Helyszín: Udine / Teatro Nuovo Giovanni da Udine / Olaszország
Dátum: csütörtök, 2017.02.09.
Az udinei Teatro Nuovo Giovanni falai között egy világformátumú zenei legenda lépett fel. Rick Wakeman, az angol billentyűs mágus, aki elsősorban a progresszív rock ikonjaként, a Yes tagjaként lett híres, a hetvenes évek eleje óta a zenevilág legtehetségesebb, legeredetibb, legkompetensebb és legkarizmatikusabb alakjai közé tartozik. Keith Emerson, Jon Lord, Tony Banks és Richard Wright mellett ő alkotja a rockzene történetének legnagyobb becsben tartott billentyűseiből álló elitet. Wakeman, a klasszikusan képzett billentyűs, nem sokkal azután, hogy alkalmi zenészként és a progfolkrock-legenda Strawbs tagjaként felhívta magára a figyelmet, főként az elektronikus billentyűk bevezetése terén végzett úttörő munkájával lett híres, a hetvenes évek első felében pedig különösen innovatív koncepciójával nyűgözött le sokakat: a rockbandet klasszikus zenekarral és kórussal ötvözte. Rick első három stúdióalbuma, „The Six Wives of Henry VIII” (1973), „Journey to the Centre of the Earth” (1974) és „The Myths and Legends of King Arhur and the Knights of the Round Table” (1975) némi iróniával máig a legjobbak maradtak az életművében, ami annál érdekesebb, ha belegondolunk, hogy mostanáig már több mint száz önálló albumot jelentetett meg.
Rick ezúttal egy rövid, ‘Yet Another Evening With Rick Wakeman’ című turnéra indult, amely összesen négy állomásból állt. Ezek közé tartozott a nyugati szomszédainknál, az igen hangulatos Teatro nuovo Giovanni di Udine színháztermében adott fellépése is. Rick erre az alkalomra teljesen egyedül lépett színpadra, kísérőzenekar nélkül, egy hatalmas Fazioli hangversenyzongorán, kottára pedig semmi szüksége nem volt, hiszen a remekműveit fejből tolja, még ha az éjszaka közepén ráznák fel az ágyából, akkor is. A továbbra is rendkívül karizmatikus billentyűs nagymester a szünetekben rengeteg vicces poénnal szórakoztatott minket, amikből soha nem fogyott ki, így nem csoda, hogy annak idején a rajongók körében a Yes legkedveltebb tagja volt, idősebb korában pedig a BBC ‘Grumpy Old Men’ című tévéműsorában is humorral szórakoztatta a közönséget. Rick cseppet sem zavartatta magát, amikor bevallotta, hogy az egyetlen olasz szavak, amelyeket az évek során megtanult, a különféle spagettitípusok nevei.
A másik dolog, amit Rick a zene mellett a legjobban imád, a történelem, amelyet szóló albumain többször is érintett, és ezt ezen az estén külön meg is említette. A kultikus bemutatkozó lemezről hihetetlen tűzzel és finomsággal játszotta le egymás után a „Catherine of Aragon” és a „Jane Seymour” című számot. Összeszedett billentyűjátéka végig maga volt a költészet a fülnek, és teljesen mindegy volt, hogy a „The Myths and Legends of King Arthur and the Knights of the Round Table” terjedelmes, összetett eposzának zongoraváltozatáról vagy a The Beatles néhány előadásra egyszerűbb klasszikusának ‘feldolgozásáról’ volt szó. Különösen elvarázsolt minket a „Space Oddity” és a „Life On Mars?” felejthetetlen rockklasszikusok előadásával, amelyekkel korán elhunyt barátjára, David Bowie-ra emlékezett. Épp Bowie lelkesítette fel Ricket a hatvanas évek végén arra, hogy a szerzeményeit először zongorára írja meg. Bowie ugyanis abból a logikából indult ki, hogy ha egy dal zongorán jól szól, akkor biztosan jól fog szólni más hangszereken is.
Rick természetesen a Yes-korszakából sem feledkezett meg néhány darabról, pedig pályafutása során egészen ötször hagyta ott a zenekart. Ezen az estén három Yes-számot választott, köztük némileg meglepő módon az Anderson Bruford Wakeman Howe projekt egyetlen, névadó, 1989-es albumáról a „The Meeting”-et. Valamivel nagyobb lelkesedést váltott ki a közismertebb örökzöld, az „And You And I” és a „Wonderous Stories”, amely zongoraváltozatban különösen érdekesen szólt. A mester két The Beatles-örökzöldje, a „Help!” és az „Eleanor Rigby” szintén kellemes színfoltja volt az estének, a fellépés csúcspontja pedig az epikus csemege, a „Journey to the Centre of the Earth” hosszabb szakaszának előadása volt, amellyel Wakeman nagy stílusban zárta a műsor szabályos részét. Ráadás előtt tulajdonképpen le sem ment a színpadról, inkább egy kicsit megtréfálta a kötelező ráadások hagyományát, majd eljátszotta a „Merlin the Magician” című számot. A második ráadásban alaposan meglepett mindannyiunkat a „White Rock” előadásával, amely az azonos című, 1977-es albumon található. Ez az album az ausztriai Innsbruckban 1976-ban megrendezett téli olimpiáról szóló műsor zenéje volt.
Minden idők egyik legjobb billentyűse az udinei szólófellépésén is megmutatta, hogy még mindig külön kategória, ha szóló pályafutása néhány legkedveltebb klasszikusának és a rocktörténet különféle örökzöldjeinek zongoraváltozatairól van szó. Bár Wakeman mester teljesen egyedül, kísérőzenekar nélkül lépett fel, az egyes szám kizárólag zongorás formában igen kellemes és érdekes ambient élményt nyújtott, amelyet nagyon élveztünk, noha Wakeman fellépése vizuálisan persze minden volt, csak nem látványos. A hosszú ezüst köpeny ezúttal nem volt Rick vállán, egyébként pedig az alkoholfüggőség ellen vívott hosszú évek harcai után fizikailag elég sokat ‘elhanyagolta’ magát, de legalább a keze maradt testének az a része, amelyre még mindig rendkívül büszke lehet. Rick idős korában is rendkívül aktív szólóművész, aki időnként szívesen belevág különféle mellékprojektekbe is. Újbóli együttműködése Jon Andersonnal és Trevor Rabinnal ismét felkavarta azok érzelmeit, akik a ‘igazi’ Yes-t hiányolják. Rick következő turnéja, amely tíz brit állomásból áll majd, új albumát, a „Piano Variations” (2017) című lemezt népszerűsíti, amely Rick 1975 utáni legjobb brit eladási listás helyezését érte el, és így kereskedelmi szempontból nagy meglepetést hozott neki is, és a jó zene számos rajongójának is.
szerző: Peter Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik
