Pszichopata mikulásest az Orto bárban

 A szerdákat általában nehezen emésztem. Hogy ez a szerda most valamivel könnyebben csúszott át csütörtökbe, azt az Orto bar koncertje ígérte. Az alternatív, mégis rockos fűszerezésű estéről a Rock Vibe gondoskodott, akiknek láthatóan jó orruk van ahhoz, hogyan kell jó hazai koncertet szervezni. A szárnyuk alá vették a PNC fő ütőkártyáját is. A Prekmurje Noise Conspiracy, a kelet-szlovén alternatív kultúra fő pillére, a fiatal tehetségek keltetője és a törekvő zenészek támogató egyesülete (akik máskülönben alig jutnának túl a saját garázsukon), újabb támadást jelentett be a főváros ellen. Ígéretes! Hallhatom majd a Kweefpossumot, egy számomra teljesen ismeretlen garázsbandát, és ha az nem jönne be, a szájízemet kipróbált P-P-formulával javítom. A Psycho-Path újra itt van! Megváltozott felállásban, új gitárossal (Sašo Benko az új szerzemény, aki Denis Oletič távozása után támadt űrt tölti be, még a már távolinak tűnő 2000-ből) és új dobossal, Dominik Bagolával, aki egy-másfél éve tagja az energikus prekmurjei bandának. Utoljára a fenomenális Queens Of The Stone Age-koncerten hallottam őket előzenekarként a Križankében. Nem volt rossz, de hát akkor mindannyian egészen más elvárásokkal érkeztünk a Križankébe. Bevallom! Akkor a főattrakcióra vártam, ezért most legalább részben jóvá akartam tenni a dolgot azzal, hogy teljes koncentrációval végighallgatom a teljes szettet, kizárólag miattuk.

Az Orto bárban a hangulatot elég jól emészthető zenével melegítették, a hangszórókból Jimi Hendrix, Thin Lizzy és a hasonló nagyágyúk szóltak, a testhőmérséklet emeléséről viszont egy rendszerető rendfenntartó gondoskodott, aki a ruhatárba irányított minket, ahol le kellett adnunk a táskát. Ráadásul meg akart győzni, hogy a bőrkabátom is megérdemli a ruhatáros külön gondoskodását. Mindezért 250 SIT jár, ha pedig fémjegyet is elvesztegetsz, az még egy ezres. Nem semmi! Elég jövedelmező üzlet manapság a ruhatárosság! Aztán a növekvő indulatot sörrel akarod lelohasztani, és elsötétül előtted a világ: a sör 600 SIT, szóval nem épp olcsó mulatság berúgni… Eh… Felmegyek a lépcsőn a koncertélvezetek emeletére, megfelelő távolságban helyezkedem el a színpadtól, és várom az ígért csemege kezdetét. Tízkor pedig elindult a buli! A színpadra felmászik két hosszú hajú fickó, akik akár az előzenekar is lehetnének…

