Helyszín: Teatar & TD, Zágráb, Horvátország
A koncert dátuma: 2007. 06. 04.
Látogatók száma: 250
Jegyár: 60/80 KUN
A Woven Hand igazi rockbanddé vált, és ha ilyesmit néhány évvel ezelőtt, a ljubljanai Cankarjev domban még nem lehetett előre látni, amikor David Eugene Edwards a mostanitól jócskán eltérő felállással lépett színpadra, ma már egészen megszokott gyakorlat.
Az eredeti koncertfelállásból csak a kiváló dobos-ütőhangszeres, Ordy Garrison maradt, aki akkor úgy játszott, hogy az embernek legalább három lábra lett volna szüksége a ritmusa követéséhez. Most a komplex, nem konvencionális játék helyett az egészet olyan indulatossággal helyettesítette, hogy az aritmia végig csak egy lépésnyire volt. Helyenként kár, hogy már nem hangsúlyozzák minden apró részletet, amelyet David Eugene mesterien sző össze a stúdiós teremtményein. Az albumokon az ő zenei határtalansága igazán teljes fényében ragyog fel, hiszen David Eugene messze nem korlátozódik pusztán a gitárra, amely amúgy is csak ritkán van normál hangolásban, és a mandolinra, ahogy az utóbbi időben a fellépéseken teszi. Éppen ellenkezőleg. A stúdióban tényleg mindenhez hozzányúl, ami a keze ügyébe kerül: a legkülönfélébb pengetős, vonós és ütős hangszerekhez, amelyek a kezében sokkal indiánosabban szólnak, mint azt el lehetne képzelni, a bandoneonhoz vagy a concertinához és mindenféle mesterséges hangforráshoz. Nem is olyan régen ennek jó része élőben is hallható volt. De az idők változnak, és az evolúció természetes módon jött el.
Nem szabad elfelejteni, hogy a Woven Hand kezdetben kizárólag David „gyermeke” volt, amely az alkotás szükségletéből született, amikor akkori zenekarában, a 16 Horsepowerben nem ment minden a tervek szerint. Olyan projekt volt, amely minden várakozást felülmúlóan kinőtte magát, és David Eugene egyszerűen már nem akar mindent teljesen egyedül csinálni. Korán csatlakozott hozzá a már említett Ordy Garrison, zongorán vagy orgonán pedig az első perctől kezdve Daniel McMahon kísérte őket, aki már az első, Woven Hand (2002) című albumon is játszott. Ahogy David Eugene minden új albummal mélyebbre hatolt a zenei szférákban, és közben a zenéje egyre sötétebb lett, érezte, hogy a koncerteken is több hangra van szüksége, így jutott el a mai négytagú felálláshoz: David Eugene Edwards gitáron és énekben, Ordy Garrison dobon, a második gitáron Peter van Laerhoven játszik, a basszusgitáros posztot pedig maga Pascal Humbert foglalta el.
De annak ellenére, hogy a Woven Hand az utóbbi időben a fellépéseken jóval rockosabban szól, még mindig külön fejezetet jelentenek. Ez ezen az estén is nyilvánvaló volt, amikor Isten igéjét ördögi szájjal hozták el a zágrábi Teatar & TD-be. És hol is lehetne jobban kezdeni, mint az elején, és befejezni a végén. A „Winter Shaker” és a „Dirty Blue”: az első, nyitó és a második, az est záródala, közte pedig még tíz másik, olyanok, hogy abban az másfél órában néhányan biztosan már húzták a saját vagy kölcsönkért csónakjaikat a közeli dombokra, az özönvíz várásában.
David Eugene egyik legjobb tulajdonsága, függetlenül attól, hogy teljesen szólóelőadásról, a 16 Horsepower armageddoni játékáról vagy a bűnös lelkek sötét dimenzióinak feltárásáról van szó a Woven Handdel, hogy kathartikusan átadja magát a zenének, mintha a holnap sosem jönne el. Ha az adott pillanatban csak egy fűszálat tud adni, azt kétségtelenül odaadja, ha az egész földi és földöntúli birodalmat, azt is odaadja. Ebben nincs kétség. Soha.
Még mindig a székén ül az egész fellépés alatt, bár időnként úgy tűnik, mintha valami, valamiféle energia, amely megszállja, legszívesebben el akarná vetni valahová. És még mindig két mikrofonon át énekel, az egyik hagyományos, a másik kardioid karakterisztikájú, ami még tovább tágítja a hangdinamikai tartományát. Az üreges testű elektromos gitárja hangját is jelentősen megtámogatja a szinte folyamatos tremoló, ami nagyon sajátos és felismerhető játékstílust ad neki. Peter gitárja pedig mintha teljesen más zenei környezetben mozogna, és bár csak ritkán nyúl a vezető dallamhoz, nélkülözhetetlen. Davidddel szélfútta visszhangokkal teli hangzásvilágokat teremtenek, amelyekben Pascal basszusa az egészet vagy letelepíti a földre, vagy mint valami földrengés vagy földcsuszamlás teljesen új világgá változtatja, ahol a lírai képek úgy elevenednek meg, mint valami Bosch-festményen. A lökéses dobok közben végig azt mutatják, milyen volt a világ keletkezése, vagy talán még inkább, milyen lesz a vége.
