Szerző: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Boogaloo / Zágráb / Horvátország
A koncert dátuma: 2010. január 24.
Látogatók száma: 600
Jegyár: 22,00€
2010, január! Megnyílt az új koncertszezon, és sorra került az első komoly, Szlovénián kívüli látogatás! Hol máshol, mint a zágrábi Boogaloo klubban. Érdekes közönség gyűlt össze: főleg azok, akik a nyolcvanas évek második felének old school hangzásáért rajongnak, abból az időből, amikor a bolygón feltalálták a dark és a post punk szavakat. Az ilyen zene hívei most is gondoskodtak róla, hogy a klubba menet igazán kidolgozott külsővel jelenjenek meg. Ez ugyanis hozzátartozik ahhoz, hogy hűségesküt teszel erre a zenei mozgalomra, amely a kilencvenes évek elejére mintha eltűnt volna a látóhatárról.
Na, nehogy túlfeszítsem a húrt! Szó ugyanis a The 69 Eyes-ról van! A finn glamesekről, akik az első bekezdésben leírt rockelemek és a Los Angeles-i glam underground – a la Pretty Boy Floyd – valamiféle keverékévé változtak. A srácoknak mostanában nagyon jól megy a szekér a szcénában. Vagy másképp mondva: egyre jobban. Már nem kezdők, és a „Back In Blood” című album, amellyel újabb promóciós turnéra indultak, Zágrábot is érintve, összesen a tizedik. Irigylésre méltó szám, amely mögött komoly turnétapasztalat áll, és közben sok keserű élményen mentek keresztül, ami legfeljebb megerősítette őket dacos kitartásukban.
Az este programja, amelyben a Christian Death és a Mandragora Scream lett volna az előzenekar, a Christian Death fellépésének lemondásával indult. Hogy miért mondták le, nem tudom, de így kicsit rövidebb lett a buli. Sebaj. Déli szomszédainknak az ilyen esetekre is mindig van valami a tarsolyukban, amivel gyorsan rendezhetik a dolgot. Előrántják a zsebükből az ászt, amelynek neve Phantasmagoria, és? Valójában nehéz lett volna értelmesebb előadót elképzelni a pótelőzenekar szerepére. Persze csak akkor, ha nem olyan zenekarok előtt játszanának, mint a Sisters Of Mercy, a The Mission, a Jesus And Mary Chain, a Joy Division, vagy mint amilyenek egykor voltak… A Phantasmagoria 20.00-kor kezdte a műsorát, és fél órán át melegítette a közönséget. Annak ellenére, hogy a zenekar több mint 20 éves, és tapasztalt rókák alkotják, nekem ez volt az első találkozásom velük. A kompakt előadás mellett a tagok számára kristálytiszta, mi erősíti meg annak a valóságnak a szellemét, amelyet prédikálsz. A külső. A gótikus feketeség. Főleg Tomi Phantasma játszotta a főszerepet, aki ezzel még meggyőzőbbé tette színpadi performanszát. Kiváló előadás volt, megfontolt mozdulatokkal, amelyek erősítették a benyomást, hogy a zenekar pontosan tudja, mit akar, és mit szeretne közölni a tömegekkel a kifejezésmódjával. A kiváló hangzás, amellyel a srácok kihasználták a hazai pálya előnyét, magabiztosan előadott klasszikusokkal koronázódott meg. A Phantasmagoria hangzása és stílusa sokat köszönhet a Sisters Of Mercy-nek. Főleg a programozott ritmusminták használata miatt, valamint Tomi énekstílusa és vokális kifejezésmódja miatt. Mélyebb, mély éneklés, időnként torokhangú felkiáltásokkal, amelyek a hangulati állapotok sorjázásának változtatási igényeit követték! A zenekar kiváló fellépését – amelyet sűrű ködfelhők kísértek, akárcsak példaképeiknél, a The Sisters Of Mercy-nél – a White Wedding című Idol-klasszikussal kerekítette ki. Természetesen a saját zenei karakterükhöz híven. Reméljük, hogy a zenekar a jövőben konkrét lépéseket tesz egy stúdióalbum kiadása felé, és hogy a Boogalooban nyújtott több mint meggyőző megjelenésük nem volt puszta véletlen. A Broken Mirror című szám ma is alapjaiban gyilkol!
