Kiadó: InsideOut / Sony Music
Megjelenés dátuma: 2023. 5. 19.
Produkció: Steve Howe
Album hossza: 63.35 min
Műfaj: Progressive Rock
Értékelés: 7.0/10
Az olyan zenekarok hitelességéről, amelyekből már az összes eredeti tag kihullott, rengeteg tinta elfolyt, de a vita sosem fog lezárulni. A makacsul tovább dolgozó angol progresszívek, a Yes az utolsó eredeti tag, Chris Squire halála után is folytatták az új zene írását és a koncertezést, ami állítólag a kultikus basszusgitáros utolsó kívánsága volt.
Squire halála után a régi motoros gitáros, Steve Howe lett a zenekar új vezére, aki a hangzásvilág irányítása mellett a produceri munkát is magához vonta. Miután a hosszú ideje a zenekarban doboló Alan White is túl korán, 2022-ben elhunyt, aki 1972 óta, számos tagcsere ellenére is az egyetlen állandó tag volt, a Yes újabb jókora adag hitelességet veszített, és többé-kevésbé Howe kísérőzenekarává „mutálódott”. White helyére az új album felvétele előtt barátja, Jay Schellen került, aki korábban az Asia, a Circa, a World Trade, a Hurricane és az Unruly Child dobosa volt, vagyis zenei spektruma a progrocktól és az AOR-tól a hard rockig és a heavy metalig terjed.
A Yes-mércével mérve elég átlagos „The Quest” (2021, RockLine kritika) után – ami egyébként az eredeti énekes, Jon Anderson végleges távozása óta minden albumukra igaz – a legendás progresszívek újra stúdióba vonultak, és felvették új lemezüket „Mirror to the Sky” címmel. Ez White emlékének szól, és sok mindenben ott folytatja, ahol az elődje abbahagyta. Ez az album is, akárcsak a „The Quest”, jó és rossz ötletek egyvelege, plusz egy-két pozitív meglepetés. A gyakran diktátori kedvében lévő Howe és „kedvence”, a főénekes Jon Davison, akit gyakran elragad az akusztikus, már-már popos irány, a szerzeményeik színvonala ezért a dicséretestől az átlag alattiig terjed.
Különösen érthetetlen a régi motoros billentyűs, Geoff Downes szerepe, aki a „Mirror to the Sky”-on gyakran teljesen észrevétlen, vagyis hallhatatlan. Hogy ebben mennyi része van Howe hagyományosan telhetetlen egójának, nagy kérdés, de a produkcióban a billentyűk többnyire a „második vonalba” szorulnak, miközben a gyakran generikus zenekari hangszerelések csak ritkán győznek meg. Szerencsére Downes legalább felhagyott azzal, hogy időnként híres elődjét, Rick Wakemant majmolja, amivel csak rossz szolgálatot tett magának. Howe gitárjátéka élete őszén is konzervatívan merev és kiszámítható, ami valahol akár jó is, mert Davison megszokott „angyali” hangszíne mellett ez az egyetlen ok, amiért a mai Yes egyáltalán még emlékeztet a Yesre. Davison szövegei sajnos még mindig gyakran csöpögősen hatnak, mintha erőltetett kísérletek lennének a magasabb rendű belső spiritualitás bizonyítására és a metafizika feltárására, ami Anderson kezei közt sokkal meggyőzőbb volt.
A nyitódal, a „Cut From the Stars”, amelyet állítólag Davison látogatása ihletett az amerikai Joshua Tree Nemzeti Parkban, és kislemezként is megjelent, meglehetősen generikus darab, a „közepesen szomorú” kategória, ha nem az azonnali felejtésé – nagyjából az előző két stúdióalbum dalainak többsége stílusában. Jobban sikerült az „All Connected”, amely legalább némileg eklektikusabb szerzemény, korrekt vokális harmóniákkal Davison és a basszusgitáros Billy Sherwood között, bár a billentyűk megint alig hallhatók, Howe gitáruralma pedig ismét égbekiáltó.
Az átlagos „Luminosity”-hez a zenekarnak teljesen újra kellett alkotnia a központi hangszerelést, mert Howe-nak, aki itt autoharpon játszik, nem tetszett az eredeti változat. Nem sokat segített, mert a középső, énekre épülő rész elég unalmasra sikerült, a dalt a teljes csődtől főleg a záró hangszeres rész menti meg Howe citerájával, bár ez egy hasonló, régi trükk, amelyet a gitármester hasonló módon, de pedal steellel már a „Relayer” (1974) klasszikusán, a „To Be Over”-ön is bevetett. A „Living Out Their Dream” központi hangszerelése úgy szól, mintha az Asiának készült volna, ami nem meglepő, hiszen ennek a gyorsan elfelejthető dalnak a megírásában Downes is részt vett, aki a billentyűkkel itt is szinte teljesen észrevétlen marad. A címadó dalig, vagyis a „Mirror to the Sky”-ig a régi Yes-hívőknek nincs sok okuk az elégedettségre az új albummal kapcsolatban.
