Kiadó: EMI Records
Megjelenés éve: 1982
Producer: Colin Thurston
Az album hossza: 36.47 perc
Műfaj: New Wave / Synth Pop
A „The Party’s Over” a kultikus brit Talk Talk bemutatkozó albuma volt, a zenekar pályáját és életművét pedig a mai napig nem lehet egyértelműen műfaji skatulyába gyömöszölni: túllépett az újhullám határain, „játszadozott” az art rockkal, karrierje vége felé pedig megnyitotta az ajtót a post rock előtt. Korai korszakukat a legkönnyebben a szintipop és az újhullám közötti köztes vonalként lehetne leírni, bár már ekkor, egy viszonylag rövid zenei pálya kezdetén is hallani lehetett néhány összetettebb, „art” elemet. A „The Party’s Over” producere Colin Thurston volt, David Bowie és az Duran Duran egykori producere. Az album nem tartalmazott gitárokat, annál sűrűbben szőtték át viszont Simon Brenner rétegzett szintetizátortextúrái; Brenner közvetlenül az album megjelenése után el is hagyta a bandát. A viszonylag összetett ritmusvonal Paul Webb basszusgitáros és Lee Harris dobos érdeme, amely már magában hordozott néhány jazzes hatást, még ha ez igazán csak a későbbi Talk Talk-lemezeken hallatszott világosabban. A Talk Talk központi „sztárjának” az első naptól fogva az egyedi hangú énekes és sokoldalú zenész, Mark Hollis tekinthető, aki sajátos hangszínével már az első kislemezek megjelenésekor gondoskodott róla, hogy a zenekar elváljon rokon stílusú kortársaitól.
Hollis korábbi zenekarából, a Reactionből hozta magával az első sikerszámot, a „Talk Talk” című dalt, amely a „The Party’s Over” nyitánya, és a Talk Talknak meglepő kereskedelmi sikert hozott. Mindez azután történt, hogy a „Mirror Man”, amelyet még az album hivatalos megjelenése előtt adtak ki, anyagilag megbukott, ami szerencsére nem vette el a banda kedvét attól, hogy továbbra is érdekes és az akkori időkhöz képest kihívó zenét csináljon. Érdekes, hogy az a szerzemény, amelyről a zenekar a nevét kapta, egyben a Talk Talk egyik legkommerszebb és legnépszerűbb dala is, ahol a tömör szintetizátortextúrák egy dallamos refrénnek egyengetik az utat, és az a pillanat alatt beleivódik a fülbe.
A „The Party’s Over” – egy olyan album, amelyen egyetlenegy gitár sincs – legtöbb dalának hangulatát kimondhatatlan melankólia és jéghideg dermedtség keveréke hatja át, ami egy disztópikus társadalom egyetlen logikus következménye, amelyből Hollis éneklés közben minden áron menekülni próbál. A szövegek a legintelligensebbek közé tartoztak, ha a Talk Talkot a korabeli újhullámos zenekarokhoz hasonlítjuk. A tinibulikról szóló beszámolók látszólagos rétege mögött többnyire csípős társadalomkritika bújik meg. A szarkazmus végig érződik az „It’s So Serious”-on is, ahol az összetett szintetizátorbetétek megrázó atmoszférát teremtenek, amelyben Hollis melodramatikus előadásmódja teljesen otthonra talál. A „Today”, az album következő kislemeze szintén sláger lett, ami nem meglepő. Amikor megérkezik a pompázatos, ébresztő erejű refrén, amely Hollisnak hála úgy szól, mintha az emberi lélek legszomorúbb mélységeiből szállna fel, világos, miért aratott ekkora sikert ez a szerzemény. A apró szintetizátordíszek pedig tovább színesítik és mozgatják meg a végletekig drámai hangulatot.
A címadó dal rejtélyes bevezetővel nyit, a gunyoros szöveg pedig kompromisszumot nem ismerő szatíra a hedonista társadalomról, pontosabban a 20. század végének bulira éhes és apatikus fiataljairól, vagyis a mai napig aktuális. Az felejthetetlen ambientes varázsról ismét Hollis egyedi hangjának és a rétegzett szintetizátor-hangszerelésnek a kiváló párosa gondoskodik, miközben a ritmusszekció a középső részben váratlan tempóváltással, szinte epikus szakasszal rukkol elő. A Talk Talk már pályája korai szakaszán a lenyűgöző és sajátos atmoszféra teremtésének hihetetlen mestere volt, amely könnyedén teljesen magával ragadta a hallgatót.
A „Hate” címéhez híven az egész album legkompromisszumnélkülibb és legdühösebb dala, amely a klasszikus újhullámos szintetizátor-hangszerelések mellett kissé punkos refrént is felvonultat. Az újromantikus lüktetéssel átszőtt „Have You Heard The News?”-ban, amelynek közepén ismét hihetetlen melankólia uralkodik el, nem nehéz kitalálni, miért hasonlítgatta a korabeli sajtó a Talk Talkot a karrier elején olyan előszeretettel az Duran Duranhoz, sőt a (késői) Roxy Musichoz. A már említett „Mirror Man” pedig a Japan néhány alkotásával is összevethető, vagyis az egyes hangszerelések és ritmikai árnyalatok között artrockos komponens érzékelhető. Úgy tűnik, ez a dal az akkori tömegeknek kissé túl összetett volt ritmikailag ahhoz, hogy sláger legyen, a refrén pedig a többségnek valószínűleg nem volt elég „ragadós”, hogy kedvező kereskedelmi fogadtatásra találjon.
Az „Another World”, egy újabb melodramatikus alkotás, amelyen Hollis felejthetetlen énekes produkciót nyújt, különösen az érzelmi hangulatok váltogatásában, szokatlanul gyors tempót és társadalmilag elkötelezett, többszólamú refrént tartalmaz. A „Candy” népszerű női „művésznév”, amellyel a populáris fikcióban gyakran jelölnek könnyűvérű nőt vagy sztriptíztáncosnőt, a Talk Talk esetében viszont egy melankolikus szerelmes ballada lírai alanya, amelyet hatalmas szimfonikus hangszerelések díszítenek, és ahol Hollis hangja a belevitt érzelmek mennyiségét tekintve teljesen új dimenziókat nyit meg.
A Talk Talk már remek bemutatkozó albumán fellebbentette a fátylat az újhullám látszólag elrejtett, „sötétebb” oldaláról, ezért nem meglepő, hogy az egyes dalszövegekben a bulik szinte mindig szomorú epilógussal értek véget, ami nem volt más, mint maró megjegyzés az érzelmileg eltompult és szellemileg kiüresedett modern társadalomról. A „The Party’s Over” óta Hollis merész, új zenei irányokat kutató társasága a várt szintipop- és újhullámos körökön kívül lépett előre albumról albumra, vagyis minden újabb alkotással valami teljesen újat mutatott, miközben egyre jobban eltávolodott a rádiós slágerek hajszolásától.
szerző: Peter Podbrežnik
értékelés: 9.0 / 10
Számlista:
1. Talk Talk
2. It’s So Serious
3. Today
4. The Party’s Over
5. Hate
6. Have You Heard the News?
7. Mirror Man
8. Another World
9. Candy
Felállás:
Mark Hollis – ének
Lee Harris – dob
Paul Webb – basszusgitár
Simon Brenner – billentyűk
