Nova Rock Festival 2007 – 2. nap

(a szöveget írta: Sandi Sadar)

Második nap. A zenei vándorok csapatai a reggeli napimádó szertartás, valamint az első literek bor, sör és más folyékony „segédeszközök” után fél tizenkettőkor megkezdték a kapuk ostromát, néhány száz legvadabb rajongó pedig már nyolc óra körül, vagy még korábban, hajnalban odaállt a vaskapuk elé, hogy többórás várakozással kiharcolja magának a schumacheres pole pozíciót az első fellépők előtt. A kapuk svájci, vagyis hát osztrák pontossággal nyíltak ki, és a biztonságiak tucatjai a rutinszerű táskaellenőrzés és az összes felesleges „segédeszköz” – sörösdobozok, üvegek, pirotechnikai eszközök – elkobzása után kezdték beengedni a zenére éhes tömeget a két színpad elé. Szombaton is a Red Stage-en indult elsőként a műsor, ahol a hangmesterek már mindent előkészítettek az első koncerthez az embertelenül forró, perzselő napsütésben.

RED STAGE:

(a szöveget írta: Sandi Sadar) 
Az első hangzavaros támadás a hangfalakból alig egy jó órával később érkezett. A színpadon a los angeles-i DevilDriver zászlaja lobogott, ez a death metal riffekkel átitatott, extrém groove metal csapat azért jött a Nova Rockra, hogy bemutassa négyéves munkájának gyümölcsét. Az ötös viszont messze nem fiatal és tapasztalatlan banda. A kaliforniai ötös fő attrakciója kétségkívül az énekes, a tetovált ördögűző, a nemrég végleg feloszlott Coal Chamber egykori agya. Pontosabban: 2002-ben, amikor Bradley Dez Fafara otthagyta az anyazenekart, a nu-metal csapatot, és elment, hogy kreatív energiáit Mike Spreitzer, Jon Miller, Evan Pitts és John Boecklin társaságában eressze szabadjára. Egy vacsorán futottak össze véletlenül, szó szót követett, és meghívták egy jam sessionre, ahol pár ütem után kiderült, hogy a véletlenül összeverődött fickók között hihetetlen kreatív áramlatok és tagadhatatlan, nem megkerülhető energia szabadul fel. Az első, DevilDriver című lemez után (a devil driverek azok a csengettyűk, amelyekkel a boszorkányok az igézés közben elűzték az Ördögöt, a Gonoszt, Belzebubot, a Sátánt és minden csatlósát) a fiúknak szembe kellett nézniük a vádakkal, hogy csak Dez előző bandájának meghosszabbításai. Hogy végleg betömjék a szkeptikusok, kritikusok és negatív kekeckedők száját, két évvel később kiadták a The Fury Of Our Maker’s Hand című albumot, amely még nyíltabban húzta ki a régi hatásokat, és még több skandináv feketeséget és keménységet töltött a zenei tarisznyába. Idén pedig itt van az újabb áldozat, a The Last Kind Words, amely mindkét elődjének a legjavát összegzi. A Nova Rock előtt csak kevesen mondhatták el magukról, hogy hallhatták a pokoli gépezet legújabb dörgését. A DevilDriver koncertje a „Driving Down the Darkness” című számmal indult, és a elég robbanékony nyitás után leomlott minden gát a színpad és a közönség között. Dez ügyesen manipulálta a tömeget, engedelmességbe és mosh pit-alázatba terelte őket. A „Grindfucked” után kiéleződött az igazi circle pit, az óra pedig alig múlt valamivel dél. Az „End Of the Line”, a „Hold Back the Day” és a „Fury Of Our God’s Hand” a „slágerek” egy csokra volt az utolsó előtti lemezről, a régebbiek közül nem maradhatott ki az elengedhetetlen „I Could Care Less”, de újdonság is akadt: bemutatták az első kislemezt, a „Not All That Wander Are Lost” című számot. A DevilDriver friss, ugyanakkor kielégíti az ismerős és kiszámítható iránti igényt. Igazából semmit sem lehet felróni nekik. Dez talán nem Pavarotti vagy Freddie Mercury, de a maga rudimentális módján nagyon meggyőző. Ősi. Közvetlen. Messze a félistenek fogalmától. A zenekar többi tagja összeszokott, megállás és fáradtság nélkül őröl a teljes szett alatt. Rutinos mesteremberekké váltak, akik felemelt ördögszarvak jegyében, a kvázi-sátánizmussal és az okkultizmussal kacérkodva csillapítják a fiatalabb generációk éhségét. Bár nem éppen blockbuster banda, a nyitók helyét semmiképp sem érdemlik meg. Egy jó félórás intenzív fellépés után, amelyen az első sorokban a srácok napszúrást, kiszáradást és infarktust kockáztattak, a DevilDriver hirtelen zárta le a szettet, és gyors visszatérést ígért.