A Kweefpossum duó már az első akkordok után bebizonyította, hogy annak ellenére, hogy csak ketten vannak, távolról sem hajlandók rothadt kompromisszumokra. Az ütős rock’n’roll első ránézésre a White Stripes-ra vagy az amerikai különcök közül a kevésbé ismert Black Keysre emlékeztet, de ez csak látszat: sok mindenből álló, energikus, robbanékony keverék rejtőzik benne. Még Jimi Hendrix sem maradt ki, a torzított gitárakkordok és a bombasztikus dobtöltetek rétege alatt pedig a Kyuss egy árnyalatát is megéreztem. Talán az ének miatt. A koszos, ütős ritmusmuzsika ősiséggel, jó adag rockos érzelemmel és adrenalinnal szolgál. A teljesen saját számokból álló sort a „Rites Of Passage” című dallal kezdték. Nem semmi. Janis Salnajs (a Manul egykori tagja) és Ivor Knafelj megmutatta, hogy a szlovén rock’n’roll még él, és hogy életben tartásának receptje csak a pózolás nélküli fellépés lehet, főleg pedig a természetes organikusság és a kémia, ami a Kweefpossumnak kétségkívül megvan. A „Cheap Ünd Nasty” átmegy a „Just What I Need”-be. Csak egy rövid „Köszi!”, és már száguldanak is tovább. Vetek egy pillantást a számlistájukra. A „Black Dirt” után mélyebbre vágnak: „Jump Cut Lesbian Scene” és „Amber”. A sivító szólózás, a melodikus feedback egészséges adagja és az energikus dobolás minőségi kiegészítése után (ezt csak szuperlatívuszokban tudom értékelni, ilyen dobost kívánna magának minden zenész, aki a kemény odacsapásra esküszik) ketten vezették el a szettet a fináléig. „Tarmalade”. Időhiány miatt ráadásból nem lesz semmi. Fenomenális! A srácok több figyelmet érdemelnek, és kétségkívül egy lemezt is. A Crypt Records biztosan örülne nekik. Szlovéniában pedig az FV Recordsnál próbálkozhatnak, akik a tősgyökeres rock’n’rollt támogatják. A Kweefpossum a lo-fi garázsrepertoárját fáradság nélkül rázza ki a kisujjából. Az egyetlen dolog, ami hiányzott, az az ének valamivel hangsúlyosabb kihangosítása volt, mert az néha törékenyen szólt. Más kifogás egyszerűen nincs.
Rövid szünet. A prekmurjei ismerősökkel és az első sorokban álldogáló alternatív szakértőkkel folytatott vitát hamarosan megszakítja az újabb színpadi mozgás. Felismerem a P-P néhány tagját, de a szinte afrofrizurás gitáros Rio De Janeiróként konferálja fel a zenekart. A salsa és a szamba rövid, szívélyes lemészárlása viszont jelzi, hogy ez csak egy poén, vicc, tréfa és a közönség figyelmének megszerzése volt. Sikerült. Felkiáltások az első sorokban. A színpadra lép a Psycho-Path karizmatikus mágnese, a vékony énekesnő, Melée, és elfoglalja a helyét a mikrofon mögött. Tekintet a földre, és jön a gitáros hangfal első sortüze. A „Gut Level” meggyőzően és kompaktan nyitja a koncertet. A két gitárosra nézve látszik, hogy összeszokottak és teljesen otthon vannak. A pszichopaták jobban szólnak, mint legutóbb, amikor a Križankében csekkoltam őket, na. Az indie rock kiegyensúlyozott, alternatív-kísérleti érzelmekkel megspékelve megmozgatja a máskor jellemzően statikus ljubljanai közönséget. Taps és őszinte lelkes kiáltások jelzik az energikus szettet. A „Kemper” értelmesen összenő a „Sonny” című dallal. Melée amúgy törékeny, gyenge hangja szépen összeolvad a muraszombati ötös többi tagjának masszív hangzásával. Fájdalom és őszinteség. Eszedbe sem jut, hogy ez alatt az idő alatt elég viharos időszakon mentek keresztül. Kiadó nélkül maradtak, de megingathatatlan akarattal és a „do-it-yourself” elvekbe vetett hittel viszik tovább a szlovén minőség történetét az alternatív körökben. Rövid szünet és félénk köszöntés a közönségnek. Melée iszik egy kis tequilát. A bátorságért és az energiáért. Az ének halkan szól, ezt viszont a gyenge kihangosítás számlájára lehet írni. Hiszen ez csak egy klubkoncert, nem igaz? A fenébe is! Amikor a „No-Fi” elhallgat, új vért kell önteni a rendszerbe. A „New Blood” magasabb sebességbe kapcsolja az estét, és a dalok a kétakkordos melódia hosszúsága és komplexitása ellenére sűrű stukkóvá fonódnak gyönyörű hangokból és ritmikus megbűvölésből. Körülnézek a teremben. Igaz, hogy sokkal több az érett tinilány, de nincs min panaszkodni, mert a zene teszi a dolgát. A négy lemezes Psycho-Path-repertoárra ringatózás, amelybe megfontoltan szövik bele az új számokat, sejteni engedi, hogy még mindig a hangmanipuláció szakértői. Elfelejtem az időt, de a gitáros megszólalása felráz. „Inkább az új számok miatt vagytok itt, vagy a Jiu-Jitsu miatt?” Az utóbbiak mindegyikére csak egy receptje van: a terápia… A „Mental” szaftosan tölti ki a hangszigetelt Orto réseit, majd megérkezem a csúcspontomhoz, az „Incommunicado” című gyönyörű ambienthez. Az egész zenekar összeszokottan és fürgén szól, pedig már egy jó órája játszanak, és még egy kicsit. „Cookie” és „Hell”, és a szett, vagy inkább a szett hivatalos része, véget ért. A pszichopaták lemennek a színpadról, de a közönség ráadásért kiabálva visszahívja őket. Melée felkínál egy új vagy egy régi számot, de a dilemma egy pillanat alatt megoldódik: mindkettőt eljátsszák. A „Lobo, you’re crazy!” szilárdan hangzik el. Mintha csak most kezdenék a szettet. Az egyetlen, ami arra utal, hogy legalább részben elfáradtak, az a gitáros arcáról patakokban csorgó verejték. A dobos más taktikát választott: a szett fele óta felsőtest nélkül ül a dobok mögött. A „Recognition” jó felütés az utolsó számhoz. „Air Rager”, és a Psycho-Path nevű repülőgép elrepült. A terminálon mind elégedett, kielégült utasok maradtak, a koncert nem okozott csalódást. A kételkedők megszabadulhattak a kétségeiktől, a hívők pedig újabb friss hektoliter hitet tölthettek magukba abban, hogy az Alpok napos oldalán talán mégsem rohadt meg minden, a pszichopaták pedig továbbra is szilárdan trónolnak az alternatív zenei trón csúcsán. Az érem ezért a csatáért lelkiismeret-furdalás nélkül odaítélhető, a háborút viszont tovább kell vívni…