Venus és Jupiter között keringve – itt a Marzla Vada (2006)
Szerző: Sandi Sadar Šoba
Az interjú dátuma: 2006. 12. 08.
Sveti Lovrenc na Pohorju nem éppen az a hely, ahol azt remélném, hogy bármi zenei dolog aktívan történik, mégis éppen onnan érkezik egy lendületes, ötfős zenerajongó-csapat, a Marzla Vada. Nem akarnak meggyőzni arról, hogy bármi újat felfedeztek volna. Csak töltenek nektek egy pohár tiszta vizet, és tudtotokra adják, hogy minden mögött, amit csináltak, eljátszottak vagy elmondtak, százszázalékosan ott állnak. Tavaly jelent meg a Med Venero in Jupitrom című lemezük. Formáját és stílusát tekintve egészen telt, szaftos hazai termék. Magánál a névnél is jobban megfogott a klip: egy halom meztelen lány árnyéka. A fülnek emészthető pop és funk eklektikus víziója, ami az erotikához kapcsolódik… Jó lenne megismerni a legfőbb érveiket, amelyekkel előre tisztán kijelölhetnék az útjukat. Sok szlovén zenekar csak lemezről meg egy-egy falusi bulizásról álmodik. Jellemzően nincs vízió. Vajon velük is ez a helyzet? A kérdéseimre Markótól kerestem a válaszokat, az énekestől, komoly költőtől, nyitott szellemtől, aki szinte mindig jókedvű. A zenéhez munkakötelezettségből is szorosan kötődik: lemezeladóként találkozhattok vele a ljubljanai Müllerben, a Čopova utcában. Munka után erre is szakított számunkra egy kis időt. Leültünk teázni a ljubljanai kocsmák egyikében, és belekezdtünk a beszélgetésbe.
Sandi: Szia, Marko! Végre azért is leültünk egy kocsmába, hogy belekezdhessünk a Marzla Vada témájába. A lemez megjelenése alkalmából először is őszinte gratuláció. Sikeresen átvészeltétek a kezdeti nehézségeket, és piacra dobtátok az első lemezeteket. A lemez koncepciója érdekel igazán. Mi volt az az elképzelés, amellyel zenekarként elindultatok?
Marko: Hát nem is tudom, hogy az elején volt-e valami nagy koncepció. Gyakorlatilag a nulláról kezdtük – senki sem tudott semmit. Összejártunk lemezeket hallgatni, aztán egyszer csak azt mondtuk: „Miért ne játszanánk mi is?”, de ez már nagyon rég volt. És… aztán együtt lógtunk, és ebből a lógásból jött, hogy csináljunk egy zenekart. Az elején persze tanultunk, ugye. Lassan az idegeinkre ment ez a tanulás, a feldolgozások játszása, és úgy döntöttünk, saját számokat írunk. Bár mielőtt lemez lett volna belőle, rengeteget játszottunk – olyanok voltunk, mint egy jukebox. Tapasztalatot kerestünk. Három órákat toltunk néhány szünettel az összes kocsmában. Gyűjtöttük a kilométereket, ugye. Közben két évre abbahagytuk, aztán újra összeálltunk. Nem tudom… A számok viszont végig születtek. És amikor egyszer odáig jutottunk, hogy már lemezen gondolkodhattunk, kicsit fixebben nekiálltunk átdolgozni a számokat, és olyan embereket keresni, akikkel meg tudnánk csinálni. Valaki azt tanácsolta, hogy keressük meg Žaret (Pak, a szerző megj.), mert ő csinálná meg a legjobban ezt a stílust. Felhívtam, ő meg azt mondta, látott minket egy koncerten – megnyertünk egy rockversenyt 2006-ban, vagy nem tudom, melyik évben, mert ez már olyan rég volt –, és tetszettünk neki. Aztán megbeszéltünk egy kávét, odaadtuk neki a demót, ő meg visszahívott, és azt mondta, benne van. Gondolom… Pénzproblémánk persze volt, és semmiképp sem tudtuk annyival kifizetni, amennyit ő általában kér, úgyhogy végül ingyen-olcsón belevágott… Folyton azt hajtogatta, hogy ez, hogy is mondjam, nem projekt, hanem komplex zene, és ezért döntött úgy, hogy dolgozik velünk.
Sandi: Mivel a lemez saját kiadásban jelent meg, az alapvető forrásokat – szponzorok segítségével is – magatoknak kellett összeszednetek.
Marko: Igen.
Sandi: A lemez megvan, napvilágot látott. Hogy áll most a promóció? Elégedettek vagytok az első visszajelzésekkel, és lassan beérik már a munkátok gyümölcse?