Őszintén szólva azon töprengek, milyen kulcs szerint állapították meg az fellépők sorrendjét. A poszt-thrasherek és a death metalosok után a glam pop kedvelőinek jött el az ideje: negyed egykor a finn fiatalok, a Negative vették fel a harcot a tűző nappal. Különleges figurákból álló hatos érdekes nevekkel: az énekes, Jonne Aaron Liimatainen még a legkevésbé érdekes, a Negative-ot kiegészíti a két gitáros, Larry Love és Sir Christus, a basszushiányt Antti Anatomy basszusgitáros pótolja, akit a billentyűkön Mr Snack/Näkki próbál kiegészíteni, a dobok mögött pedig Jay Slammer ül. Valahogy nem volt kedvem végighallgatni a finn különcök popos gyűjteményét, akik amúgy elég aktívak, hiszen már három lemez van a hátuk mögött: War of Love (2003), Sweet & Deceitful (2004) és Anorectic (2006), de a hazai finn tájakon kívül alig ismeri őket valaki (talán egy-egy lelkes zenei kisebbségi csoport, amely a The Finchre és a HIM-re esküszik), ezért rövid szünetet tartottam egy drága, vizezett sörre és a mozgó standokról származó ázsiai finomságokra, és vártam a következő adag keményebb hangra.

Fél négy tájban a Red Stage deszkáira lépett a posztapokaliptikus előadók, a post-rock és a post-metal mesterei és a legjobb minőségű modern avantgárd alkotói csapata. Hölgyeim és uraim: az Isis. A világi dolgok mentális alapelemeire bontásának négyes lendülete a horizont fölé, a legújabb lemez, a The Absence Of Truth való mindazoknak a finnyás ínyenceknek, akik elviselik a hardcore, a metal és a következetes ambientizmus hordalékából összeálló koherens masszát. Nehéz falat a mainstream-őrültek számára, de kötelező darab az alternatívok és Patton kiadója, az Ipecac Records minden tisztelőjének gyűjteményében. A bostoni társulás, Aaron Turner gitáros, Jeff Caxide basszusgitáros, Aaron Harris dobos, Michael Gallagher gitáros és Bryant Clifford Meyer, az elektronikus mágus a szettben, amelyben főleg az utolsó lemez anyagát mutatták be, a pokoli ütlegelés és az égi megindultság intenzív szövedékét varázsolta elénk (ilyen volt a szlovéniai koncertjük beharangozója is, ahol csak egy nappal korábban léptek fel). Elég jó ok arra, hogy elfelejtsd a valóságot és a perzselő napot, behunyd a szemed, és ne foglalkozz azzal, hogy egy-egy számot nem ismertél fel, hiszen az Isis nemcsak a fülnek, hanem az agynak is táplálék. Az artisztikum és az intellektualitás Turner elvét követi, aki szerint szereti megőrizni legalább egy morzsányi titokzatosságot és rejtélyességet, és mindig az egész csapatot tartja szem előtt, azt az organizmust, amely nem rockos monádként törekszik tudatosan az artizmusra, az csupán az emberek közötti interakció mellékterméke. Az Isis transzcendencia. Az Isis túlvilági. Rengeteget adnak, pedig nincs energikus ugrálás, sem túlzottan közvetlen párbeszéd a közönséggel. A koncert után több lelkes és megindult arc maradt, mint amennyire az ember a több ezer fős, a naptól kisült testekből és alkohollal átitatott agyakból álló csordától valójában számíthatott volna.

Az Isis után a latino metalosok, az Ill Nino következtek, akiket hangzásra a crossover, a nu-metal keverékének mondhatnánk (…), hat órakor pedig a tömeg az Eurovíziós győztesek, a Lordi nevű farsangi karnevál érkezésére készült. Az ember legalább egy érdekes showt várt volna, ha már jó zenét nem, de a fellépés, nevezzük így, a várakozások alatt maradt. Már az első refrén vége előtt megunja őket az ember, a nappali fényben pedig a démonmaszkok kifejezetten paródiának és nyomorúságosnak tűnnek. A pirotechnikai effektek nevetségesek voltak, az utolsó számnál, a „Hard Rock Alleluya”-nál pedig valamivel több mint erőtlen tapsot kaptak. A kérdés, hogy az átlagos előadás miatt, vagy egyszerűen azért, mert a közönség többsége már torkig volt velük (ha jól emlékszem, nem sokan hencegtek a fesztiválon Lordi-pólókkal …).

