Megjelenés: 1969. 09. 01.
Kiadó: Mercury Records
Producer: John Anthony
Játékidő: 60:20
Műfaj: progresszív rock
Pontszám: 7/10
A kultikus angol progresszívrock-banda, a Van Der Graaf Generator első albuma eredetileg Peter Hammill szólóprojektjének indult. Hammill akkor már messziről felismerhető énekes és alkalmi gitáros volt, aki meg akarta valósítani zenei és filozófiai víziót, amelyek messze megelőzték a korabeli zenészek szövegeit. Hammill szövegeire elsősorban a tudomány és a fikció, az ész és az intuíció, az apokaliptikus víziók és az egzisztencializmus határterületével való kacérkodás volt jellemző. Bár mindez a „The Aerosol Grey Machine” lemezen még csak csírájában volt jelen, későbbi remekműveinek (és az egész zenekarnak) számos gyümölcse már a legelején megmutatkozott.
Hammill vezetésével a zenekar, amely a felvételek megkezdése előtt már egyszer feloszlott, újra összeállt, és belevágott új zenei küldetésébe. Hammill a következő években folyamatosan két tűz közt osztotta meg idejét a Van Der Graaf Generator és a nem kevésbé elképesztő szólókarrierje között. A két projekt közti különbség gyakran alig volt észrevehető, mert Peter mindkettőnél gyakran ugyanazokat a zenészeket használta, a Van Der Graaf Generatornak mégis volt már a legelejétől valami különös aurája, amitől a progresszív rock számos rajongója számára olyan érdekessé vált. A zenekar egyébként az album megjelenéséig már sok mindenen átment. Hammill 1967-ben alapította, még manchesteri egyetemistaként, Chris Judge Smith dobossal és fúvóssal, valamint Nic Pearne orgonistával.
Miután Londonba költöztek, nekiláttak a zenélésnek. Ekkor sikerült aláírniuk az első szerződésüket is a Mercury kiadóval. Hammill addigi legnagyobb eredménye az volt, hogy összehozta a zenekar első igazi felállását: Hugh Banton érkezett az orgonához, Guy Evans a dobokhoz, Keith Ellis a basszushoz, emellett együttműködést kötöttek a Charisma kiadó főnökével, Tony Strattonnal Smith-szel, akinek a szárnyai alatt a Genesis is ott volt. Ennek ellenére a balszerencse azonnal rájuk tapadt. Judge rögtön azután távozott, hogy felvették az első kislemezüket, a „People You Were Going To”-t (a B-oldalon a „Firebrand” szerepel), néhány fellépés után pedig ellopták a felszerelésüket, ami közvetve a zenekar szétesését okozta.
Mint említettük, Hammill szólóalbumba kezd, amikor hirtelen rájön, hogy szüksége van a régi barátai segítségére, és a Van Der Graaf Generator újjászületik. A „The Aerosol Grey Machine” anyaga többségében messze áll a későbbi, gyakran komplex, szimfonikus, epikus és hangulatában többnyire sötét kompozícióiktól, az album mégis tele van érdekes darabokkal, amelyek jó betekintést adnak a zenekar fejlődésébe. A pszichedelikus hangvételű dalok mellett néhány összetettebb, ambiciózusabb szerzemény is helyet kapott rajta, ezek már kijelölték a következő lemezek irányát. Kár, hogy az album 1969-es megjelenésekor csak az Egyesült Államokban látott napvilágot. Stratton ügyes manőverezése elég volt ahhoz, hogy a zenekar felbontsa a szerződést a Mercuryval, és átszerződjön az ő kiadójához, a Charismához, ahol a Genesis és a Lindisfarne mellett az egyik fő húzónevük lett.
A pszichedelikus hangulatú, meglehetősen naiv színezetű nyitódal, az „Afterwards” már megmutatja a zenekar rejtett potenciálját. Hangulatát tekintve nyugodt, szép, ellazulásra való szám, amilyet a VDGG a következő években nem éppen nagy számban fog írni. Elsősorban Hammill egyedi hangját mutatja be a hallgatóknak (ezúttal a szelídebb, világosabb oldalát), amely legalább annyira felismerhető, mint a szövegei. Bár az igazi lehetőségeit még nem csillantja meg, kétségtelen, hogy már akkor jelezte, miért volt mindig a progresszív rock egyik legjobb énekese. Érdemes megemlíteni Banton zongorájának nagyon jó dallamát is.
A nyugodt kezdés után az „Orthenthian” két része máris átröpít minket Hammill gyakran sötét és ijesztő, posztapokaliptikus víziókkal teli világába, amely igazán majd a következő albumukon kel életre. Bár a dalokból még hiányzik az az igazi energia, amely később a legtöbb munkájukat jellemezte, nagyon jó szerzeményről van szó, és az első igazi lenyomata annak, mire képes a zenekar, és merre tart a hangzásuk. Evans finom dobolása és Banton fenséges hammondorgona-használata Hammill énekes és szövegírói zsenialitása mellett a zenekar védjegyévé válik, míg Ellis gyakran ritmikus, vékony basszusával már ezen az albumon után „kiesett a játékból”.
A „Running Back” összességében meglehetősen nyugodt szerzemény, melankolikus hangulattal. Elsősorban Hammill érzelmes, költőiséggel teli éneke emeli ki, valamint a vendégzenész Jeff Peach fuvolája, amely közvetve hozzájárul a friss, könnyed hangzáshoz. Kétségtelenül az album jobb darabjai közé tartozik, bár a zenekarnak még bőven maradt kiaknázatlan tere. Ezt a későbbi albumokon sikeresen betölti majd David Jackson szaxofonos.
