Duran Duran: Danse Macabre

Megjelent: 2023. 10. 27., BMG
Producerek: Josh Blair, Duran Duran, Nile Rodgers, Mr. Hudson
Hossz: 50.07 perc
Műfaj: Pop rock / New wave

---

Mielőtt belekezdenék a kritikába, a tiltakozások, a rossz kedv és egyéb kirohanások elkerülése végett le kell szögeznem, hogy ezt egy régi vágású Duran Duran-rajongó szemszögéből írom. Megszállottja voltam a bandának egészen az A View to a Kill kislemezig, amely után Andy Taylor úgy döntött, hogy elég volt. Mindössze négy év után. Szerződéses kötelezettségei miatt még felvett néhány gitárszólamot az 1986-os Notorious albumra, de az már nem az igazi volt.

Megvettem és meghallgattam az 1988-as Big Thing lemezt is, de ők már nem azok a Duran Duran voltak, akiket imádtam. Én pedig addigra rendesen belemerültem a metal hangzásvilágába. A fiúknak titokban még mindig szorítottam, de az albumaikat már nem hallgattam, nemhogy megvettem volna. Egészen 2004-ig és az Astronaut albumig, amelyet az időközben férfivá érett urak az eredeti, The Fab 5 felállásban vettek fel. Részben visszatért a 80-as évek eleji régi hangzás, sőt, egy kisebb slágerük is lett a (Reach Up for the) Sunrise című számmal. Aztán Nick Rhodes („Én nem zenész vagyok, hanem művész és performer”) a maga zagyvaságaival megint elüldözte az amúgy is ingatag Andyt, és ezzel az én érdeklődésem is újra kihunyt. Ebből az időszakból az eredeti felállás minden rajongójának megvan egy fantasztikus koncertfelvétel, a Live from London.

A Duranek utolsó igazi sikere 1993-ra nyúlik vissza (az örökzöld Ordinary World és a kicsit kevésbé örökzöld Come Undone), valamint az úgynevezett The Wedding Album. Ezután mindenféle albumok követték egymást, amelyek sem nálam, sem a nagyvilágban nem hagytak maradandó pozitív nyomot. Viszont a 2000-es évek közepén az eredeti tagokkal megtartott turné után ismét tiszteletre méltó koncertattrakcióvá váltak, amelyet idén nyáron örömmel megnézek a pulai Arenában.

Nick elmondta, hogy az új lemezt egy őrült, sötét halloweeni buli zenei alapjának képzelték el. Tíz számban Andy Taylor szerepel gitárosként, és ez az információ megemelte az albummal kapcsolatos várakozásaimat. Két-két dalban vendégeskedik gitárosként Warren Cuccurullo, az Andy Taylor utáni korszak hosszú ideig volt gitárosa, Dominic Brown, aki Warren utódja lett, valamint a zenekar régi barátja és legendás producere, Nile Rodgers. Hogy Andy gitárja a dalok többségén a zenekarba való visszatérését jelenti-e, azt majd az idő eldönti.

A kemény valóságba az a tény lök vissza, hogy 6 és fél szám többé-kevésbé ismert slágerek feldolgozása, 3 és fél a régi Duran Duran-dalok újrafeldolgozása, és mindössze három az új, eredeti szerzemény.

Így elsőre az szúr legjobban szemet, hogy a Duran Duran nem tágít a sikertelen próbálkozásoktól, hogy fiatalabb közönséget szerezzen és releváns maradjon. Ezt ugyanis (sikertelenül) már az utolsó pár albumon is csinálták. Nem tudom, másképp hogyan magyarázzam a Billie Eilish-féle Bury a Friend feldolgozását. Annak a lánynak a száma, akit poszt- és neofeministák meg feministák transznemű generációja hallgat, miközben lelkesen megveti Taylor Swiftet. Azt meg nem tudják, vagy nem akarják tudni, hogy a két hölgy ugyanannak az éremnek a két oldala. Talán Simon és a társasága naivan azt hitték, hogy a True Detective negyedik évada nem lesz ekkora bukás (a Bury a Friend a sorozat vezérmotívuma). Ki tudja?

Vagy ott van a Måneskin basszusgitárosának, Victoria de Angelisnek a vendégszereplése a Talking Heads-feldolgozásban, a Psycho Killerben. Victoria néhány ízléses slap-funky basszusvonalat tesz hozzá, de semmi olyat, amit John ne tudna eljátszani teljesen betépve hajnali kettőkor …

Mielőtt magával a zenével foglalkoznék, megemlítem, hogy a produkció és a hangzás Duran Duran-módra klasszikusan hibátlan: tele van basszusgitáros és ütős díszítésekkel, Nick szintetizátoros hangtájaival, játékos gitárbetétekkel és Simon ízlésesen kikevert énekével. Simon sosem volt kiemelkedő énekes, de az átlagos hangját sikerült fenségesen átlagosnak megtartania, amit újra és újra bizonyít a világ lemezein és színpadain.

Kezdjem a három eredeti számmal. Messze a legjobb a lendületes Black Moonlight, amely kislemezként és videóklippel jelent meg. Stílusában valahová az A View to a Kill utáni időszakba illik, vagy talán az Astronaut albumra. Hallani ugyanis Andy összetéveszthetetlen gitárhangját, amelyet Nile Rodgers trükkjei támogatnak meg. A fülbemászó refrén szépen lekerekíti a dalt, amely más, jobb időkben slágerré vált volna.