Az erőtlenség után jöhet egy kis csillogás és pompa. Ismered a Slipknotot, és legalább hallottál Corey Taylor énekesről? A fiatalember levette a maszkot, és gondoskodott a zenei démonjai gyengédebb oldalának táplálásáról, és jó pár évvel azelőtt, hogy felvette a maszkot a Slipknot pszichometálos üvöltözéséhez, megalapította a Des Moines-i Stone Sour együttest. Egyesek az alternatívok közé sorolnák őket, mások a metalba, megint mások mindkettőbe, vannak, akik a post-grunge mesterséges kis fiókjába, de kétségkívül hatalmas anyag halmozódott fel a 15 éves történetük során. Amikor Corey és a Stone Sour egykori dobosa, Joel Ekman (a mostani dobost, aki az üstdobokat veri, a Soulfly egykori tagja, Roy „Ratta” Mayorga adja) 1992-ben megalapította a bandát, nem sokkal később csatlakozott hozzájuk Shawn Economaki, aki a basszusgitárt vette kézbe. A Sour South, ahogy akkor hívták a csapatot, nemcsak alkoholista, hanem munkamániás is volt, a srácok több mint 500 számot gyűjtöttek össze tartalékba. Három évvel később a bandához csatlakozott James Root gitáros is, akivel Taylor már a Slipknotban is együtt dolgozott, majd nekiláttak az anyag előkészítésének, amelyet ma a Stone Sour debütalbumaként ismerünk, és 2002-ben jelent meg. A Grammy-jelölés elég nagy ok arra, hogy sokan a babérjaikon üljenek, a Stone Sour viszont a zenei progresszióval foglalkozott, amelyben Taylor több dühöt sűrített, és átöntötte a Come What(ever) May album gyengédebb szerkezeteibe. Bármibe is fog bele Taylor, sláger lesz belőle, így a Stone Sour is egész Amerikában sikeres lett, Európának pedig több mint megfelelő exporttermék. A 70 perces nickelsdorfi koncertet az utolsó album első kislemezével nyitották, a „30/30 – 150”-nel. Rutinosan és hibátlanul. A Root – Rand gitárkettős főleg masszív torzításokat és szólókat töltött be, ennél azonban lenyűgözőbb volt a nehézkezű Mayorga bombasztikus ritmusa. A közönség egyrészt lelkesen nézte a koncertet (főleg arra a száz vagy több srácra és lányra gondolok, akik Slipknot-pólóban álltak az első sorban, közvetlenül a színpad előtt), másrészt a kíváncsiságukat több ezer kíváncsi, pózer, önjelölt zenekritikus, valamint olyan férfi és nő jött kielégíteni, akik a körülmények kényszeréből voltak ott (értsd: mert a párjuk eljött megnézni a bájos, maszk nélküli Coreyt…). Bizarr, de már az első ütemek után egyértelmű volt, hogy a koncert a közhelyes locsogás briliánsa lesz, és a Stone Sour tagjai nem okoztak csalódást. Az utolsó lemez második slágere, a „Come What(ever) May” után már hallani lehetett az olyan frázisokat, mint „Do you feel good?”, meg hasonló marhaságokat, a nép pedig engedelmesen reagált, mint a birkák. Tudjátok: a fontosság érzése, amit a fellépők kacérkodással és a lelkedbe fújással adnak neked, még ha nem is érdemeltétek ki teljesen, egyeseknél extrém erekciós állapotot vált ki … Az utolsó lemez számainak sorát megszakítja az „Inhale”, egy meglehetősen gótikusan hangzó balladácska, amelynek csemegéje a Slipknot-szerű vokál. Igazi kellemes kenőcs a grungeos füleknek. Két számmal később pedig a locsogás, a kényszeres kétségbeesés-állapotok és az újkori hangok egész halmának eposzi hangzású briliánsa, a „Monolith”. A „Sillyworld” világ-koncertpremiert élt meg az európai színpadokon. Az akusztikára vágyó csalódottak sírhattak a „Bother” alatt, a koncert feldolgozásának megválasztása pedig meglehetősen nagy meglepetés volt: a Stone Sour a „Sweet Home Alabama” című számot vette elő, ami nem hangzott teljes csődnek. Coreynak van hangja. Coreynak van karizmája és önbizalma. A Stone Sour többi tagja pedig afféle kísérő árnyék az Ego úr mellett. A „Blotter” samplelt őrülete a Faith No More-ból merítő basszusvonalakkal és a Biohazardtól lopkodó gitárokkal áldott áldás volt, amely nem döntött le teljesen a lábamról, az utolsó két szám, a „Hell & Consequences” és a nagy finálé, a „Get Inside” viszont gyors búcsú és ízrobbanás volt, az éneklésnél Coreyból pedig már kezdett kifogyni a levegő, láthatóan kipirulva próbált még egy kis üvöltést kicsikarni a „Are you there? Are you with me? I can’t hear you!” közbekiáltásokkal, de csak kegyes tapsot és a részeg, artikulálatlan ordítozás sortüzét aratta. Még egy utolsó integetés a közönségnek, és ahogy jöttek, úgy el is mentek – Mayorga eldobta széttört dobverőit, Root és Rand a pengetőit, Corey rajongói pedig be kellett érjék egy műanyag palack vízzel.

