Kiadó: Frontiers Music Srl.
Megjelenés dátuma: 2014. 06. 06.
Produkció: Tom Zutaut & Tesla
Az album hossza: 60.30 perc
Stílus: Hard Rock
Visszatér a nagyon hiányolt Tesla-dinamitcsomag! San Francisco leghíresebb rock ‘n’ roll „áramszolgáltató vállalata” új stúdióalbumot dob a piacra, amelyben a rock ‘n’ roll alapvető kijelentését keresi. Ez pedig a „szent egyszerűség”. Ezért kapta az album a „Simplicity” címet. Meztelen rock ‘n’ roll lemez, minden „búvóhely”, vagyis felesleges kozmetikai kacat nélkül. A hetedik stúdióalbum! Hat év telt el az elődje, a „Forever More” óta. A Tesla persze ez idő alatt sem tétlenkedett. Összehoztak két koncertalbumot, egy akusztikusat és egy elektromosat, tavaly digitális formában kiadták a Taste My Pain új kislemezt, a várakozás hónapjait pedig azzal enyhítették a lelkes rajongóknak, hogy a bolygó különböző szegletein számos koncertet adtak.
Az új album tizennégy vadonatúj stúdiószámot hoz a zenekartól. Tipikus Tesla-karizmájú lemez. Világos, hogy a bolygón egyetlen rock ‘n’ roll banda sem tud úgy szólni, ahogy a Tesla. Ez az együttes kiváló stúdióalbumok sorával egyedi kifejezésmódot vésett a rock ‘n’ roll univerzumába. A Tesla mindig a saját, autentikus útján járt, függetlenül a műfaji csoportosításoktól, a maga teremtette önállóság útján, amelyet teljesen függetlenül, és ahogy mondtam, kristálytisztán felismerhetően kövezett ki. Minden albummal új hangzást kínáltak. Az ötletekkel kísérletezve pedig fejlődtek és érlelődtek. A zenekar a „Forever More” után hat évvel úgy érezte, hogy újra vissza kell tekintenie a múltba, és szemet kell vetnie a zenei gyökereire. A hangzás kialakításához segítségül hívta Tom Zutautot, aki tulajdonképpen a nyolcvanas években segítette hírnévhez a bandát, amikor a Geffen Records akkori A&R csapatának tagjaként szerződtette őket. Röviden: Zutaut olyan ember, aki nagyon-nagyon jól ismeri a zenekart. Hogy az egész tényleg retró hangzású legyen, a banda még egy legendás hangmérnököt is bevont a munkába. Ő Michael Wagener, aki a végső keverésről gondoskodott.
Tizennégy különböző szám. A Tesla nagyrészt megtartotta az előző album komorságát, a hangzást viszont lecsupaszította. A romantika korszaka ugyanis már régen-régen a múlté, minek is térnének vissza hozzá? Az új lemezen már nincs meg az a masszív riffelő fal, amely a „divatosan reszelős zsírosságával” hatékonyan egyben tartotta a dalok szerkezetét a zenekar pályafutásának leghangosabb albumán („Forever More”). A banda egyébként nem is demonstrálhatná jobban azt a zenei hátteret, amelyből kinőtt, mint éppen a „Simplicity”-vel. Mindent tud. A tipikus, jól érezhető blueskontúrt, a southern rock kontúrját, az akusztikus hangzásokkal való szokásos kacérkodást, a Led Zeppelin (szóló a Life is a River című dalban) és a Lynyrd Skynyrd (‘Til that Day, a záródal) iránti jellegzetes rajongást, továbbá a két gitár munkájának jól ismert, magas fokú muzikalitását, amit különösen kiemelnek a kidolgozott középső, „mid eight” részek, valamint egyes dalok bevezetői és kivezetői (hozzáadott gitárdíszítések), a szólók filigrán kidolgozottságáról pedig szót sem vesztegetünk. Éppen a zenekar lelkes vágyában, hogy a lehető legjobban megmutassa a zenei identitását, és a „szent egyszerűséget” keresve bonyolították túl a dolgokat ezúttal a Tesla tagjai.
