Kiadó: Century Media
Megjelenés dátuma: 2022. január 7.
Produkció: Wilderun, Jens Bogren, Tony Lindgren
Az album hossza: 01:06:35
A Wilderun, a bostoni progresszív metal banda nagyjából 2008 óta létezik. Az első lemez ugyan 2012-ben jelent meg, de igazán komoly figyelmet a csapat egészen 2019-ig nem kapott, amikor kijött a áttörést hozó, harmadik stúdióalbumuk, a Veil of Imagination. A kritikusok elég jól fogadták a lemezt, a progresszív metal rajongói pedig egyenesen az egekig magasztalták. A Wilderunról, akik eleinte inkább folk metalt toltak progresszívabb köntösben, azt kezdték mondani, hogy ők azt képviselik, ami az Opeth már nem. A Wilderun főleg az Opeth aranykorából merített, de egy kicsit más úton közelítette meg a dolgot. A csapat innovativitását és potenciálját a Century Media is kiszagolta, és természetesen leszerződtette őket. A Wilderun a negyedik albumával már nem független, de az alkotói szabadságot (szerencsére) nem vették el tőlük.
Nagyjából három évvel a Veil of Imagination után tért vissza a Wilderun a negyedik nagylemezzel, ami a maga módján próbatétel is, hiszen kiderül belőle, tudja-e folytatni a banda azt, amit elkezdett. Főleg az a kérdés, hogy az előd csak az az egyszeri karrier-főmű volt, vagy a Wilderun tényleg képes továbbvinni a hallgatót még egy eposzra?
Az Epigone ígéretesen indul a finom, akusztikus Exhalerrel, amelyből már érezni, hogy az album nagy valószínűséggel izgalmas utazás lesz a progresszív és nem konvencionális zene kedvelőinek. A banda további hangszereket szőtt a dalba, de megtartja a finomságot, és főleg felkészít az ezt követő esetleges rombolásra. A 14 perces Woolgatherer megmutatja, mit tud igazán a csapat. A dal szerkezete meglehetősen összetett, rengeteg különböző elem van benne. Hallani nyugodtabb folk elemeket és pompázatos részeket is, mert az orkesztrációból sincs hiány. Előtérben inkább a dallamos ének áll, de már itt is felbukkan némi hörgés. A Woolgatherer, amely egyben az album leghosszabb dala, rengeteg információt zúdít ránk, és érezni, hogy a csapat rendkívül kreatív. A Wilderun mindenesetre nagyon gyorsan bizonyítja egyedi voltát, mert nem lehet tudni, hová viszi a hallgatót, nemcsak a dallal, hanem már a következő átmenettel sem.
Az kicsit rövidebb Passengerrel a Wilderun ismét bizonyítja zsenialitását: a finomabb és durvább részek kiváló összefonódása, ravasz átvezetőkkel. A blast beatekkel megtámogatott zenekari rész egyenesen Devin Townsendet idézi, emellett van egy szóló is, amely úgy szól, mintha az Opethtől jött volna. Különösen a szimfonikus lezárást kell megdicsérni, ami kétségkívül epikus. Hasonlóan folytatja a Wilderun az Identifierrel, amelynél a dal több mint felében úgy tűnik, hogy kizárólag egy dallamosabb szám lesz előtérben álló, szép énekkel, aztán meglepetéselemként bejön a death metal, és megjelenik a mély hörgés is.
A négyrészes Distraction (I,II,III & Nulla) megint külön fejezet. A Wilderun ugyan nem tér el az eredeti stílusától. Az első résszel nyugodtabban közelít, mielőtt erős zenekari zárásba csapna át. A második rész valószínűleg az egész album legütősebb dala. Van benne némi dallamos ének is, de itt inkább az erőteljes gitárriff kerül előtérbe, földrengető ritmusszekcióval. Logikusan a Distraction harmadik része megnyugvásként szolgál. Talán ideális lezárása lehetne az albumnak a finom vonósok és a dallamos gitár miatt. Csakhogy az túl szép lenne. A Distraction Nulla kaotikus és disszonáns. Igazából nem tudni, mit akar vele mondani a banda, de nem konvencionális hatású, és a Wilderun főleg azzal mutatja be a középső ujját a kiszámítható, disznei-s boldog végnek. Lezárásnak persze az Everything In Its Right Place bónusz is felfogható, amely egy Radiohead-feldolgozás, de természetesen eredeti Wilderun-módra átdolgozva.
A Wilderun az Epigone-nal egy óra alatt kétségkívül meggyőz. Az album tele van információval, több hallgatás kell hozzá, mert rengeteg a kiszámíthatatlanság. Lehetne kifogásolni is valamit, például hogy túl hosszú és széthúzott, de azért az egésznek van füle-farka, és átgondoltnak hat. Az Epigone kétségkívül lenyűgöz szépségével, dallamosságával, sötétségével, brutalitásával és ötletességével. Az albumot emellett kiváló produkció és hangzás is jellemzi. A Wilderun mindenesetre sok progresszív rajongót kielégíthet, aki az Opethre, a Porcupine Tree-re, Devin Townsendre és másokra esküszik. Az előd, a Veil of Imagination mellett az Epigone-ról is elmondható, hogy ott lesz sok 2022-es legjobb albumos listán.
9/10
Dallista:
- Exhaler
- Woolgatherer
- Passenger
- Identifier
- Ambition
- Distraction I
- Distraction II
- Distraction III
- Distraction Nulla
- Everything In Its Right Place
Felállás:
Evan Anderson Berry – ének, akusztikus és elektromos gitár
Dan Müller – basszusgitár, billentyűk, dulcimer
Jon Teachey – dob
Joe Gettler – szólógitár
Wayne Ingram – gitár, mandolin, lap steel gitár