STONE SOUR szettlista:
1. 30/30-150
2. Come What(Ever) May
3. Take A Number
4. Made Of Scars
5. Reborn
6. Inhale
7. Your God
8. Monolith
9. Sillyworld
10. Bother
11. Sweet Home Alabama (Lynyrd Skynyrd-feldolgozás)
12. Through Glass
13. Blotter
14. Hell & Consequences
15. Get Inside

Az este a végső szakaszba fordult, hiszen az óra már majdnem fél tízet ütött. A Red Stage következő attrakciója a göteborgi melodikus death metal úttörői, a svéd In Flames volt, akiket a műfaj megalapozásában teljesen nyugodtan odaállíthatunk a Dark Tranquility és a legendás At The Gates mellé. A hosszú hajú dreadlockos énekes, Anders Frieden, a két gitáros, Jesper Störmblad és Björn Gelotte, Peter Iwers basszusgitáros és Daniel Svensson dobos magabiztos produkciót mutatott be a pannon síkságon, a látványt pedig jókora adag pirotechnikával is megtámogatták. A gitárágyúzás és a tüzes szikrák első sortüzei 21:20-kor kezdtek ömleni a Red Stage-ről, amikor az To Remain albumról egy számmal, a „Cloud Connected”-del nyitották a szettet, amely után a svéd ötös kicsit mélyebben túrt a régi alkotások tarisznyájában. A „Pinball Map” gyorskezű szólói a Clayman lemez aranykorát idézték, a kissé rusztikus utóíz pedig egyáltalán nem zavarta az égő rajongók tömegét, akik alaposan kitöltötték a színpad előtti gyep utolsó foltjait is. A láthatóan jó hangulatú Frieden uralta az üres színpadi helyeket, a megrögzött headbangelés pózában pedig az In Flames másfél órás exhibicionizmusa alatt végig kitartott. A feltűnőbb pillanatok kétségkívül azok voltak, amikor a régi dolgokkal szolgáltak a hallgatóságnak, az újabbak, csiszoltabbak közül pedig a „Trigger”, a szinte balladai „Come Clarity” és a himnikus „Take This Life” emelkedett ki. A dobos idegvégződések elleni támadása az intenzív dupla lábgéppel, a gitáros szakértelem és a felszabadult hangulat volt az oka annak, hogy habozás nélkül a fesztivál fényesebb pontjai közé sorolhatjuk őket. A metal felsőbbrendű lényei az adukat rázták, hogy beférjenek a modern metal csúcsára. Az „Episode 666” még jobban szólt, mint a lemezen, a „System” közben viszont, valószínűleg a felszabadultság, a fáradtság vagy a koncentráció hiánya miatt, elkezdtek eltéveszteni dolgokat. Legalábbis szerintem itt egy kicsit engedtek, és egy árnyalattal inkább a szemnek adtak látnivalót, mint a fülnek hallanivalót. A hangmérnökök a szabadtéri helyszínen csodákat próbáltak művelni, és a hangzás szempontjából gyakorlatilag alkalmatlan nézőtérből kipréselni az utolsó lehetséges cseppeket, de a szél lassan elhordta a feltúrázott hang rétegeit. A hátsó sorokban túl könnyen lehetett beszélgetni, így a koncert azok számára, akik nem a banda miatt jöttek, hanem hogy kiürítsék a korsókat, pardon, műanyag sörös poharakat, elvesztette a nélkülözhetetlen élességét. A tizenhét éves pályafutás retrospektívája stílusában tökéletes volt. Zavaró lehet talán csak az a tény, hogy az olyan bandák, mint az In Flames, fesztiválokon sokkal aktívabbak lettek, mint önálló koncerteken, de a produkció kétségkívül a perfekcionizmus közelében járt. A show véget ért. Még egy utolsó „Thank You” és „Danke”, valamint a bejelentés, hogy az In Flames új lemezét már nagyon hamar megvehetjük – az album a véglegesítés fázisában van, és talán már karácsonyra vagy újévre kapható lesz.

