Miután egy hónapja ünnepeltünk és buliztunk a büdös Dirty Skunks születésnapi buliján, február első hétvégéjén az On Parole kiadó is megünnepelte amerikai értelemben vett nagykorúságát. Igazából már a kerek 20. évfordulót kellett volna megülni, de azt – sok minden mással együtt – „elvitte a pestis”. Így Chop és Simona egyszerűen összevonta a két évnyi ünneplést egy kétnapos fesztivállá, és így emlékeztek meg egy történetről, amely még 2002 márciusában kezdődött a Sarcasm Igra narave című albumának kiadásával (bónuszként a Crematory című debütlemezzel), és amelyet azóta hazai (és néhány külföldi) bandák több tucat kiadványa követett. Az első napon a trbovljei Dom svobode színpadán az Ate Era, a Deprivacija, a Vulvathrone és a Hellcrawler lépett fel, szombaton pedig az egyetlen hazai kiadó öt további védence következett – annak a kiadónak, amely már több mint húsz éve gondoskodik arról, hogy hazai bandák rengeteg anyaga méltó hanghordozón lássa meg a napvilágot.
Szombaton a nyitás megtiszteltetését a kranji death metalos Penitenziagite kapta, amely 2015-ben az On Parole-nál adta ki Humanity Galore című debütalbumát, ami szerintem a három legjobb hazai death metal lemez egyike. A Penitenziagite már egy örökkévalóság óta nem lépett színpadra, így elég nagy meglepetés volt meglátni a logójukat a koncert plakátján. Élőben tőlük mindig sokat vártunk, és ezúttal sem okoztak csalódást, még ha egy kicsit meg is látszott rajtuk a hosszabb színpadi kihagyás. Ezúttal megújult felállásban érkeztek, ugyanis gitárosként csatlakozott hozzájuk a Gonoba zenekarból ismert Mičo, aki kiválóan abszolválta első fellépését a bandával. Egyébként a csapat nem egészen háromnegyed órán át ismét letarolt mindent ütős death metallal, amelyet Demshy erőteljes, érthető, az évek során mit sem gyengülő hangja ural, és amelyet változatos riffek meg brutális ritmusszekció fejel meg. Az epikus death metal vulkánként tört ki a debütlemez olyan dalaiban, mint az Origin of Desolation, a Cleansing és a Path Lain in Shadows, de jó volt hallani néhány új szerzeményt is, amelyek főleg a még kidolgozottabb gitártémák, valamint a black és death elemek összefonódása terén viszik tovább a hangzást. Remélem, Chop és Simona továbbra is seggbe rúgdossák majd a Penitenziagite srácait (amiért Demshy meg is köszönte nekik), és mihamarabb elrugdossák őket a Humanity Galore utódjáig.
Még brutálisabb folytatás jött a death grindes Glistával, amely 2018-ban az On Parole-nál adta ki Death Machinery című debütlemezét. Igazi grindes módon a Glista jó negyven perc alatt nagyjából húsz dalt tolt le, amelyekbe a klasszikus Napalm Death/Carcass-féle grindtól a cupa-cupa polkáig és a diszkós közjátékokig minden belefért. Egyszóval káosz és őrület, ahogy azt a Glistától várni lehet. Élőben mindig levesz a lábunkról Matija mély guttural hörgése, sikolyai, pig squealjei és minden, ami közöttük van, a nyerő mégis a dalok közötti, kissé esetlen konferálása szép, irodalmi szlovén nyelven. Ami aztán szertefoszlik a ritmusszekció tornádójában és a gitárduó riffdarálójában – a két gitáros egyébként érdekes színpadi showról is gondoskodik. Míg Gapa tasmán ördögként tombol a színpadon, a másik gitáros a félhomályban sztoikusan gyötri a húrokat. Ez a Glista A-tól Z-ig. És ami még szebb: mostantól a Glistával gördeszkázhattok is!
A tempón némileg lassított a tengermelléki stoner/doom trió, az Omega Sun, amely az elmúlt néhány évben sikeresen és rendszeresen játszik európai színpadokon is. Opium for the Masses című debütalbumukat 2017-ben adták ki az On Parole-nál. Az Omega Sun kiváló hangzás mellett igazán súlyos, masszív riffeket, vaskos basszusfutamokat és erőteljes dobolást kínált. Klasszikus stoner hangzásukat helyenként pszichedelikus és atmoszferikusabb pillanatokkal dúsítják, amelyek a hetvenes évekhez és a Black Sabbath-hoz közelítik őket, máskor pedig modernebb felhanggal, ami nem áll messze a kilencvenes évek seattle-i színterétől. Míg az Omega Sun lassúsága és zsírossága a basszusra és a dobra épül, Aris gitárja az, amely változatos témáival gondoskodik arról, hogy a dalok ne váljanak egyhangúvá. Mindehhez jön persze Medo erőteljes, meggyőző énekhangja, amely olyan, mintha Ozzy Osbourne-t, Chris Cornellt és John Garciát kevernénk össze. Az Omega Sun szép műfaji kitérőt jelentett az extrémebb hangzású bandák uralta estén.
Műfajilag némileg rokon, de sokkal, de sokkal súlyosabb vizeken folytatta a karintiai Britof, amely tavaly adta ki az On Parole-nál Ruins című második stúdióalbumát. A hazai színteret pedig nemrég még jobban felrázták azzal, hogy eddig első és egyetlen szlovén bandaként felléptek a (digitális) Ozzfesten! Valószínűleg még ennek a nagy dobásnak a szárnyán léptek a trbovljei színpadra is, és már az első másodperctől állati tombolásra épülő, igazi orkánt zúdítottak a terembe, amelyben a trió ügyesen ötvözi a heavy és a stoner metalt a Motörhead-féle rock’n’roll elemeivel. Élőben főleg Alex Paradižt döbbenetes látni, aki az állati (értsd: mint Állat a Muppet Show-ból) dobtombolás mellett átható, erőteljes, félig hörgő énekről is gondoskodik, ami helyenként Phil Anselmo nyersebb pillanatait idézi. De nem marad le Jan Laznik basszusgitáros és Matej Pok gitáros sem, akik a trió erős gerincét adják – a látottak és hallottak alapján a Britof élőben maga a „power trió” definíciója. A Britof tényleg romhalmazzá változtatta Trbovlje városát.
Utolsóként a ljubljanai Morost foglalta el a Dom svobode színpadát, amely 2021-ben az On Parole-nál adta ki Forged Entropy című második albumát, ezúttal azonban nálam a hazaút Ljubljanába győzött, így a Morostot majd elcsípjük máskor. Mindenesetre a végéről már csak Dr. Chop egy szaftos beszéde hiányzott, az On Parole-nak pedig szívből boldog születésnapot, és lobogjon még sokáig a hazai metalkiadás zászlóvivőinek zászlaja!
Fotók: Nina Grad
