister” után bejelentik mindannak a torz, romboló erejű vágtáját, amit a múltban a QOTSA fogalmával kötöttünk össze. A „Battery Acid” úgy szól, mintha a teljes káoszt szerveznék át dallammá, amelyre feltételesen még táncolni is lehet. Az új anyag kemény fogásának megalkuvást nem ismerő oldalát kétségkívül a „Misfit Love”, a „3’s & 7’s” és a „Sick, Sick, Sick” is képviseli: ezekben egyesül Van Leeuwen színezése, Homme pszichotikussága és zenei zsenialitása, valamint a ritmusszekció kemény, egységes tömbje, amely három akkorddal és masszív dobbetonozással győz meg arról, hogy az ismétlődés teljesen logikus is lehet. Elég hamar világossá válik, hogy az öreg dallamosság és a hiúságra játszás korszaka első blikkre végleg lezárult. A QOTSA magáénak vallja a művészkedés jogát. Mindazonáltal egyértelmű, hogy teljesen és kizárólag az új stúdiós gyümölcsökből nem élhetnek meg, ezért a nagy finálé kedvéért megengednek maguknak egy kirándulást a Metallica-féle fekete album saját változatára: a Songs For The Deafre. Az „A Song for the Deaf” című dalt meghosszabbítják, és megengedik maguknak, hogy ritmikusan játsszanak a szegmensekkel, ami a közönségnél helyesléssel és egyöntetű tapssal jár. A cél elérve! A közönség átadta magát a táncnak, és elfelejtette a pokoli nap minden fölösleges salakját, amely lassan mögöttünk maradt. A QOTSA elégedett volt a sikerrel, Homme újra és újra ismételgette, mennyire kedveli a mi tájainkat, de a búcsú ideje lassan mégiscsak eljött. „This song is a little love letter to you guys! We love you!” – ez volt a nyitány, amelyet a „Go With The Flow” követett, és ezután a Queensek lassan, de végérvényesen elhagyták a színpadot.

A giccses, sokszínű fényjátékot fehér reflektorok váltották fel, és megkezdődhetett az idei nyár egyik koncertjéről szóló saga megírása. A színpad előtti mezőket a fesztiváli pusztulás takarója borította: poharak, a szokásosnál kicsit kisebb szemétkupacok, és olyan látogatók, akik többé-kevésbé tompult állapotban, elégedetten és áhítattal keresték az utat a kijáratok, azaz a szabadság felé. Bennem pedig a fenomenális koncert után felmerült a két QOTSA-koncert összehasonlítása, amelyek között lehet párhuzamot vonni, de bármiféle mérlegelés teljesen lehetetlen. Két különálló szegmensről volt szó a tér és az idő koordinátarendszerének kvadránsaiban. Két különálló entitásról, két különálló csoportszervezetről. A tagok változtak, és velük együtt a működés, a cél és az összkép is. Mégis kétlem, hogy sokan mondanák, hogy a koncert nem érte meg a befizetett pénzt, hiszen a kért összegért sokkal többet kaptunk, mint amire számíthattunk vagy amire joggal számíthattunk volna. A Radar Festival ebből a szempontból teljes siker volt, a kisebb látogatószám viszont tragédia lehet mindazoknak, akik jövőre ismétlésben reménykednek. De semmi aggodalom: suttogják, hogy jövőre a fesztivált még bővíteni akarják, és az egynapos piknikezés helyett egyenesen kétnapos bivakolást kínálnak nektek …

Setlist

QUEENS OF THE STONE AGE PLACEBO KAISER CHIEFS HOWLING BELLS OVERFLOW ANAVRIN

Képgaléria