IN FLAMES szettlista:
1. Cloud Connected
2. Pinball Map
3. Leeches
4. Graveland
5. Trigger
6. Episode 666
7. Bottled
8. Egonomic
9. Colony
10. Crawl Through Knives
11. Only For The Weak
12 .Dead Alone
13. Touch Of Red
14. Come Clarity
15. The Quiet Place
16. Take This Life
17. My Sweet Shadow

Kikecmeregtünk a lángokból. Egy kicsit hosszabb szünet után, amíg a technikusok egy halom új cuccot cipeltek a színpadra, hamarosan minden készen állt a Groteszk Úr, Alice Cooper klónja, illetve pokoli alteregója modern köntösben, Marilyn Manson fellépésére. A Bizarr Úr, Marilyn pont úgy szólt, ahogy kinézett – kifacsartan, fáradtan és megcsömörlötten. Pózolva, igazi tartalom és koncepció nélkül. Mernék használni az elveszett és kétségbeejtő szavakat. Már pár szám után eléggé untam magam, és a közhelyes eljárással, a erőtlen fellépéssel és a közelgő zivatarral elégedetlenül inkább visszaindultam a Blue Stage-hez szerencsét keresni, ahol a seattle-i nagyágyúk, a Pearl Jam készülődtek.

MARILYN MANSON szettlista:
1. If I Was Your Vampire
2. Disposable Teens
3. Hate Anthem
4. mOBSCENE
5. Sweet Dreams
6. Valentine’s Day
7. Just A Car Crash Away
8. Rock Is Dead
9. Heart Shaped Glasses
10. Tainted Love
11. Dope Show
12. Great Big White World
13. Fight Song
14. Beautiful People

BLUE STAGE:

(szöveg: Across The Delta: Živa Viviana Doria)
A kék színpadon szombaton először a hazai csapat, az Across The Delta fogadott minket. „Alles was das alternative Herz begehrt” (fordítás: Minden, amire az alternatív szívnek szüksége van – a szerző megj.) – ez a mottója a Dancing to Architecture című albumuknak. A srácok alternatív dallamos rockjukkal tényleg sikeresen megmelegítették az alternatív szíveinket, és bebizonyították, hogy északi szomszédaink is képesek minőségi bandákat adni a műfajban. Sajnos az Across The Delta-nak csak azt a 25 percet adták, amit az elsőként fellépő kap. Az viszont tény, hogy már maga a jelenlét is sokat számít egy ilyen fesztiválon.

 

(szöveg: Hayseed Dixie, Hinder, Therapy?: Sandi Sadar)
A Hayseed Dixie egészen más vizekre evezett: heavy metal feldolgozásokat játszanak bluegrass stílusban, a stílushoz illő hangszerekkel. A bendzsó és a nadrágtartó nélkülözhetetlen felszerelésük. Hét év működés és ugyanennyi lemez után a délutáni hőségben jókora adag humorral és lazasággal vágtak bele. John Wheeler (a zenekarban Barley Scotch néven ismerik), a gitáros, énekes és szakállas provokatőr mellett ott állt a bendzsós Don Wayne Reno, mandolinon pedig a testvére, Dale Reno tartotta vele a lépést, aki sikeresen kapkodott a hangszer nyakán száguldó futamok közt rések után. Együtt félórás maratont varázsoltak az alkoholból és a jó öreg rockklasszikusokból (a feltűnőbbek között volt az AC/DC-től a „Back In Black”, a „You Shook Me All Night Long”, és más slágerek, például a motörheades „Ace Of Spades”). Elég sokat elárul, hogy nem kevesen tényleg hallgatták őket és énekelték a refréneket, pedig a higanyszál veszélyesen közel járt a túlhevült 35 °C-hoz… A bluegrass rock polka elég gyorsan és fájdalommentesen lezajlott, vagy ha másképp fogalmazok: a Hayseed Dixie buli- és élő hallgatnivaló banda, de kétlem, hogy túl hevesen vágynék bármelyik CD-jükre a polcomon. Talán az A Hillbilly Tribute To AC/DC…