A címadó, majdnem 14 perces eposz a „Mirror to the Sky” azon kevés pillanatainak egyike, amikor a Yesnek valóban sikerül nagyon jó kompozíciót összehoznia tetszetős hangszerelésekből, intelligens ritmusváltásokból és érdekes hangszeres szakaszokból, szinte a „régi szép idők” szintjén, és amelyben Downes billentyűi is kissé „felébrednek”. Howe gitárfutamai ismét azok, amelyek az egész eposzt irányítják, főleg a hangszeres részekben, a vokális harmóniák viszont ezúttal nagyon jól sikerültek. Változatosság kedvéért itt nincs helye unalmas pillanatoknak, és a zenekar úgy szól, mintha rövid időre megtalálta volna az ifjúság forrását. A középső zenekari rész sem rossz, ami újabb kellemes meglepetés. A végeredmény talán a Davison-korszak eddigi legjobb Yes-alkotása, és azon kevés pillanatok egyike, amikor Squire és White büszke lehetne zenésztársaira, ha visszatérhetnének az élők világába.
A „Circles of Time” tipikus Davison-féle akusztikus ballada, vagyis nem hagy maga után mélyebb nyomot. Ironikus, hogy Davison és Howe a „Mirror to the Sky” legjobb és legrosszabb részeinek is a szerzői. Náluk a középút láthatóan nem létezik, és gyakran esnek az egyik végletből a másikba. Az „Unknown Place” az album legjobb dalai közé tartozik, és az egyik igen ritka pillanat rajta, amikor a zenekar némi újítást is mutat, ami a helyenként kissé mókás vokális harmóniákra is igaz. Ez elejétől végéig egy újabb szigorúan gitárközpontú szerzemény, amelyet még a Davison és a hagyományosan „dörmögő” Howe közti énekduett sem ront el. Az élénk Hammond-futamokkal Downes is kissé „felébred”, és hozzájárul, hogy az egész valóban a teljes zenekar munkájának eredményeként szóljon. Sherwood basszusvonalai gyakran jól hallhatóan néhai „tanára”, Squire technikáját idézik, Shellen pedig bizonyítja, hogy remekül beilleszkedett White utódjaként.
Sajnos a két záró, Howe által szerzett dal, az „One Second Is Enough” és a „Magic Potion” a Yes-mércével az (átlag alatti) alkotások közé tartozik, mintha a végére megint elfogyott volna az ihlet. Az „One Second Is Enough” a „Fly From Here” szvit „elfelejtett” részére emlékeztet az azonos című albumról, vagyis sietve összedobált ötletek kollázsa, se füle, se farka. A „Magic Potion” Davison éneke nélkül akár Howe szólóalkotása is lehetne, mert teljesen átszövi egykor friss és újító, de 2023-ban már teljesen megcsontosodott „appalache-i” gitártechnikája. A konzervatív gitármester hangszeres betétei nélkül a „Magic Potion” generikus pop rocknak, vagy legfeljebb art popnak hatna. Howe szólóalbumain mindkét említett záródal teljesen tisztességesen mutatna, de Yes-dalokként semmiképp sem lehetnek büszkeségei ennek a legendás zenekarnak.
A „Mirror to the Sky” jó és rossz értelemben is az elődje, a „The Quest” logikus folytatása, vagyis újabb átlagos minőségű album, amely megosztja majd a kultikus angol progresszívek rajongóit. Aki nem bírja Howe elmúlt két évtizedben uralkodó, gyakran merev gitáros „maszturbálásait”, az fel se vegye az új lemezt. A „Mirror to the Sky”-t kifejezetten brutális lenne a hetvenes évek legjobb Yes-teljesítményeihez mérni, hiszen ebben a tekintetben legalább két osztállyal lejjebb van. Ez egy újabb Yes-album, amelyet csak a leghűségesebb hívek szerezzenek be, főleg azok, akik az olyan kevésbé híres Yes-lemezeket, mint az „Union” (1991) és az „Open Your Eyes” (1997), nem sorolják a rossz teljesítmények közé, és nem csalódtak abban, ami Anderson távozása után megjelent. Mindenki más hallgassa meg csak a címadót és az „Unknown Place”-t, és győződjön meg róla, hogy a Yes különben megőszült és már alaposan „szétcincált” testében, amelyet már rég elhagytak az utolsó „születéskori sejtek” is, még maradt némi életkedv.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Számlista:
1. Cut from the Stars (5:25)
2. All Connected (9:02)
3. Luminosity (9:04)
4. Living Out Their Dream (4:45)
5. Mirror to the Sky (13:53)
6. Circles of Time (4:49)
bónuszdalok (bónusz CD – limitált kiadás):
1. Unknown Place (8:15)
2. One Second is Enough (4:04)
3. Magic Potion (4:08)
Felállás:
Jon Davison – ének
Steve Howe – elektromos gitár (Fender Stratocaster analóg pedálokon keresztül)
Geoff Downes – Hammond
Billy Sherwood – basszusgitár, vokál
Jay Schellen – dob, ütőhangszerek
Közreműködő zenészek a Cut from the Stars kislemezen:
FAME’s Studio Orchestra (bevezető, a dal 3.02 és 3.15 perc közötti része) Oleg Kondratenko karmester vezényletével
