Kiadó: Dyad Records (CD) / Tonefloat (bakelit)
Megjelenés: 2026. 3. 13.
Produkció: Soft Machine
Hossz: 64.46 perc
Műfaj: Progressive Rock / Canterbury Scene
Értékelés: 9.0/10
A „Thirteen” a brit progresszívrock-legenda, a Soft Machine tizenharmadik stúdióalbuma, egyben tizenhárom vadonatúj dalt tartalmaz. Valósággal hihetetlen, hogy a Soft Machine 2026-ban is velünk van, pedig az eredeti tagok már régen nincsenek köztünk (Robert Wyatt és a titokzatos Larry Nowlin kivételével, akiről nem tudni, él-e még vagy már halott, mindannyian elhunytak), és azok közül, akik legalább egy hetvenes évekbeli albumon játszottak, már csak John Etheridge gitármester maradt. Ő a rutinos szaxofonos Theo Travisszel együtt tartja életben a zenekar legendás nevét; Travis a Steven Wilsonnal való együttműködése révén a progresszív rock modern válfajainak rajongói előtt is jól ismert.
A „Thirteen” a harmadik stúdióalbum azóta, hogy a zenekar rendkívül sikeresen újra Soft Machine néven működik, nem pedig Soft Machine Legacyként, és ezzel tulajdonképpen megkezdődött a modern korszakuk. Már az első hallgatásnál világos, hogy a „Thirteen” klasszikus Soft Machine-album, amely a jazz-rock fusion minden ínyencét el fogja varázsolni. Bár a Soft Machine, a canterburyi szcéna valószínűleg legfontosabb képviselője, pszichedelikus rockerekként indult, már a harmadik, kultikus „Third” (1970) albumon kivételesen tehetséges jazz-rock fúziósként bizonyított, és ezt a stílust a hetvenes évek során olyan elképesztő tökélyre csiszolta, hogy csak néhány rokon (és manapság sajnos többnyire elfeledett) brit jazz-rock fusion banda tudta felvenni vele a versenyt (Nucleus, Brand X, Colosseum, Colosseum II és Isotope, hogy csak a legismertebbeket említsük).
A „Lemon Song” könnyed, ambientesen kellemes felvezetése az új albumnak. Kicsit élénkebbé válik a hangulat a melankolikus „Open Road”-on, amelyben harmonikus futamok váltják egymást gitár, szaxofon és Hammond-orgona között. A dal csúcspontja Travis és Etheridge lenyűgöző szólója, amelyekből gyorsan kiderül, miért ők a mai Soft Machine fő hajtómotorjai. Bár a „Thirteen” többnyire viszonylag könnyen emészthető a hetvenes évek eleji erősen kísérletező albumaikhoz képest, azért akadnak kivételek, amikor egy időre a hosszabb improvizációk és a kaotikus, a családtagok egy részének kevéssé barátságos szakaszok kerekednek felül, mint például a „Seven Hours” és a „Turmoil” esetében.
A „Waltz for Robert” című dalban, amelyben nagy hangsúlyt kapnak az eklektikus ütőhangszerek és a fuvola, a mai Soft Machine az alapító dobos-énekes, Robert Wyatt előtt tiszteleg, aki az első négy albumukat jelentősen megformálta, mielőtt (a Matching Mole-lal töltött rövid kaland után) szólópályára lépett. Robert, aki utoljára 2016 végén állt színpadon, a Soft Machine két alapítója közül az egyik, aki ma is él, bár 1973 óta tolószékhez kötött.
A „The Longest Night” a szimbolikus tizenhárom percével a „Thirteen” legambiciózusabb szerzeménye és igazi jazz-rock fusion mestermű, amelyet rendkívül folyékony hangulat, eklektikus ritmusváltások, suttogó Hammond-orgonarétegek, szellemes fúvós betétek és mesteri gitárfutamok jellemeznek. Ezek hallatán sokakat (újra) megráz majd a felismerés, hogy Etheridge kétségkívül a progrock/jazzrock gitármesterek egyik legelhanyagoltabbika. A „Thirteen” különösen kiemelkedő darabjai közül érdemes megemlíteni a „Green Books”-ot is, amely féktelenül kísérletező természetével és kiváló szaxofonszólójával a legjobbak közé tartozik abból, amit azóta alkottak, hogy lemondtak a Legacy jelzőről.
A záró „Daevid’s Special Cuppa” rendkívül szép gesztus a mai Soft Machine részéről, hiszen ebben a legendás gitáros-énekes, Daevid Allen személye és munkássága előtt tisztelegnek, aki szintén társalapító volt, és sajnos már nincs közöttünk. Elsősorban a nemzetközi progrock-újítók, a Gong vezéralakjaként írta be magát a halhatatlanok közé. Daevid ezen a dalon posztumusz is jelen van a gitárjával. Ez azt jelenti, hogy halála után több mint tíz évvel és a Soft Machine megalakulása után hatvan évvel a gitárjátékával végre felkerült a zenekar egy stúdióalbumára is. Daevid egyetlen hivatalos felvétele Soft Machine-tagként eddig a „Love Makes Sweet Music” kislemez volt 1968-ból, közvetlenül a zenekarból való távozása előtt.
A Soft Machine megalakulásának hatvanadik évfordulójára nem is kaphatnának szebb ajándékot a hívek, mint egy kitűnő új albumot, amely méltón sorakozik fel a zenekar legizgalmasabb teljesítményei mellé. A tizenhármas szerencseszám a Soft Machine számára, hiszen a „Thirteen” szemmel láthatóan többszörösen bebizonyította, hogy ők a kevés hosszú életű zenekar egyike, amelynek egyetlen eredeti tagja sincs már, mégis teljes joggal folytathatja a munkát stúdióban és színpadon egyaránt. A kerek évforduló alkalmából az album egyben csodálatos főhajtás a nagy zenei nevek előtt, nemcsak Robert és Daevid előtt, akik valaha a soraikban játszottak. Érdekességként: a Soft Machine legismertebb egykori tagja kétségkívül a legendás gitáros, Andy Summers (The Police), aki 1968-ban mindössze két hónapig volt náluk, és akkor is csak néhány koncert erejéig.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Számlista:
1. Lemon Poem Song (3.27)
2. Open Road (7.30)
3. Seven Hours (5.12)
4. Waltz for Robert (4.19)
5. The Longest Night (13.08)
6. Disappear (3.55)
7. Green Books (5.46)
8. Beledo Balado (4.32)
9. Pens To The Foal Mode (2.42)
10. Time Station (2.46)
11. Which Bridge Did You Cross (2.49)
12. Turmoil (5.30)
13. Daevid’s Special Cuppa (3.10)
Felállás:
John Etheridge – gitár
Theo Travis – szaxofon, fuvola, elektronika, Rhodes zongora, duduk
Fred Baker – ‘fretless’ basszusgitár
Asaf Sirkis – dob, zongora
Különleges vendégek:
Pete Whittaker – Hammond-orgona
Daevid Allen (R.I.P.) – gitár a 13. dalon