Marko: Nem, nem… Úgy értem, anyagilag nem térül meg, mert a helyzet Szlovéniában (gondolom, ismered) nagyon rossz. Főleg ami a szerzői jogokat illeti. Mi meg olyan kis zenekar vagyunk, hogy annak idején még sok feldolgozást játszottunk, de nem tettük ki magunkat annyira, úgyhogy most a koncerteken egyetlen feldolgozást sem játszunk. Az egész koncertet a saját szerzeményeinkkel toljuk végig, és ez a közönségnek elég megterhelő lehet, mert nem ismerik. Ráadásul nincs annyi klub, hogy pontosan tudni lehetne, hol mi történik, úgyhogy mindig mindenhol bulikat kell keresnünk. Mi oda megyünk játszani, ahol adnak valamennyi pénzt és rendes feltételeket a koncerthez – hogy hallatszódjon, és ne legyen minden a fenekén, hanem a hangzásnak szólnia kell. Ez tulajdonképpen a legfontosabb feltétel – hogy úgy szóljon, ahogy kell, mert nálunk gép is van, és elég bonyolult az egész. Főleg olyan hangzáshoz, amilyet mi szeretnénk.
Sandi: Az elsőlemezzel lefektettétek a hangzásvilágotokat, amely egyfelől a pop ritmusokkal, másfelől a rock alapokkal flörtöl, közben pedig a funkkal és hasonlókkal is. Ez a kép már teljes, vagy még mindig egyfajta belső fejlődésről, a saját hang keresésének folyamatáról van szó?
Marko: Nem, nem, nem… Még mindig keressük magunkat. Ez mégiscsak az első lemez, és mivel már elég régóta aktívak vagyunk, és ez csak az első lemez, az első lemezen nem mondhatod azt, hogy „Na, ez az!”. A számokon hallatszik, hogy különböző időszakokban születtek, ugye. Alapjában véve inkább rockzenekar voltunk. Hogy eljutottunk ehhez a popos hangzáshoz, abban egy kicsit Žare a hibás, mert ő azért kereskedelmi producer. Modern hangzásokat csinál, ugye. És… Hiába voltunk rockosak, nem akartunk úgy szólni, mint az old school rockerek – a Majke és a Laufer mind jó zenekar. Nekem tetszik őket hallgatni, de mégsem akartam, hogy mi is így szóljunk. Néhány kiindulópont is rockosabb volt, de közös döntésre jutottunk, hogy talán mégis menjünk egy kicsit poposabb produkció felé, ami akkor nekünk is megfelelt. Most… Ami magát a hangzást illeti, messze nem kiforrott. A második lemezt mindenképp felvesszük (a fogadtatástól vagy bármitől függetlenül), és az talán még poposabb vagy elektronikusabb lesz… Ahogy mi személyesen fejlődünk, úgy fejlődik a zene is. Nem vagyunk korlátozva abban, hogy rockzenekarnak vagy popzenekarnak kellene lennünk. Talán meg… Most nem látom, hogy rapzenekar lennénk, de talán 50 évesen már az is lehetnénk, és akkor az bejönne. Nem tudom! Ez a pillanat és a döntés kérdése. Nincs minden olyan szigorúan eldöntve, ugye.
Sandi: A lemez címe Med Venero in Jupitrom. Mit szimbolizál maga a cím? Mi az az alapfilozófia, amelyet vezérfonalként ki akartál fejezni a szövegeidben?
Marko: Hát tudod, hogy van ez – én nem is húztam annyira vezérfonalat, mert minden szám külön született, és mindegyikkel külön foglalkoztunk. Nem akartuk azt csinálni, hogy három szám a csúcson, a többi meg csak azért van ott, hogy legyen valami. Mi egységes lemezt akartunk csinálni. A végén azért kijött, hogy kicsit koncepcióalbum – személyes kétségek meg ilyenek –, bár az elején nem figyeltem rá annyira. A Med Venero in Jupitrom egyébként egy mondat a „Letnik ’73” című számban, mert a legtöbbünk ebben az évben született, és ez jónak tűnt, és az is érdekes, hogy a két bolygó között a Föld is ott van. Nehéz elmagyarázni, mert úgy érzem, hogy… Aki hallgatni akarja, hallgassa, és hallgatás közben vonja le a saját magyarázatát. Én magam sem emlékszem pontosan, mit akartam akkor mondani egy-egy számmal (nevet).
Sandi: Végül is… Spekuláció: a Föld a Vénusz és a Jupiter között – ráadásul ott a Mars is. Szólhat a belső harcról is, amelyet mindenki saját magában vív.
Marko: Hát persze! Ez is része a felnövés és a belső kétségek témájának. Biztosan. Erről is írtam.
Sandi: Ezek többnyire milyen időszakban született számok?