14:40-kor lépett volna fel a sokak (köztük jómagam) által is nagyon várt amerikai rockbanda, a Hinder. Az amerikai hard rockerek sajnos az utolsó pillanatban lemondták fellépésüket. Az ok állítólag technikai jellegű volt a svájci határnál, ezért Ausztria helyett egyenesen Hollandiába utaztak az új koncertek elé. Mivel ilyen rövid idő alatt lehetetlen helyettest találni, a nap többi zenekarának meghosszabbították a játékidejét.

A lemondott Hinder helyére az ír különcök, sokak szemében vén motorosok, de kétségkívül nagyon életerős és energikus Therapy? léptek színpadra. Alternatív és metal egy edénybe öntve, felismerhetetlenségig összekeverve. Slágergyártók, akik eltűntek az alternatívban, és mégis túlélték. Szívesen megnéztem volna az egész koncertet, de az „Innocent X / Meat abstract” után le kellett lépnem a színpad mellől, és az interjúkötelezettségek miatt a backstage-ben csak időnként ért el egy-egy hullámnyi élvezet a „Turn”, a „The Knives”, a „Trigger Inside” és a többi szám hallatán.

 

(szöveg: Sunrise Avenue: Živa Viviana Doria)
A finn szőkeségeket, a Sunrise Avenue-t, vagy ahogy mondhatnánk, ezt az „One Hit Wonder” bandát leginkább a megalomán sikerszámukról, a Fairytale Gone Bad-ről ismerjük, ami sajnos nem igazolta a hírnevüket, mert a koncerten nagyon átlagosan játszották el. Ennek ellenére az osztrák közönség helyeslően fogadta a fellépést, és a Sunrise Avenue is elégedett volt ausztriai látogatásával, szavukat adták, és megígérték, hogy biztosan visszatérnek. Már idén ősszel megnézhetjük őket, hiszen meghirdették ausztriai koncertsorozatukat.

 

(szöveg: Frank Black és 30 Seconds To Mars: Sandi Sadar)
A Sunrise Avenue után egy duci, vastag szemüveges emberke lépett a hőségbe: Charles Michael Kittridge Thompson IV, ismertebb nevén Frank Black. Kantautorként aktívan tiltakozik az ellen, hogy összehasonlítsák azzal, amit a legendás Pixies-ben csinált, ezúttal viszont a főműsoridőtől távol, valamivel fél hét előtt lépett színpadra. Black hangterjedelme a mostani fesztiválfellépésen is a kiabálás és a mély morgás között kúszott a spektrumon, tartalmilag pedig a „Fekete úr” továbbra is a szürrealizmushoz, a vérfertőzéshez és a Biblia erőszakos jeleneteinek ábrázolásához áll közel, a zenei leveshez pedig még egy kis sci-fit, szörfkultúrát és az amerikai kulturális környezetre oly jellemző neonfényeket is kever. A rövid és meglehetősen egyhangú fellépésből a „Valvety”, a „Headache”, a „St. Francis Dam Disaster” és a „Nadine” emelkedett ki. A taps a produkcióhoz illően apatikus és erőtlen volt… Frank Black nagy színpadokon? Köszönöm, nem. Talán máskor…

