Szerző: Rok Klemše
Fotók: Nina Grad
Helyszín: CUK Kino Šiška, Ljubljana
A koncert dátuma: 2016. 10. 24.
A nagy tiszteletnek örvendő norvég progresszív black metal csapat, az Enslaved nem egyik napról a másikra szerezte meg mai státuszát. A zenekar, amely az Immortal honfitársaik Enslaved In Rot című dalából vette a nevét, már a debütáló Vikingligr Veldi albumán jelezte, hogy messze áll a tipikus black metal bandáktól. Az Enslaved a pályafutása további részében ezt csak megerősítette: egyedi, műfajilag párját ritkító megközelítést alakítottak ki, és afféle black metal Pink Floyddá nőtték ki magukat. Idén a fennállásuk tiszteletre méltó negyedszázados jubileumát ünneplik, a turné pedig hosszú idő után újra a mi termünkbe vezette őket, az Oceans of Slumber és a Ne Obliviscaris progresszív metalosaival együtt.
Az első előzenekarnál, a texasi Oceans of Slumbernél gyorsan kiderült, hogy a „love ’em or hate ’em” bandák közé tartoznak, és köztes út nincs. A texasiakat a legkönnyebben a Skunk Anansie és az Opeth törvénytelen gyerekeként lehetne leírni, főleg a szexis Cammie Gilbert női hangja miatt, aki viszont élőben a mozdulataival azt mutatja, hogy inkább az MTV-re való, mint egy metalbandába. Azt nem lehet tagadni, hogy kiváló, soulosan csengő hangja van, de nekem személy szerint az Oceans of Slumber műfaji megközelítése nem igazán jött be.
Az igazi csemege minden zenei gurmé, illetve a progresszív metal rajongói számára az ausztrál óriások, a Ne Obliviscaris volt, akik a teljes ismeretlenségből nagyon gyorsan felküzdötték magukat a modern progresszív (death) metal egyik legbecsültebb formációjává. A melbourne-i szextett nálunk már fellépett, de az első hazai koncertjük a tavalyelőtti Metaldaysen a technikai gondok miatt nem egészen terv szerint sikerült. Most tehát jöhetett a pótvizsga, de az elején, a nyitó Devour Me, Colossus (Part I): Blackholes alatt újra rossz jegy körvonalazódott. Matt Klavins gitáros szerencsére gyorsan helyrehozta a héthúrosát (amit a közönség sajnos elég ritka módon lelkesedéssel fogadott), és onnantól kezdve minden olajozottan ment. Az ausztrálok remek műsort adtak, ezt főleg az epikusan hosszú daloknak köszönhetjük, amelyek egy pillanatra sem válnak unalmassá. A Ne Obliviscaris ugyanis black és death metal hatásokat szőtt beléjük, szédítő komplexitással fűszerezve, ami főleg az állatias, blast beatekkel és poliritmusokkal teli dobolás miatt lélegzetelállító, de a kiváló gitáros trió miatt is, amely nemegyszer döbbenetes módon járja be a nyakat négyujjas tappinggel. A sok hasonló banda közül a Ne Obliviscaris elsősorban Tim Charles ügyesen beépített hegedűjével emelkedik ki, ami nem puszta dísz, hanem egyenrangú hangszer, amely valahogy átveszi a szólógitár szerepét, ráadásul a tiszta és a brutális vokálok kiváló keverése is egyedivé teszi őket. Ha Charles tiszta énekei helyenként kissé puhára sikerülnek is, az ízlést Xenoyr hozza helyre, aki black és death metal vizeken is otthonosan mozog. A Ne Obliviscaris latinból fordítva „ne felejts” jelentésű, és a „down under” világából érkezett banda mostani fellépését biztosan nem felejtjük el egyhamar.
A norvég veterán Enslaved még azelőtt meggyőzött, hogy igazán elkezdte volna, hiszen a színpad elé Alex felvételről szóló hangja csalogatott, akit Kubrick Gépnarancsában Malcolm McDowell keltett életre mesterien. A zenekar parádés formáját aztán rögtön megerősítette a Roots of the Mountain nyitányként. Az Enslaved kiváló hangzásról gondoskodott, amelyben egyaránt érvényesült a Grutle Kjelson vezényelte black metal üvöltés és a pszichedelikus kirándulások, amelyekről a billentyűk és Herbrand Larsen epikus, tiszta vokáljai gondoskodtak. Az első szám után a sajnos félig üres terem előtt (az okokat valószínűleg a koncertekkel zsúfolt októberben és az esős hétfőben kell keresni, de az Enslaved formátumú zenekar mindenképp több embert érdemelt volna a színpad elé) Grutle hibátlan szlovénul szólt a közönséghez, majd másfél órás utazásra vitt minket, főleg a zenekar pályafutásának második felére koncentrálva. Az Enslaved ismét bebizonyította, hogy kiváló zenészekről van szó, akiknek a norvég black metalban szinte nincs párjuk. A norvégok mesterien rabigába hajtották a tiszta és a brutális vokálok keverését, a hangszeres teljesítményről pedig kár szót vesztegetni, hiszen Grutle basszusának dübörgése és a Bjørnson/Ice Dale gitárpáros (főleg utóbbi szólózása) egyaránt kiváló volt. Ezután jött egy meglehetősen felesleges, nem túl eredeti dobszóló, amit akár egy újabb dallal is helyettesíthettek volna, és tekintve, hogy a 25. évfordulót ünnepelték, az Enslaved lefújhatta volna a port egy-két rég nem játszott számról is. Ha már az újabb korszak felé fordultak, kínálhattak volna legalább valamit az Isa lemezről vagy akár a The Sleeping Gods EP-ről. Ennek ellenére a norvég veteránok ismét remek progresszív black metal műsort adtak, amelyhez csak kevesen tudnak igazán közel kerülni.
Setlist
NE OBLIVISCARIS:
1. Devour Me, Colossus (Part I): Blackholes
2. Of Petrichor Weaves Black Noise
3. Painters of the Tempest (Part II): Triptych Lux
4. Pyrrhic
5. And Plague Flowers the Kaleidoscope
ENSLAVED:
1. Roots of the Mountain
2. Ruun
3. The Watcher
4. Building With Fire
5. Ethica Odini
6. Fenris
7. The Crossing
8. Ground
— ráadás —
9. Drum solo
10. One Thousand Years of Rain
11. Allfǫðr Oðinn
Képgaléria