Marko: Ez biztosan öt év. Ami egyfelől érdekes, másfelől a produkció miatt kicsit nehéz, mert öt év alatt az előadó ízlése megváltozik, a játékstílusa is megváltozik, hiszen ez idő alatt folyamatosan fejlődsz zeneileg. Egyes számoknál Žarénak több köze volt hozzá, és próbált tanácsot adni, másoknál meg meghagytuk úgy, ahogy akkor volt, ezért a lemez, mondhatná valaki, változatos. Más azt mondaná, összevissza… Úgy értem… Attól függ, ki hogy fogja fel. Én azt mondhatom, hogy nekem alapvetően, úgy-ahogy, érdekes. Egy kicsit már megcsömörlöttünk tőle, mert annyit játszottuk, sokszor túlhallgattuk. Úgy próbáltuk csinálni, hogy tíz év múlva is hallgatható legyen, ha felteszed. Hogy ne legyen valami trendi, hanem tíz év múlva is legyen lelke. Mi így gondoltuk, hogy kellene lennie.
Sandi: Párszor már érintettük a hatásokat, a zenei hatásokat, amelyek rátok hatottak és hatnak ma is, mint minden zenei alkotóra. Melyek a közvetlen hatásaitok?
Marko: Mi barátokként kezdtünk zenélni – bár a felállás közben változott, a később érkező tagokat is meg kellett éreznünk, ugye? Az ötből négyen Lovrenčból vagyunk, hárman még iskolatársak is voltunk, és nem is lógtunk annyit együtt, meg… Nem tudom. Mindenki teljesen más zenét hallgat. Ezért nehéz azt mondanom, hogy van valami közös nevezőnk, hogy vannak közös zenekaraink. Vannak… Talán a Pink Floyd mindannyiunknak jó, de nehéz bármi Pink Floyd-szerűt találni a zenénkben, mert olyan nagy zenekar, hogy nehéz lenne azt mondani, hogy bármit átvettünk tőlük. A volt jugoszláv térségből: Azra, EKV, a Floyd, a Doors… Na jó, ez attól az időtől van, amikor elkezdtük. Most nekem – tudod, hogy elmentem a Toolra, amikor együtt voltunk koncerten, és nekem ők jó zenekar. Nekem a zene úgy általában fontos, és nehezen korlátozom magam egyetlenre. A Goldfrapp jó, a Massive Attack kiváló, a Moloko szuper, Miles Davis… Millió zene van! Nem is tudom, mit mondjak, ugye.
Sandi: Egy közös nevező a szlovén színtéren, amit felhozhatnék, a KUD Gas. Az egyik számotokban funkba hajlotok. Ráadásul nektek van egy KUD Marzla Vadátok is, amellyel tolhatjátok a zenekar promócióját?
Marko: Nem, nem… A KUD Marzla Vada csak a bürokratikus dolgok miatt kell nekünk.
Sandi: A zenekar nem a KUD gondolatából indult ki?
Marko: Nem, nem, nem… Előbb zenekar voltunk. A kiadói és bürokratikus dolgok miatt, mert nem akartuk az összes szerzői jogot átadni bizonyos kiadóknak, más kiadókat meg egyáltalán nem érdekeltünk, a többiekkel egyeztetve a KUD megalapítása mellett döntöttünk. Másra nem kellett, csak arra, hogy kellett egy (saját) kiadónk. A KUD-on keresztül tudtuk piacra dobni a CD-t, ugye. A KUD Gasszal… Nekem vicces… Már mindenkihez hasonlítottak minket, de te vagy az első, aki a KUD Gasszal vetett össze… (nevet). Nem is tudom…
Sandi: A lemez promóciójára és az azonos nevű KUD-ra gondoltam, amely mögé egy egész gépezet bújhat, ami tolja a zenekart előre.
Marko: Nekünk nincs semmilyen nagyobb gépezetünk. Mi mindent többé-kevésbé magunk csinálunk. A terjesztést leszámítva, azt a Nika viszi. De még ott is elég sokat csinálunk magunk, mert a kiadók manapság olyanok, amilyenek… Ha nem vagy az övék, senki nem fog nagyon megerőltetni magát. A klipeket is magunk csináljuk. Szerettük volna, ha valaki más csinál nekünk egyet, de az árak – három millió; ha a teljes lemezre két milliót adtunk; a klipre meg valaki három milliót kér… Nem logikus – eltúlzott. Pedig szerettem volna egy igazán profi klipet. Nem csak hogy legyen kép, hanem ötlet is. Mi inkább az ötletre próbálunk építeni, mert képet nem tudunk venni. Teljesen egyszerű… Pénzzel képet is vehetnénk.
Sandi: Ha már a klipet említed – elég sok airplayt kaptatok. Dolgoztok azon, hogy a „Poglej jih” mellé kitoljatok még egy videót?
Marko: Hát jó… Nem tudom, hogy annyira ment volna. Néhány helyi tévé játszotta, és azt hiszem, az MTV is játszotta párszor az Alternative Chartsban. Zavar, hogy a Charli TV nem akarta játszani, mert villog benne, ami nagyon az idegeikre ment, mi viszont semmit nem akartunk változtatni. Ha nem tetszik, ne játsszátok! Nem akarunk mindenkihez alkalmazkodni! Folytatjuk a munkát, igen. Egy igazi rendezővel akartunk dolgozni, mert mivel mi magunk tényleg mindent csinálunk, nem érezzük magunkat a legalkalmasabbnak arra, hogy mindenben ragyogjunk, de egyszerűen túl drágák, vagy bonyolítanak. Nehéz kompromisszumot találni ezekkel a művészekkel. Mindegyiknek megvannak a maga trükkjei. Szóval… Megcsináltuk magunk, és a BBC meg azok, akiktől engedélyt kértünk egyes felvételek használatához, meg is adták az engedélyt. Kifizetjük nekik ezeket a perceket, és le tudjuk játszani. A tervek szerint december végére vagy január elejére készül el. Még nincs fixen eldöntve.
Sandi: Elárulod az olvasóinknak, melyik kislemezről lesz szó ezúttal?
Marko: Ez is necces. A második kislemezzel akartunk kijönni, de mivel ez a klip magától kínálkozott, szabadidőben készült – a „Poglej jih” –, és ő hozzá is szokott ehhez a klipkészítési technikához, de látszik, hogy ez az első lemez, és még nincsenek nagy kapcsolataink –, azon vacilláltunk, hogy legyen-e kislemez, és a klip két hónap múlva jöjjön ki, vagy nem tudom, mi, vagy csak kislemez legyen. Most egyszerre jön majd ki. A címe „Vonj po življenju”. Az a kérdés, mennyit fogják a rádiók pörgetni, mert már tanultunk egy keveset arról, mit szeretnek a rádiók, de nem alkalmazkodunk sokat. Egy kicsit muszáj. Nem mehetsz fejjel a falnak, főleg ha még egy lemezt akarsz felvenni… Nem adhatok rádióra hatperces… pardon, hétperces számot, mert azt senki nem fogja játszani. Szívesen odaadnám, de hát ez van… Egy kicsit alkalmazkodni kell.
Sandi: Hogy áll a koncertezés? Mivel van lemezetek, már senki nem mondhatja, hogy ismeretlenek vagytok, és demófelvételek kellenek. Nyílnak nagyobb koncertek, vendégszereplések, fesztiválok? Külföld?
Marko: Mi szeretnénk. Tulajdonképpen minden zenekar lényege a koncert – ez a lényeg. Én minél több játékot szeretnék. A külföldről nem akarok semmit sem beszélni, mert azt könnyű mondani, nehéz elérni. Bulizunk, ugye. Novemberben és decemberben minden héten volt egy koncertünk. Néha előfordul, hogy egy egész hónapban egy sincs. Néha havonta öt. Néhányan már hívnak minket, néhányat kapcsolatok és hasonló utak révén magunknak kell összehozni. Igyekszünk, ahogy csak lehet! De játszanánk bárhol, ahová hívnak. Hívjatok, és megyünk! Csak a helynek úgy kell fel lennie hangosítva, hogy úgy szóljunk, ahogy akarunk. Ez az egyetlen feltétel… Meg persze néhány költséget fedezni kell.
Sandi: És még az utolsó kérdés, amit mindig felteszek: a Marzla Vada rövid és hosszú távú tervei…
Marko: Még mindig azt mondjuk, hogy egy lemezt mégiscsak fel fogunk venni, és ez a célunk, hogy mi lesz, mi nem – mondjuk ezt a lemezt is biztosan promózzuk még legalább egy évig, ugye. Kiadni egy lemezt, és egy év után azonnal lecserélni egy másikra, amit felvenni mész… Ez túl nagy költség. Jön 2007, 2008-ban egyszer szeretnénk felvenni a második lemezt. Ha már idén történik valami – hála istennek! Minél többet akarunk játszani. Egy-egy kislemez is ki fog jönni. Egy-egy klip is. Nem csak kettő lesz, ugye. Meglátjuk! Mi nyitottak vagyunk. Amikor belevágtunk a lemezkészítésbe, nem számítottunk annyi rádiós figyelemre, amennyit kaptunk, hogy Popevka tedna leszünk, meg hogy ez vagy az lesz, úgyhogy egész elégedettek vagyunk. Még egy egész év áll előttünk ezzel a lemezzel – talán még történik valami jó!
Sandi: Mindannyiótoknak sok szerencsét és sikert a tervezett úton, és köszönöm szépen az interjút.
Marko: Köszönöm én is. Szuper!