Az olasz, „gyászos” Nightwish a dark rock fátylával, ha egy kicsit felfújom a dolgot, vagyis a Mandragora Scream, onnan építette tovább a hangulatot, ahol a Phantasmagoria elköszönt. Négyes, énekesnővel, a zenekar erősen kifestett központi figurájával, Morgan Lacroix-val. Keresztezd Morgana le Fay boszorkányának alakját az Artúr-legendából a dalmata kutyák javíthatatlan rablójával, Cruella De Vil-lel a híres Disney-rajzfilmből, és elég jó közelítést kapsz az énekesnő színpadi megjelenéséhez. A négyes játékosnak és mozgalmasnak hatott, főleg az énekesnő performanszának köszönhetően, aki a zenekar és a közönség közötti kommunikáció alapvető hídját jelentette. A zenekar, amely nemrég frissítette a ritmusszekciót két új taggal, Furyóval (dob) és Max Riverrel (basszusgitár), az új stúdióalbumát, a „Volturna” (2009) című lemezt mutatta be. Az ipari elemeket a riffelés közben időnként egyszerűen nem lehet nem meghallani. A zenekar sok segítséget kap a programozott mintavételezéssel előállított kiegészítő ritmikai „protézistől” is, amelyre rádörgölik az akusztikus dobokat, az alapritmus-vágta egyszerűen méretezett felépítésében. Kevésbé misztikus és „vámpíros” hangulat, mint az elődöknél, a Phantasmagoriánál, pedig a vámpírok a Mandragora Scream mondanivalójának is szerves részei, ami sajnos kissé „szétfoszlatta” az este kezdetének zamatát. A zenekar korrektül lejátszotta az anyagát, és nagy örömét fejezte ki, hogy bemutathatja zenéjét a zágrábi közönségnek.
A The 69 Eyes, a számos finn sikertörténet egyike, főleg hazai pályán, összezárta a sorokat a színpad előtt. A Boogaloo végre életre kelt, amikor a zenekar elfoglalta színpadi pozícióját, és felmutatta felismerhető hozzáállását és megjelenését, amely alapjában véve a legtöbbet a melodikus hard rock klasszikus elemeinek köszönheti, de a főleg a nyolcvanas évek végi post punk zenekarokból merítő kiegészítések alaposan átalakították, illetve sokszor „ügyesen” elfedték. A vezérdallamok melosával vagy a gitárfrázisok alapformájára fektetett gitárdíszítésekkel; e kettős karakter „bűnének” nagy része viszont Jyrki 69, a karizmatikus énekes színpadi megjelenésére hárul. A fickó ebből a karakterből sokat Andrew Eldritchtől (Sisters Of Mercy) kölcsönöz – napszemüveg, tipikus frizura. Nehogy félreértés legyen: az ilyen „glamet” valaha réges-régen Keith Richards (The Rolling Stones) vezette be a populáris rockzene világába, az pedig beszivárgott a későbbi műfaji elágazások megannyi pórusába, amelyek a hetvenes, majd a nyolcvanas években követték egymást (ugye, Nikki Sixx?).
