Az évente megrendezett, hagyományos bűzölgés-ünnep, vagyis Szlovénia legaktívabb koncertszervezőinek, a Dirty Skunksnak a születésnapja valahogy az újév utáni első nagyobb esemény szinonimájává vált. A Dirty Skunks minifesztivál így a január állandó programja lett, amit minden évben kötelezően „bekarikáztunk” a naptárban, aztán jött az, amiről mindannyian tudjuk, mi volt, és a huszadik évforduló megünneplése sajnos nem jöhetett létre. Sebaj, mondták a görénybarlangban, és egyszerűen összevonták a huszadikat a huszonegyedikkel, ráadásul nem is egyetlen helyszínen (legutóbb az Orto bar három színpadán zajlott). „Go Big or Go Home” – mondták, és összeraktak egy igazi fesztivált, amely két nap alatt nem kevesebb mint öt színpadon zajlott, nagyjából 40 fellépővel, plusz DJ-s afterpartikkal. Egy középkorú embernek az idei Dirty Skunks fest már komoly falat volt, főleg ezért néztük meg ezúttal csak a fesztivál második napjának fellépői közül egy kisebb csapatot.
A szombati koncertodüsszeia az Orto barban a ljubljanai Mist lassan hömpölygő doomos ritmusaival indult. Jó ideje nem sikerült elcsípnem őket élőben, így nyitásnak kifejezetten jólesett a fellépésük. A zenekar a műfajhoz illően sötét tónusú fényekben lépett színpadra, és nem egészen negyvenöt perc alatt ismét emlékeztetett a Free Me From the Sun című remek debütalbumára, de kicsit mélyebbre is ástak a múltban, és ami még szebb, két új dallal a jövőt is felvillantották. Ezúttal az is más volt, hogy a basszusgitáros helyén már nem Neža Pečan állt, a zenekar ugyanis közvetlenül a Dirty Skunks festes fellépés előtt jelentette be, hogy útjaik különváltak. A basszust ezúttal Urban Železnik (Challenger) vette át, aki kiválóan helytállt. A Mist egyébként ismét levett a lábunkról lassú, álmodozón baljós ritmusaival, amelyeket Nina erős jelenlétű éneke vezérel – ez gondolatban mindig valahová a Slivnicára repít, a boszorkányüst mellé, abba az időbe, amikor a boszorkányok paktumot kötöttek az Ördöggel. Erős és meggyőző! A Mist (túl) hamar ért a végére, a debütalbum címadó dalával zártak, előtte viszont lelkesítettek egy új dallal, amelynek, ha nem tévedek, Mountains a címe, és meglepetésre az északír Darkest Era hatásai is felfedezhetők voltak benne (ők tavaly adták ki a Wither on the Vine-t, az év egyik legjobb albumát).
Az este az Orto barban egészen más ritmusokkal folytatódott: a HC/post metal Decair következett, akiket még nem sikerült élőben hallanom, úgyhogy hagytam magam meglepni. A srácok elsősorban lenyűgöző fényshow-ról gondoskodtak, zeneileg pedig valahová a kilencvenes évekbe repítettek vissza, helyenként ugyanis közel álltak az akkoriban népszerű nu metalhoz. A színpadi show-t a srácok a kisujjukból rázzák ki: meggyőztek a már említett fényekkel, amelyek között monolitként áll a basszusgitáros és a gitáros, és hatásosnak bizonyult az is, hogy a dalok közötti csendet különféle hangeffektekkel kötötték össze. A Decair főleg a Through Distance EP anyagát mutatta be, amely a műfaj rajongóit minden bizonnyal meggyőzte; engem inkább a gyorsabb, súlyosabb részekkel vettek meg, a refrének és a tiszta énekes részek viszont elég hidegen hagytak. Vagy csak a fülemben még ott csengett a Mist erősebb benyomása.