Az „Into The Game” akusztikusgitáros felvezetése remek, és kissé a The Who klasszikusát, a „Pinball Wizard”-ot idézi. A basszus itt nagyon jól kivehető és előtérben van, ami jó hallani, mert a VDGG-nek ez az album után szinte az egész pályafutása alatt nem lesz igazi basszusgitárosa. A basszusvonalakat Banton fogja lejátszani a billentyűin. Jazzes jammel zárul, ami azonban egyáltalán nem válik unalmassá, ahogy az szokott lenni. Ez a hét perces darab közvetve már megmutatja, milyen összetett lesz ez a zenekar. A címadó dal egy egy percnél rövidebb tréfa, amely inkább valamelyik ötvenes évekbeli rádiós vígjátékba illene.
A következő szám, a „Black Smoke Yen” rövid, ismétlődő instrumentális. Ez a két darab inkább a játékidő kitöltésére került az albumra, semmint hogy különösebb minőség jellemezné őket. A zenekar a felvételek közben nyilván három percet a kikapcsolódásra és az akkumulátorok feltöltésére is szánt. Érdekes, hogy éppen az album második fele tartalmazza a legjobb darabokat, amelyek már előrevetítik a későbbi, sokkal összetettebb, homályosabb, epikusabb és sötétebb hangzásukat. Az „Aquarian” a későbbi mesterművek igazi előfutára, ilyen például a „Darkness” a következő albumukról. Homályos szöveg, kiváló ritmikai alap Ellis basszusának hangsúlyozásával, és remek Hammill-ének jellemzi.
Az epikus és titokzatos „Necromancer”-ben a VDGG már szinte a valódi arcát mutatja. Ezt a darabot elsősorban Peter ijesztő és titokzatos szövege emeli ki, amilyet pályafutása során még rengeteget írt (vajon honnan ered ez a sok sötét inspiráció?), valamint az epikus, menetelő ritmusvonal, amelyet később is szívesen használtak.
A záró „Octopus” egy újabb szerzemény, amely az album csúcspontjai közé sorolható. Egyben az egyik első védjegyszerű darabjuk, amelyben elsősorban Banton kiváló orgonaszólói, Ellis jól kivehető basszusa és Hammill védjegyének számító, változatos érzelemváltásai az éneksávban ragyognak. Az éneklése itt olyan, mintha puszta életben maradásról lenne szó, és az ilyen előadásokat pályafutása során még sokszor meg fogja engedni magának. A kompozíció ingatag szerkezetét egy rövidebb jam fokozza tovább (olyasmi, amit a jövőben is szívesen csinálnak majd). Az egész kaotikus módon ér véget, ahogy a későbbi művek többsége is.
A mostani újrakiadás bónuszdalai az első kislemezük mindkét oldala – a „People You Were Going To” és a „Firebrand” –, valamint a „Giant Squid” és a „Ferret & Featherbird”. Ezek közül kiemelendő a „People You Were Going To”, a rövid, popos irányú kísérlet, amely manapság egészen szokatlannak tűnik tőlük, és a „Ferret & Featherbird”, egy folkdal jó fuvolával, amely ebben a szegmensben kicsit még a Jethro Tullra is hajaz.
A legendás zenekar védjegyének számító hangzás a „The Aerosol Grey Machine” idején még nem fejlődött ki, de néhány zenésztársuk debütjével ellentétben a jövőbeli irány már érezhető volt. A VDGG a következő albumával hatalmasat lép előre, olyannyira, hogy már alig fogja valaki emlékezni a kezdetekre. Bár az első lemezük csak keveset mutat az igazi potenciáljukból, amely később a brit progresszív rock főszereplői közé repíti őket, az ilyen fejlődés magvai már el voltak vetve.
A „The Aerosol Grey Machine” semmiben nem forradalmi debütalbum, sőt a zenekar életművének legkevésbé feltűnő darabja, mégis érettebb, mint számos korabeli zenésztárs első lemeze, ami sokat elárul a Van Der Graaf Generator diszkográfiájának kivételes következetességéről és átfogó minőségéről. Nagyon jó kezdés, amely jelzi, hogy a Van Der Graaf Generator készen állt megtenni az első lépést, amely a rockzene egyik legfontosabb újítójává és látnokává avatja majd őket.
A kritikát írta: Peter Podbrežnik
Számlista:
1. Afterwards (4:58)
2. Orthenthian St. (Part I) (2:23)
3. Orthenthian St. (Part II) (3:53)
4. Running Back (6:32)
5. Into a Game (5:56)
6. Aerosol Grey Machine (0:56)
7. Black Smoke Yen (1:18)
8. Aquarian (8:27)
9. Necromancer (3:30)
10. Octopus (7:41)
Bónuszdalok az újrakiadásról:
11. Giant Squid (3:19)
12. Ferret & Featherbird (4:34)
13. People You Were Going To (2:44)
14. Firebrand (4:08)
Van Der Graaf Generator:
Peter Hammill – ének, akusztikus gitár
Keith Ellis – basszusgitár, vokál
Hugh Banton – zongora, orgona, vokál
Guy Evans – dobok, ütőhangszerek
Vendégzenészek:
Jeff Peach – fuvola a „Running Back”-en
Chris Judge Smith – slide szaxofon és vokál a „People You Were Going To”-n, kórusének a „Firebrand”-en