Ahogy várható volt, a bemutatott anyag az utolsó két albumra, a Consider The Birds (2004) és a Mosaic (2006) lemezre hajlott, az utóbbira nagyobb hangsúllyal. Az első kettőről csak két dalt játszottak, mindegyikről egyet, illetve mindkettőt a Blush Music (2003) lemezről, mivel a „Your Russia” mindkettőn szerepel, két meglehetősen különböző változatban. Itt azonban eljátszották a harmadik verziót is, mert a stúdióváltozatokhoz való hasonlóság csak nagy vonalakban állt fenn: a szív legfeljebb ugyanaz volt, a test viszont teljesen más. Hasonló szökésben volt része a többi dalnak is a megszokott egyenruhából, hiszen leginkább csak egy apró zenei motívum alapján lehetett felismerni őket, de az is valóban csak olykor és teljesen véletlenszerűen. Talán, de csak talán, egy dalt kicsit előbb fel lehetett ismerni a szöveg töredékei alapján, ami szintén eléggé megváltozott, és egészen másképp volt elénekelve, mint ahogy az albumokról megszoktuk. Az egész nagyon „itt és most” érzést keltett, mintha azok a formák, amelyeken ezek a dalok kinőttek, csak egy futó és igazán halvány emlék volnának valamiről, ami talán soha sehol máshol nem is létezett, csak álmokban. És azok is lázasak voltak.
Jó néhány dal egyfajta bevezetővel indult, amely egy másik dalból állt össze, és amely csak önmagára utalt. Ez a néhány bevezető perc általában csak Davidé volt, aki „látszólag” révült állapotban mondta el, mint valami mantrát vagy az indián harci tánc előkészületét, ami egyenesen egybevágott a „Horse Head Fiddle” szövegével, a 16 Horsepower két dalának elsejével. „Hang my skull on the old larch tree, carve from its wood a two string fiddle. Cover over with the skin of my face, string my hair down the neck in place”. Belép az egész zenekar, lassan, inkább mennydörgésként, és nem annyira emberi hangként, de nem folytatják a megkezdett témát, hanem a „White Bird” című dalba kezdenek. Később David egy szintén egyenesen borzongató motívummal indít: „there’s a wolf in the piano, on the white keys. Teeth on the black. Dry bones under animal skin am I. No tears from this eye”, ami azonban sosem fejlődik ki végleg az „Into The Piano” című dallá, ahogy azt sejteti, hanem anomáliaként valami egészen mássá változik, a korábban említett „Your Russia”-vá. Ez jelenti a hivatalos rész végét.
De csak jelenti, mert David hamarosan visszatér. Teljesen egyedül. A gyengén megvilágított színpadról is kivehető egy mozdulat, amely a felhevült hallgatóknak valami olyasmit sugall, hogy „rendben van, elég lesz. Itt vagyok. Csend, kérem”. A oldalt álló néhány hangszer közül a mandolint választja. És már jön is a dallam… Az est kétségkívül legismertebb dallama. Dallam, amely a holtakat is képes felébreszteni. De nem csak a dalról van szó, hanem az egész kultuszról, amely a 16 Horsepower és néhány „örökzöld” száma körül kialakult. Az egyik ilyen kétségtelenül a „Black Soul Choir” is, és éppen ez szólalt meg. Bár alig hallhatóan, a zúgó teremből.
Nem lett volna tisztességes, ha változatlan marad, hiszen végül is nem lépünk kétszer ugyanabba a folyóba. A refrénben apró változás volt hallható: a „every man is evil yes an every man a liar” férfi hazugját egy női alak váltotta fel: „every man is evil yes an every girl a liar”. Trubadúrmodorban volt elénekelve, és néhány pillanatra David Eugene igazi messiás lett.
Közben visszatért a másik három is, láthatóan lelkesen a hangos közönségtől. Különösebb habozás nélkül hagyják, hogy elsodorja őket az utolsó dal: „This fear is only the begining, all for the loving hand. Yes I smile and I agree it is a good night to shiver”. A „Dirty Blue” teljes pompájában. És jó látni mind a négyüket, ahogy láthatóan jókedvűen csinálják, amit a legjobban csinálnak. És jó látni Davidet és Pascalt ugyanazon a színpadon. Ugyanabban a zenekarban. Együtt pedig még egyszer megerősítették, hogy a Woven Hand nem csak egy a sok közül, hanem valóban különleges helyet foglal el a zeneművészet panteonjában.
Setlista
Winter Shaker
Speaking Hands
Elktooth
Truly Golden
Deerskin Doll
Whistling Girl
(Horse Head Fiddle)/ White Bird
(Down In Yon Forest)/ Tin Finger
Swedish Purse
(Wolf In The Piano)/ Your Russia
———-ráadás—————-
Black Soul Choir
Dirty Blue
Képgaléria