Nálunk viszont megint jobban betalált az Orto számunkra utolsó zenekara, a ptuji melodikus death metalos Ashine, akiket az előttük játszókhoz hasonlóan szintén nem hallottam még élőben. Az Ashine már a színpadra lépésnél másképp jött: nagy önbizalommal és a hangszereik magabiztos uralásával orkánként foglalták el az Orto színpadát. A srácok jó negyven perc alatt idézték fel Force of Nature című debütalbumukat, amely a színpadi jelenlétüket elnézve igazán találó címet kapott. Az Ashine így rendesen megmozgatta a nyakakat a végre kicsit jobban megtelt Orto barban, és főleg néhány igazán epikus hangzású dallammenettel, fülbemászó melodikus riffekkel, mély hörgéssel és remek dobjátékkal győztek meg. Az Ashine kétségkívül rávilágított, hogy a kelet-szlovéniai metalszcénára is több figyelmet kellene fordítani, főleg pedig a Force of Nature-re, amely az elmúlt néhány év rengeteg kiváló szlovén kiadványa mellett méltatlanul elsikkadt. Ideje pótvizsgázni.
Mivel a vécés kellékeket jobban szeretem otthon, a saját fürdőszobámban tudni, mint a színpad előtt, az Orto bar headlinerét, a Gutalaxot kihagytuk, és a Gala halában még elcsíptük a stájer Dethrone the Corrupted utolsó perceit, akiknek a koncertje műfajában és intenzitásában is közel állt az Ashine fellépéséhez. A Gala halában az este folytatása műfajilag ismét teljesen más volt: a színpadot az instrumentális Auto trió foglalta el, amely a Metelkovát a progresszív, pszichedelikus rock füstjébe burkolta, és egészen más zenei szférákba repített. Az Auto hol teljesen metalosan odavágott, hol hosszú, pszichedelikus futamokkal és gitárszólókkal a múlt század hetvenes éveinek rockjába vitt vissza. Az Auto zenéjében egyaránt hallani lehetett a Cream és a The Vintage Caravan hatását, a szépen megtelt Gala hala pedig elégedetten bólogatott és groove-olt a színpadon elszabaduló, pörgős trió ragadós ritmusaira. Jó látni, hogy a Dirty Skunks műfajilag sokszínű fellépőgárdájával más zenei arcokba is betekintést ad, és olyan zenekarokat is bemutat, amelyek amúgy „a radar alatt” maradnak.
A szlovén thrash veteránjait már számtalanszor láttuk, így pontosan tudni, mire számíthat tőlük az ember. Ez pedig se több, se kevesebb, mint nagyoktánszámú thrash, élőben, a legmagasabb szinten előadva. Már jó fél év eltelt a negyedik stúdióalbum, a Tellurian Rupture megjelenése óta, és a lemez alaposan befészkelte magát a felhevült közönség fülébe: a Gala halában mindenki itta minden sorát, minden gitártémáját és a ritmusszekció minden ütését. A srácok és a csaj jelenleg valószínűleg Szlovénia egyik legösszeszokottabb zenekara, és Buco énekének vezényletével ismét bebizonyították, hogy egy Eruption-koncert után az ember mind a tíz ujját megnyalja. Ismét gyilkolt a kiváló Kamenšek/Lavtar gitárospáros; főleg utóbbi olvadt be úgy a zenekarba, mint dolgozó méh a kaptár kollektív tudatába – remek játékát megbízható vokálokkal és folyamatos hajrázással fejeli meg, és tényleg látszik rajta, hogy óriási örömet okoz neki az Eruptionben játszani. Az Eruption ezúttal is bebizonyította, hogy a szlovén thrashben nincs párja, és hogy az útjuk folyamatosan csak felfelé ível – ennek bizonyítéka a Tellurian Rupture, eddigi legjobb lemezük.
A Dirty Skunks fest 2023-at a Gala halában az atmoszferikus/kísérleti black metalt játszó Kamrával zártuk, amely eddigi működését tavaly év végén a nagyon jól fogadott Cerebral Alchemy című debütalbummal koronázta meg. Tavaly az egyik legizgalmasabb megjelenés volt. A szombat így egy rendhagyóan szóló black metal baljós, disszonáns hangjaival zárult, amelyet a sikoltozó ének mellett narrált, prózai részek és egy egyedi tiszta ének is gazdagít.
Az eddigi talán legambiciózusabb Dirty Skunks-projekt (még ha többnyire csak helyi fellépőkkel is) szép emlék marad, pedig logisztikailag a szervezőknek és a látogatóknak is komoly falat volt. Ugyanakkor nyomatékos emlékeztető arra is, milyen gazdag és sokszínű a szlovén „underground” szcéna, amelynek a Dirty Skunks is fontos része. Viszlát a következő nagy Dirty Skunks-projekten, az idén először megrendezett Tolminatoron!
Fotók: Nina Grad
