Duran Duran
2024. július 30., kedd
Pula / Arena Pula / Horvátország
- LeBon az utóbbi években egész tisztességes „pocakot” eresztett.
- A New Moon on Monday új verziója nem igazán jön be nekem.
- A White Lines-feldolgozás kicsit lehűtötte a koncert energiáját.
- A kameraoperátornak fogalma sem volt, ki kicsoda a zenekarban, és amíg Simon bemutatta a bandát, következetesen a rossz tagot mutatta, vagy épp senkit. A legendás „Play the fuckin’ bass, John” poénkodásról pedig simán lemaradt.
Ennyi, és ezzel ki is fújt, ha már mindenáron valami negatívat kell írnom a legendás Duran Duran 2024. július 30-i koncertjéről a pulai Arenában.
A baráti társasággal már délelőtt útnak indultunk, a legnagyobb hőséget az egyik pulai strandon vészeltük át, kívülről és belülről is rendesen hidratáltunk, így teljes lendülettel érkeztünk az Arena elé. A parkolóban még lenyomtunk egy régi vágású „Parking lot party”-t, hülyéskedtünk egy sort a pultossal a bárban, és összefutottunk a Rockline stábjával is.
Mivel a Duran Duran-rajongók többsége már az ötvenes éveit tapossa, a bejutás rendkívül kulturált hangulatban, tolakodás nélkül zajlott. Az aréna megtelt, de teltház nem volt (jegyet még a koncert napján is lehetett venni).
Valószínűleg csak a Duran Duran engedheti meg magának, hogy egy vánszorgó, sötét és melankolikus dallal, a Night Boat-tal kezdje a koncertet, amelyet a modern időkhöz igazítva még a debütalbumon hallhatónál is reménytelenebb köntösbe bújtattak. A nép többsége nem értette, mi történik, de a Duranići gyorsan feloldották a zavart egy megahitekből álló hármassal (The Wild Boys, Hungry Like the Wolf és A View to a Kill), mire az Arena felrobbant a lelkesedéstől. Simon a rá jellemző fanyar humorral konferálta fel a „farkast”: megkérdezte, megettük-e már a polipsalátát, és leöblítettük-e rakijával, vagy talán még mindig… farkaséhesek vagyunk? A feleségem el volt ájulva Simon megjelenésétől és daliás alakjától, így a bevezetőben említett „pocak” miatt meg is nyugodhattam.
A Duranići pontosan tudják, miért jön a közönség a koncertjeikre, így le is nyomták az összes szupersikert, a Union of the Snake és az Is There Something I Should Know kivételével. A hangzás egyenesen fantasztikus volt, a fényeffektek és a háttéranimációk lenyűgözők, maga a színpad mögötti díszlet pedig, ahogy az amfiteátrum boltívein át beszűrődtek a lemenő nap utolsó sugarai, egyszerűen elképesztő. Simon LeBon kissé fáradtnak, az elején rekedtnek is tűnt, de vokálisan és fizikailag is láthatóan erősödött dalról dalra. A felállás a legendás „As the Lights Go Down” koncertvideót idézte: a zenekar ötöse (most is Dom Brownnal Andy Taylor helyett), két mennydörgő hangú vokalistanő és egy szaxofonos. Csak a vicces ütőhangszeres hiányzott.
A koncert sodrását csak itt-ott szakították meg egy-egy újabb darabbal (az Invisible a Future Past albumról, valamint a remek Super Lonely Freak a legutóbbi, Danse Macabre című lemezről). A Girls on Film-be pedig beleszőtték a szintén a Danse Macabre-on szereplő Psycho Killer-feldolgozást is (Rockline-kritika).
Frenetikus ünneplést kapott a The Wedding Album két slágere, az Ordinary World és a Come Undone. Utóbbiban az egyik vokalistanő ragyogott, aki Simonnal együtt az este egyik csúcspontját szállította. Hihetetlen előadás volt, amelyet Simon feleségének, Yasminnak ajánlott, és ezzel kétségkívül korlátlan mennyiségű jópontot gyűjtött be nála.
Nagyon örültem, hogy a New Moon on Monday visszakerült a repertoárba, de ez a – modernizált – verzió nem nyűgözött le. Legalább a refrént meghagyták eredetiben…
A setlist, amelyben a debütalbumról és a második lemezről, a Rióról is öt-öt dal szerepelt, minden ultrarajongóról gondoskodott, és ebbe a körbe magam is beletartozom. A grandiózus és melankolikus The Chauffeur hangjai lassan utat törtek maguknak a közönség soraiban, és mindenkinek megmelengették a szívét, aki nem éppen hidegvérű sorozatgyilkos. A debütalbum kultikus klasszikusa, a Friends of Mine láthatóan összezavarta az alkalmibb rajongókat, engem viszont a sírás szélére sodort. A Careless Memories, amely élőben szinte metalosan szól, felkavarta a levegőt, és beharangozta a koncert megaerős második felét, ahol a White Lines-feldolgozás kis szünetet adott a hangszálak feszítésében, egyúttal pedig gondoskodott a vihar előtti csendről a viharos záró négyes előtt.
Nincs mit szépíteni: a közönség teljesen elszállt. Aki nem ismeri a The Reflex, Girls on Film, Save a Prayer és Rio kombinációt, az magára vessen. A zenekar transzban volt, még Nick is abbahagyta a mobilja bámulását, és lejátszott két hangot egynél több ujjal. Fantasztikus befejezése egy fantasztikus koncertnek.
Egyszóval, mintha valaki elhozta volna nekünk az aranyló nyolcvanas éveket a nappaliba. Szuperminőségű art pop, végletekig kidolgozva. Minden tag kivételes teljesítményt nyújtott. Nick persze még véletlenül sem izzadt meg, hiszen ő a zenekar kezdetei óta minden szekvenciát, loopot, sample-t, ritmusalapot és hangtájképet egyetlen ujjmozdulattal varázsol elő a gépparkjából. Playback, kiabálják egyesek. Leszarjuk, mondjuk mi, a többiek… John természetesen világklasszis basszusgitáros, aki szuperbonyolult funky témáival vagy fájdalmasan egyszerű basszusmenetivel mindig is a Duran-hangzás gerincét adta. Roger a cintányérokon pergetett diszkós tizenhatodaival véletlenül sem hibázott el egyetlen hangsúlyt sem, de a fenekét sem mozdította meg egy millimétert sem a székén. Simon pedig a régi, igazi Simon volt. Az új évezred elején előfordult, hogy vokálisan csalódást okozott egy-egy koncerten, de összeszedte magát, és be kell vallanom, ő egészen biztosan olyan énekes, aki – ha őszinték akarunk lenni – a nagyon is korlátozott hangi adottságait a maximumig kihozta. Hihetetlen figura.
A 10/10-es pontszámhoz legalább az egyiket hallanom kellett volna a Shadows on Your Side és a Hold Back the Rain klasszikus párosából, így ez a koncert 9,9/10-et érdemel. Csúcsminőségű romantikus, újhullámos és táncos élmény. A hangszálak pedig mehetnek pár nap szabadságra.
Külön említés: Simon pink bőrdzsekije, amit szülinapi ajándékba akarok!!!
szöveg: Igorac
fotók: Aleš Podbrežnik, Igorac & Edita Klemen
Setlist:
1. VELVET NEWTON (taped intro)
2. Night Boat
3. The Wild Boys
4. Hungry Like the Wolf
5. The James Bond Theme (szerző: John Barry)
6. A View to a Kill
7. INVISIBLE
8. Notorious
9. Lonely in Your Nightmare / Super Freak (AKA SUPER LONELY FREAK)
10. Friends of Mine
11. Careless Memories
12. The Chauffeur
13. Ordinary World
14. Come Undone
15. New Moon on Monday
16. Planet Earth
17. (Reach Up for the) Sunrise
18, White Lines (Don’t Don’t Do It) (orig. Grandmaster Melle Mel)
19. The Reflex
20. Girls on Film / Psycho Killer (orig. Talking Heads) / Girls on Film
—ráadás—
21. Save a Prayer
22. Rio