A címadó Danse Macabre című számban Warren Cuccurullo vendégeskedik. Sötét hangulatú darab, amelyben Simon az elején egy rapelési kísérlettel lep meg, aztán jön egy furcsa, de megjegyezhető refrén. A dal valahogy sosem emelkedik igazán a magasba, és félkésznek tűnik.

Az utolsó eredeti szerzemény a Confession in the Afterlife Dominic Brown gitárjával, amely a pálya elejének lassabb Duran-dolgait (The Chauffeur, The Seventh Stranger) próbálja feléleszteni, de nem teljesen sikerül neki. El kell viszont ismernem, hogy a dal minden hallgatással jobb.

A régebbi Duran-számok feldolgozásai, amelyeknek kicsit megváltoztatták a címét (Love Voodoo – Love Voudou), rendben vannak, mert jó számokat nem lehet teljesen elcseszni, még ha akarná is az ember.

Most pedig a lemez meglepetéseihez. Az első és legnagyobb mindenképp a The Rolling Stones klasszikusának, a Paint it Blacknek a szuperül sikerült feldolgozása. Amikor megláttam a dallistán, biztos voltam benne, hogy Simon napjai meg vannak számlálva, mert Keith Richards a sarkon leskelődve várja majd, és a csontváza csörgésével halálra ijeszti. De nem: ha Keith hallása még jól szolgálja, elégedett lehet a hallottakkal. Ez az előadás Andy kiváló gitárjának és a találó háttérvokáloknak köszönhetően még kétségbeesettebben sötét, mint az eredeti. Igen, ennyire jó.

A második gyöngyszem az eredeti Duran-szám, a Lonely in Your Nightmare és Rick James Super Freak című dalának ügyes összefonódásában rejtőzik (a 80-as évek gyerekei ismerjük a főtéma mintáját MC Hammer U Can’t Touch This című számából és a néhai Falco Der Komissar című dalából). A Lonely in Your Nightmare az Rio albumról egy elfeledett gyöngyszem, és ebben a bizarr nevű hibridben (Super Lonely Freak) hibátlanul, ritmikailag és dallamilag olvad át a szexuálisan kéjes Super Freakbe, az egészet pedig uralkodó hangzás és Simon hibátlan éneke fűszerezi. Le a kalappal, fiúk!

Miután többször elmélyülten végighallgattam az albumot, a következő következtetésre jutottam:

Maga az ötlet, hogy halloweeni bulit rendezzünk tíz feldolgozással, értelmetlen, értékelés: 1/10.

Duran Duran mint zenekar és mint intézmény … és mint vallás 10/10.

Az album mint album 7/10

Összpontszám 8,5/10

Csemegék: Black Moonlight, Paint it Black, Super Lonely Freak

Remek ráhangolódás a pulai koncertre, alig bírom kivárni!

Szerző: Igorac

---

A „Danse Macabre” számlistája:
1. Nightboat (4:23)
2. Black Moonlight (3:07)
3. Love Voudou (4:29)
4. Bury A Friend (3:05)
5. Supernature (3:45)
6. Danse Macabre (4:22)
7. Secret Oktober 31st (4:23)
8. Ghost Town (3:00)
9. Paint It Black (2:38)
10. Super Lonely Freak (4:28)
11. Spellbound (3:28)
12. Psycho Killer (4:26)
13. Confession in the Afterlife (4:34)

Duran Duran
Simon Le Bon – ének, producer
Nick Rhodes – billentyűs hangszerek, producer
John Taylor – basszusgitár, producer; gitár (6)
Roger Taylor – dob, producer

Vendégzenészek:
Andy Taylor – gitár (1–2, 4–5, 7–12)
Anna Ross – háttérvokál
Rachael O’Connor – háttérvokál
Joshua Blair – ütőhangszerek (1–7, 9–12), vonósok (1, 3, 4, 7, 12, 13), gitár (4), zongora (9, 13), szintetizátor (10)
Nile Rodgers – gitár (2, 5)
Nate Merchant – basszusgitár, dobprogramozás, programozás (3–12)
Warren Cuccurullo – gitár (3, 6)
Alexandra AStama – háttérvokál (3)
Mr Hudson – loopok (6), gitár (13)
Simon Willescroft – szaxofon (8, 10)
Johnny Thirkell – trombita (8)
Dominic Brown – gitár (12, 13)
Victoria De Angelis – basszusgitár (12)

Műszaki stáb:
Joshua Blair – producer, hangmérnök
Nile Rodgers – producer (2)
Mr Hudson – producer (6, 13)
Bob Clearmountain – keverés
John Webber – hangmérnök
Andy Taylor – hangmérnök (1, 2, 5–12)
Richard Woodcraft – hangmérnök (1, 12)
Ed Farrell – hangmérnök (2, 3, 5–13)
Billy Halliday – hangmérnök (3, 5, 7–12)
John X. Volaitis – hangmérnök (3, 6)
Russell Graham – hangmérnök (5)
Phil Kemp – technikus (1, 2, 5, 12, 13)
Kevin Bell – technikus (2, 5, 8–13)