20 órakor másztak fel a színpadra a 30 Seconds To Mars tagjai. A kaliforniai sztárok, a naptól lebarnult elkényeztetettek és egoisták a 30 Seconds To Mars-ból kinőtték az otthoni garázs kereteit; kezdetben kis családi projekt volt, amit a Jared és Shanon Leto testvérpár hobbiból indított. Elismerem, hogy a zene potenciálisan tele van energiával, de ha a színpadon egy indián festékkel kikent redneck ront az arcodba, aki úgy viselkedik, mint maga az Isten, akkor felejtsd el a zene minőségéről szóló ítéleteket per se. Jerod a legocsmányabb fajta sztár, és ennek megfelelően kacsintgat a közönségnek, köpköd, rág és handabandázik. Minden fénynek rajta kell lógnia, úgyhogy el is felejthetitek azokat a különlegességeket, amik nekünk, balkániaknak fontosak: a 30 Seconds To Mars gitárosa a mi emberünk, a fickót Tomo Miličevićnek hívják. Slágerek ezek csak feltételesen, de szinte mindent eljátszottak: „Capricorn (A Brand New Name)”, „Edge of the Earth”, „Attack”, „The Kill”, a nagyon tetszetős kis számot, a „From Yesterday”-t, az „Echelon”-t és a legújabb kreációt, az „A Beautiful Lie”-t. A 30 Seconds To Mars az intellektualizmust igyekszik előtérbe állítani, de a főszereplő égig szökő egója és elragadtatottsága miatt ez gyakorlatilag lehetetlen. A Mission: Impossible után ovációt arattak, a körülöttük álló tinilányokból és húszévesekből pedig csak úgy folytak a testnedvek, a férfi közönség meg ivott, és a Nagy Finálét várta.

 

(szöveg: Linkin Park: Živa Viviana Doria) 
A fesztivál második napjának, sőt az egész fesztiválnak az egyik leginkább várt pillanata a Linkin Park fellépése volt. A közönség ördögien felfűtötte a lelkesedést, amikor színpadra léptek, és hangos ovációval köszöntötte a zenekart. A Linkin Park a koncertjét a One Step Closer-rel nyitotta, és ehhez jobb választást aligha találhattak volna. Chester arról híres, hogy remekül tudja artikulálni a hangját, ami a balladák finoman kifinomult megközelítésétől a váratlan, extrém sikoltozó core-os kitörésekig ingadozhat. Ezúttal sem okozott csalódást.

A Linkin Park nem felejtette el eljátszani a legnagyobb slágereit: Papercut, Crawling, What I´ve Done és Numb! A zenekar koncertje a „tökéletességhez” közelítő felsőfokkal dicsekedhet, főleg ami az őrjöngő tömeggel a koncert alatt kialakított szoros energetikai kapcsolatot illeti. A Linkin Park olyan banda, akit mindenképp érdemes élőben megélni, mert a stúdióanyag előadása különleges intenzitással csap egyenesen a hallgató szívébe! A fiúk szilárd és magabiztos koncertet adtak, tele rutinosan összeszokott színpadi fogásokkal, amelyekkel hatékonyan lekötötték a tömeget. A Faint-tel a Linkin Park transzban hagyott minket, energetikailag kielégületlenül és a folytatásra éhesen, a fesztivál második része pedig átbillent a csúcsba, hiszen lassan minden készen állt az est első számú sztárjainak, a Pearl Jamnek az érkezésére.

LINKIN PARK set lista:
1. One Step Closer
2. Lying From You
3. Somewhere I Belong
4. No More Sorrow
5. Papercut
6. Points Of Authority
7. Given Up
8. Don’t Stay
9. From The Inside
10. Leave Out All The Rest
11. Numb
12. Pushing Me Away (Acoustic/Pianoversion)
13. Breaking The Habit
14. In The End
15. Crawling
16. What I’ve Done
17. The Little Things Give You Away
18. Bleed It Out
19. Faint

 

PEARL JAM:

