Szerző: Jernej Vene
Az interjú dátuma: 1997. március 19.
Vene: A nyolcvanas évekbeli sikereik után az igazi heavy metal kissé feledésbe merült. Az Önök zenekara azonban ennek ellenére is kitartott az eszményei mellett. Nemrég megjelent az új lemezük, a Kill, Fuck, Die. Általánosságban mit várnak tőle?
Lawless: Eddig megosztott volt a fogadtatás. Az új hallgatóink, akik öt-hat éve követnek minket, azt mondták, hogy ez a legjobb lemezünk. A régebbi rajongók viszont azt mondják, hogy kicsit meglepődtek: a dalok kiválóak, de a produkció teljesen más, mint amit megszoktak. Talán valami olyasmit vártak, mint a Wild Child, de ha megnézi a pályafutásunkat, soha nem volt két teljesen egyforma lemezünk. Az új album tulajdonképpen ott folytatja, ahol Chris Holmesszal abbahagytuk az együttműködést. Az első reakcióm ugyanolyan, mint a Headless Children esetében. Az új lemezre is hasonló sors vár. Mint az említett albumnál, nála sem robbant be azonnal a megjelenés után, nagyjából fél évre volt szükség, hogy az emberek megszokják az ötletét, és befogadják az üzenetét.
Vene: Ön a Kill, Fuck, Die producere. Szerintük jobb, ha maga a zenész a producer, vagy néha érdemesebb ezt a munkát valakire bízni, aki nem tagja a zenekarnak?
Lawless: Ez a helyzettől függ. A múltban sokszor dolgoztunk kívülállókkal, de egyetlen együttműködés sem bizonyult sikeresnek. Elég rossz tapasztalataink vannak ezzel kapcsolatban. Valahol biztosan van valaki, aki megfelelne nekünk, csak sajnos még nem találkoztam vele.
Vene: Elmondaná röviden a hallgatóinknak az új lemez fő gondolatát és hangulatát?
Lawless: Ez egy nagyon intenzív lemez, sőt, a legintenzívebb és rendkívül agresszív albumunk. Chrisszel hat évig nem dolgoztunk együtt, és ha már újra összeálltunk, egy igazi W.A.S.P.-lemezt kellett csinálnunk. Megint a bolygó legpiszkosabb, legbüdösebb, legaljasabb és legvadabb bandájává kellett válnunk. Az igazi rajongók másba bele sem mentek volna. Tényleg agresszív lemezt kellett írnunk.
Vene: A zene és a szövegek támadó jellegűek. Hogyan alkotnak? Pillanatnyi ihlet ez, vagy hosszabb ideig hordozzák magukban az ötleteket?
Lawless: Hogy könnyebben el tudják képzelni: töltsenek el huszonnégy órát Chris Holmesszal. Kétségkívül ő a legdühösebb ember a földön. Rám óriási hatással van. Egyik oldalról nagyon kellemes ember, a másik oldaláról viszont maga a megtestesült gonosz. Amikor feldühödik, és ez elég gyakran megesik, az hat rám. Ez főleg a szövegekben érződik, amiket én írok. Az a titka, hogy ez működik, hogy amikor őt elragadja a hév, én visszahúzom, és fordítva. Így mindig valahol középen találkozunk. Mindketten egymás agresszivitásából táplálkozunk, és így jön létre az a hangzás, ami csak a W.A.S.P.-ra jellemző. Ebben a bandában nem egyetlen ember van, hanem az egész hangulat, a rezgések, amelyek a mi körünkben hullámzanak.
Vene: Hogyan fogadják azt a tényt, hogy Chris hét év után újra a zenekar tagja?
Lawless: Most jobban megértjük egymást, mint korábban. Az ő távozása után másokkal vettem fel lemezeket, de azt a kémiát, amit mellette éreztem, később soha többé nem éreztem. Amikor valakivel újra együtt dolgozol, jobban értékeled, mint először. Olyan ez, mint amikor van valamid, de nem tudatosul benned, amíg el nem veszíted. A legtöbb emberrel ilyesmi nem történik meg, velem viszont igen. Volt valamim, elvesztettem, és a végén visszakaptam. Ezért rendkívül szerencsésnek érzem magam.
Vene: Az új lemezen új hangzásvilágokat kutattak. Valószínűleg ez az Önök hangzásban legsötétebb albuma.
Lawless: Kétségkívül. Megpróbáltuk megragadni az első lemezünk szellemét, ugyanakkor olyan helyre akartuk vinni, ahol még nem jártunk. Semmiképp sem akartunk a saját emlékeink ösvényére lépni. A zene mellett a színpadi fellépésünk is fontos, aminek összhangban kellett lennie a zenével. Ha az intenzívebb, akkor a fellépésnek is annak kellett lennie. Nézzék meg, mit csinálnak a fiatal bandák! A kilencvenes évek ugyanazt tették a nyolcvanasokkal, amit a hatvanasok az ötvenesekkel. Rengeteg olyan zenekar van, amely a hetvenes és nyolcvanas években sikeres volt, most meg ül és várja, hogy visszatérjen az az idő. Egyet viszont mondok: még sokáig fognak ülni. Az olyan új bandák, mint a Stabbing Westward vagy a Rage Against The Machine, visszaadták a rock ‘n’ rollnak az agresszivitást, és egyúttal egy lépéssel előrébb vitték. Közel sem olyanok, mint a nyolcvanas évek végének glam rock zenekarai. Oda jutottunk, ahová tartozunk. Ezért örülök, hogy még mindig része vagyok ennek, és a bandám is az. Soha nem tudtam azonosulni sok más együttessel, amelyek akkor működtek, amikor mi elkezdtük a zenei pályánkat. Nekem most kényelmesebb, mint akkor volt, tíz évvel ezelőtt vagy még régebben.
Vene: A Stabbing Westward és a Rage Against The Machine mellett tetszik még Önöknek valamelyik újabb, fiatal zenekar?
Lawless: Ó, sok van. A teljes szcéna egészségesebb, mint tíz éve volt. Ezt nem azért mondom, mert most tíz évvel később vagyunk, hanem mert követem az eseményeket. Amikor Eddie Cochran megírta a Summertime Bluest, azzal eltalálta a rock ‘n’ roll igazi lényegét. Ettől az üzenettől a szcéna eltávolodott, az egész felhígult, és ezért csődöt mondott. Aztán jött a Nirvana meg a hasonlók, és újra megmutatták, milyennek kellene lennie az igazi rock ‘n’ rollnak. Amikor az Animalt vagy a Mean Mant játsszuk, még mindig azt mondják, hogy túl kemények vagyunk. Mindig csodálkozom, és mondom, hogy ez az igazi rock szelleme. A kiadók viszont a maguk feje szerint csinálják, a nagy kiadók pedig megölik a heavy metalt, olyannak, amilyennek ismerjük.
Vene: Mi vezette a W.A.S.P.-ot ehhez a nagy sikerhez, és hogyan birkóznak meg a hírnévvel a mindennapi életben?
Lawless: Biztosan a zene. Egyébként a fellépéseinkről is ismernek minket. A lemezeink pedig még mindig jól fogynak. Leginkább a igazán odaadó rajongóink miatt. Remélem, hogy ez a zenének köszönhető, nem annyira a színpadi show-nak. Ezért gondolom, hogy a zene a sikerünk alapja, és ez a jövőben is így marad.