Éppen amiatt, hogy az albumot megterhelik a közepes tempójú, balladisztikus, illetve az akusztikával domináns módon megfűszerezett dalok, hiányzik a lemezről a nagyobb rockos tüskésség és a merész rosszfiúság érzése. A zenekar jellegzetes riffelésének a blueshangulattal és a southern rockkal való egyesítésének egyik sikeresebb „kísérlete” a Flip Side! című dalban csúcsosodik ki, amely ötletében kiemelkedik a „Simplicity”-n. A Burnout To Fade az a szám, amely a „balladásak” között határozottan magára vonja a figyelmet. A dalok aranzsmanjai egyébként magabiztosan kidolgozottak. Az egészet a két gitáros, Frank Hannon és Dave Rude tartja állandó vonzerőn, és ez számít. A Time Bomb „áporodottságát” például éppen a két gitáros kivételes záró párbaja húzza ki a mélységből. Egyébként viszont az album sehogy sem „indul be”. Már maga a nyitány is „nehéz” az MP3 című dallal, amely az ígéretes bevezető után sokat ígér, de csak áporodott ücsörgést kínál egy doomosan lekerekített riffen, vagyis olyan dalt, amely a dosszié szerint semmiképp sem való az album nyitányának helyére! A crescendóra való várakozás érzése, amikor az igazi rockfeszültségtől egy pillanat alatt feláll a szőr a hátadon, olyan, mint a szex gumióvszerrel, vagy a fagylaltnyalogatás üvegen keresztül. Vagyis nem jön el. A váltás elmarad. Éppen az akusztikusan lelassított és a közepesen gyors dalok közötti váltogatás miatt. Több Ricochet vagy Break of Dawn típusú dal hiányzik.
Szolid album. Kiugró pillanatok nélkül. A Tesla visszatekintett a gyökereire, megpróbálta felidézni az első három album szimbolikus értékét. És mégis. Mások az idők, és a dolog már nem gyújt. A zenekar megváltozott. Megváltozott a zenei filozófiája is. Manapság a Tesla ugyanis jóval komorabb szellemben komponál, ezért esett olyan jól és gyújtott úgy a „Forever More” divatosan felborzolt, decibelekkel megterhelt hangzása.
Mindenesetre a zenekar lelkes rajongói teli szájjal fognak örülni neki, hiszen az album a csapat zenei jellegzetességeinek legautentikusabb vérképe. Csak éppen nem hoz olyan dalokat, amelyekből valaha az éltanuló koncertrepertoár klasszikusai lehetnének. A zenei gurmandok vigaszra lelnek a két gitár kiváló munkájában és Frank Hannon kivételes ötletességében, aki ismét lenyűgöz a nagy karizmájú szólóbetétek szövésének képszerű megoldásaival.
Ebben a lecsupaszított produkcióban Jeff Keith hangján érezhetőbb a megkopottság, amely az évek során belopózott az előadásmódjába. Keith persze bölcsen megmarad a középső regiszterekben, de amikor eljut a Break of Down záró „…on and on and on….” ismétléseihez, lehetetlen nem észrevenni Keith énekhangjának megfáradását. Szerencsére az ember megőrizte azt a jellegzetes, átható torokhangot, amikor a „szarkaharagját” zúdítja ránk, és ez teszi különlegessé a rock ‘n’ roll univerzum énekesei között, egyúttal fontos védjegye a Tesla elemi karakterének. A Rise And Fall című dalban például zavaró Keith metrikus „elgörbítése” a versszakok végén, mert – elhiheted – Axl W. Rose gyakorlatára emlékeztet. A számot ismét kiemeli az érdektelenség aljáról a gitárok kiváló munkája a középső részben.
Reméljük, hogy a Tesla zenei pályafutása további részében újra előre fordul, maga mögött hagyja a régmúlt idők nosztalgikus romantikáját, amelyek kétségkívül szépek, és inkább újra teljes vágtában rohan a lerombolóan bájos rock ‘n’ roll modern jellegzetességei felé, amelyekkel az „Into the Now” és a „Forever More” volt tele!
szerző: Aleš Podbrežnik
pontszám: 7.5 / 10
Dallista:
1. M P 3
2. Ricochet
3. Rise and Fall
4. So Divine…
5. Cross My Heart
6. Honestly
7. Flip Side!
8. Other than Me
9. Break of Dawn
10. Burnout to Fade
11. Life is a River
12. Sympathy
13. Time Bomb
14. ‘Til that Day
Felállás:
Jeff Keith – ének
Frank Hannon – gitár, vokál, zongora, basszusgitár
Dave Rude – gitár, vokál, basszusgitár
Brian Wheat – basszusgitár, vokál, zongora
Troy Luccketta – dob, ütőhangszerek