(szöveg a Pearl Jam koncertről: Sandi Sadar)
Az óra épp elütötte az esti tizenegyet. A fényparkot és a többi színpadi cuccot vintage erősítők váltották fel, a hangosítók pedig az álomgitárok, Fenderek és Gibsonök egész arzenálján ellenőrizték a húrok hangolását. Pár perc múlva kihunytak a fények. A tömeg moraja skandálássá és lelkes kiáltozássá nőtt, mert színpadra lépett Mike McCready, a kissé molett, rövid hajú gitáros, Jeff Ament basszusgitáros, a szemüveges Stone Gossard, a dobok mögé pedig Matt Cameron ült le, a Soundgarden egykori dobosa. Egy-két másodperccel később megjelent egy üveg vörösbor és az X generáció karizmatikus, kékszemű prófétája, aki alacsony termete ellenére a legnagyobbaknál is nagyobb: Eddie Vedder. Kezébe veszi a gitárt, huncutul elmosolyodik a közönségnek, és miután mókásan megjátssza, hogy nem találja a nyitányt, felcsendül a Vitalogy album egyik legnagyobb slágere, az optimistán csengő „Better Man”. Seattle szülte a kilencvenes éveket, és világra hozta a grunge-ot. A grunge meghalt. Maradt az emlék, a nosztalgia és egy csomó jó dal. A Pearl Jamet nem kell bemutatni, a zene magáért beszél. Ennek az összeszokott ötösnek megvan a maga kormányosa, úgy hívják: Inspiráció. A Vitalogy után albumról albumra visszafelé haladnak, és a „Go” című dallal felpörgetik az adrenalinhullámot, én pedig abban bíztam, hogy megismétlődik az előző este, amikor a Smashing Pumpkins méltóképpen idézte fel a legnagyobb alkotói korszak aranykorát. A Pearl Jam nyolc nagylemez után sok újdonsággal felvértezve érkezett. A „Save You” és az „MFC” után eljött az első csúcspont ideje. A „Given To Fly” megváltozott hangolásban kissé darabosan szól, de a Pearl Jam bája éppen ebben rejlik. Nincs szó szerinti reprodukciója a már hallottaknak. A dalok változnak. Vedder kiüríti a borosüveget, transzba esik, McCready – Gossard – Ament – Cameron pedig követik. Ez érzékeny kötéltánc, és a Pearl Jam a színpadi lazaság akrobatája. Bizonyíték: a „Dissident” a hangkísérletezés játszótere lesz, az „Elderly Woman Behind the Counter In A Small Town” után pedig, ami a kilencvenes évek rockjának egyik leghosszabb című dala, az energiák még jobban elszabadulnak. Eddie németül olvassa fel a szöveget, és ezzel a gondolattal zárja: „Werzei mir für mein deutsch. Ich spreche deutsch schlecht aber besser wie president Bush sprecht Englisch…” Nevetésroham, aztán folytatódik az élvezetek sora! Nekem a „Why Go”, a már kissé lejárt, mégis oly régóta áhított „Jeremy” és a „Rearviewmirror” tetszett a legjobban. Kialszanak a fények. Azt hinnéd, vége a koncertnek. A ráadást követelő kiáltások töltik be a földet és az eget elválasztó űrt. A felhőkből szitálni kezdett az eső, és vihar készülődött. A Pearl Jam újra színpadra lép, és a „Do the Evolution” című számmal folytatja a félbehagyottat, a Vs. „Blood” című dala után pedig visszatérnek a gyökerekhez. A kezdetekhez. A Ten lemezhez, amelynek köszönhetően a zenei Olümposz trónján ülnek. A várt „Alive” helyett viszont a „Porch” című dallal játszadoznak. Hosszú szólók. Dobszóló és Vedder mormolása. Mindez a show része. Főhajtás a legnagyobb példaképek előtt, akik nélkül a Pearl Jam nem lenne az, ami. A „Rockin’ In the Free World” pillanata, amikor megérzed, milyen az, amikor a bálványozottak valaki mást bálványoznak. Neil Youngot. Csak a show része az egész? Az is, hogy játék közben Vedder elhagyja a fedett színpad védelmét, és a biztonságiak mellett elmegy a rajongókhoz, akik a melegség és a rokonszenv gesztusát hangos várakozással kísérik? Alig egy méterre a kezemtől megáll Vedder, int nekünk, majd visszamegy a színpadra. Azért, hogy végigénekelje, amit elkezdett, és az utolsó refrénnel zárja a hosszú szólók sorát. Az eső még erősebben zuhogott, de a cseppek csak a legnyafogósabbakat kergették el. A Pearl Jam túlharsogta a tűzijáték ígéretét és az felhők fölötti istenek tompa haragját. Meghajolnak, lelépnek a színpadról, az elégedett ezrek pedig a sátrak felé fordítják lépteiket. Hogy minél előbb szárazra kerüljenek. A tömeg a sátortábor felé hömpölygött. A zenei nomádok egyszerűen levegőnek nézték a tűzijátékot, ami nem kevés pénzébe került a szervezőknek. Fölösleges csillogás. Egy csipetnyi giccs a soknál is több. A második nap kerek egésszé állt össze. Elázva és átfagyva bújtunk be a sátrakba, hogy erőt gyűjtsünk a nickelsdorfi pusztán töltött utolsó napra …

PEARL JAM setlist:
1. Better Man
2. Go
3. Save You
4. MFC
5. Given To Fly
6. Severed Hand
7. Dissident
8. Small Town
9. Corduroy
10. Even Flow
11. Light Years
12. Jeremy
13. Why Go
14. Rearviewmirror
15. ráadás: Do The Evolution
16. Blood
17. Porch
18. Rocking In The Free World (Neil Young)