A The 69 Eyes tömegesen népszerűsítette új stúdiómunkáját, a „Back In Blood”-ot. Főleg az első részben, szinte szabályszerűen, minden második szám a repertoárban felváltva helyettesítette a régebbi stúdióanyagokból származó dalokat. De az album a mai napig remekül megtalálta a helyét a horvát közönség körében! A refrénekben a tömeg együtt énekelt, és magabiztosan támogatta a zenekart. Ennek ellenére nem lehetett szabadulni a szigorú, szűken meghatározott rutin érzetétől, amelyet a kereslet és a kínálat viszonya határoz meg. Vagyis a zenekar szigorú professzionalizmussal lép színpadra, a ráció szigorú alkalmazásával, amely nem enged egyetlen felesleges atomnyi energiaveszteséget sem, amiért nem kapna plusz centet. Ezért a The 69 Eyes-t főleg a fiatalabb hallgatók csodálják, akik ezeket a dolgokat többnyire nem képesek felfogni zenei lelkesedésük kezdeti szakaszában. Vonzza őket az energikus „vámpírkodás”, ráadásul a bárdolatlan srácok külseje, akik számítógépes játékok akcióhőseire emlékeztetnek, amelyeken keresztül a mai fiatal generáció szeme virtualizálja a világot.
A vezérdallam iránti érzék és az ütős refrének tökélye a The 69 Eyes erőssége. Ebben nem érdemes kételkedni, és a dalok főleg színpadon hatnak egy kicsit intenzívebben, mint a stúdióváltozatokban. Ilyen a skandináv felfogás a zenében, ezért nem ismerhetők fel soha a triviális műfajokban, mint például a punk. Így gyakran megesik, hogy a srácok egy kihegyezett „Lordi-like” riffet tolnak, amely a refrénben a kísérővokálok kis kozmetikázásával egész másként is izzhatna, aztán inkább megállnak, és tovább a vokálnak engedik át a főszerepet, amely azokat az alacsonyabb, „Iggy Pop-os” hangfekvéseket markolja, és a komor-misztikus áradat alapvető hordozója marad, ami a hard rock hagyományhoz hozzáadja a vámpíros sötétség gótikus felét. A hangzás a fellépés egésze alatt kiváló volt. És mégis. Az egész, a ráadással együtt, alig egy óra húsz perc. Majdnem ugyanennyi pénzért az ugyanilyen idős vén csatalovak, akik a Living Colour névre hallgatnak, még egy órával több zenét nyújtanak, ami jelzi, mennyire sebezhető a lényegét tekintve a The 69 Eyes. Sebezhető a zenei tehetségben és magában a technikai tudásban. Ezért a turné során a szetlista is mereven „zárt”, lezárt, és nem szabad változtatni rajta. Mert bármilyen „nagyobb turbulencia” „repedéseket” mutathat a The 69 Eyes külső tömörségén és összetartásán, amellyel Zágrábban is meggyőzött, bár a rutin messziről lerítt a zenekarról.
Az a hipnotikus hangulat, amelyet megteremtettek, és amelyen az elődök, a Phantasmagoria és a Mandragora Scream karaktere is alapul, vitte el minden hallgatót pontosan oda, ahová akart. Ebben az állapotban az egyes építőelemek hangzáskollázsai, a vokállal együtt, még tovább nagyítódnak, és ez az, ami egy koncerten magával ragad és meggyőz. A The 69 Eyes-nál ez a tényező győztesen működött. Ehhez viszont fel kellett adnia valamennyit a klasszikus hard rock iskola alapjában sokszor közvetlen riffjeinek elsőbbségéből. Szóval ismétlem magam még egyszer: ravasz egyensúlyozás a két megközelítés határán. És ettől érdekes a The 69 Eyes. Egyszerre szórakoztató és sokkoló. Egyszerre bárdolatlan, de véres metszőfogú fogképlettel. Még ha csak egy óra húsz percre is, a közönséget teljesen meggyőzték és lelkesítették.
fotók: Martin Prezelj
Setlist
1. Back in Blood 2. Never Say Die 3. The Good, the Bad & the Undead 4. Dance D’Amour 5. Lips of Blood 6. Gothic Girl 7. Suspiria Snow White 8. The Chair 9. Kiss Me Undead 10. Wasting The Dawn 11. Feel Berlin 12. Hunger 13. Perfect Skin 14. Dead Girls Are Easy 15. Devils —ráadás— 16. Brandon Lee 17. Lost Boys
Képgaléria
