Szerző: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Vila Manin / Codroipo (Udine) / Olaszország
A koncert dátuma: 2010. június 27.
Látogatók száma: 5000
Jegyár: 35,00€ (elővételben) / 41,00€ (a koncert napján)
Mindannyian tudjuk, hogy az internet megváltoztatta a zenekarok bioritmusát. A rockdinoszauruszok és az egyéb őskori dübörgő jelenségek is kénytelenek alkalmazkodni. Az internetes letöltés a bandákat mai világunkban szó szerint kilőtte a színpadokra. Rendszeresen turnéznak, évente akár többször is. A koncertturnék így a zenekarok egyetlen igazi bevételi forrásává válnak. Ennek következtében nőnek a jegyárak, a fellépések hossza pedig rövidül. A trend 2010-ben is folytatódik, mélyül, megszilárdul, érvényt szerez magának, a közönség pedig egyre inkább természetesnek veszi.
Az ilyen permokarbon kori kétéltű státuszú bandák egyike a mi jó öreg rozsdás szüzek üldözőnk és a Jack Daniels nemes nedűjének kiirtója, közkeletűen a Motörhead. A nyári fesztiválfellépések hagyománya végül elhozta őket az egyetlen önálló koncertre, amelyet a fesztiválidőpontok közé szorítottak be. Ezúttal a szomszédos Udine vidékére. Aki emlékszik tavaly júliusra, a Motörhead három ilyen önálló bulit nyomott le Olaszországban. Most egyet.
A párás napot a milánói Bulldozer nyitotta. A zenekar, amely idén ünnepelte 30. tavaszát, megbecsült, elismert ismerős a hazai pályán. Teljesen alkalmatlan egy Motörhead-féle koncert felvezetésére, de a szervező így döntött. A Bulldozert ugyanis az olasz metal legendái között tartják számon. A banda majdnem 20 évig nem működött, aztán tavalyelőtt hirtelen újra összeállt. Az újraegyesülés ideje így egy burleszket hozott a színpadra, amelyet Bulldozer-módra fűszerezett bohóckodásnak nevezhetnénk, és amely főleg a színpad előtti maroknyi olaszt szórakoztatta, miközben mi, többiek óvatos távolságból szenvedtük végig a színpadi szado-mazochizmust, amely a black metal bizonyos formáit igyekezett összegezni, főleg a gyakran bevetett blast beat ritmusok miatt, amelyekre szaggatott riffek rakódnak. A felismerhetetlen, extrém hörgést is hozzászámítjuk, és kész is. A zenekar kifejezéstelen ősesszenciája ez, amelyben csak az olaszok sajátos befogadóképessége igazodik el. Fél óra bőven elég. A zenekarnak egyébként jó boldogulást kívánok, a többi látogatónak pedig, akik külföldről járnak Olaszországba igazán nagy, világformátumú bandákat hallgatni, főleg azt, hogy soha többé ne kerüljenek a Bulldozer elé a színpad alatt. A zenekar csak a hazai, vagyis szigorúan olasz fesztiválok keretében fogyasztható.
A jó öreg kancellár, Lemmy Kilmister a bandájával pontosan 21.30-kor lépett színpadra! Érdekes, hogy ezúttal legfeljebb 4000, talán 4500 néző jött üdvözölni a Motörheadet. Ez rendkívüli meglepetés, hiszen tavaly a padovai és az ottani Vila Contarini-beli kavarodás kétórás késést hozott az elülső védőkorlát tönkretétele miatt. Az a nap volt, amikor 10 000 őrült fej zúdul a helyszínre, és mind az első sorba tolakszik. Ezúttal a feleannyi látogatót vonzó codroipói Motörhead-koncert még azoknak is testhezálló volt, akik „nyugdíjba” járnak koncertekre. Nyugodtabb hallgatóságról van szó. De hát az ördög nem hagy békén. A Motörhead mellett ugyanis nem lehet egy helyben állni. És ezt is megcáfolta számos jelenség, aki a Vila Manin udvarának puha, kényelmes fűjében elterülve hevert, messze-messze a színpadtól.
Foglalkozzunk hát a színpaddal. A Motörhead rutinosan érkezett, és a várakozásoknak megfelelően bőséges szórakozást nyújtott a jelenlévőknek. Lemmy hangja tisztességes formában van, és az új korszakban is könyörtelenül dübörgő, érdes, és egy óceánjáró gőzös módjára szélesen áttörő, csak éppen Lemmy még nem csapódott jéghegybe! A kiválóan megalapozott koncerthangulatot a vasrepertoár két klasszikusának, az Iron Fistnek és a Stay Cleannek az előadása biztosítja, majd a banda áttér az újabb anyagra, ami kissé lecsendesíti a jelenlévőket. Ebben az időszakban különösen érdekes volt a Rock Out beharangozása Lemmy szájából: „This song is called Rock Out with your cock out!” A bevezető balettben Campbell és a kancellár vállvetve ringatózik, a banda pedig már porolja a riffeket az elmaradhatatlan Metropolison át, így jut el egy újabb klasszikusig. Over The Top! Phil Campbell biztatására, hogy a közönség csapjon akkora zajt, amilyet még soha életében, Lemmy a végén odavágja, hogy a Motörhead ezt a dalt mindazoknak ajánlja a közönségből, akik ezúttal felébresztették a torkukat!
A zenekar semmiképp sem akar és nem is tud elszakadni a legutóbbi stúdióalbum, a „Motorizer” (2008) népszerűsítésétől, ami, ha őszinték vagyunk, a kevésbé izgalmas Motörhead-albumok közé tartozik. A Sacrifice és az Orgasmatron szerepét a setlistán az újabb In The Name Of Tragedy („Kiss Of Death”, 2006) tölti be, amely remekül megfért a klasszikus repertoárral. Ez a szám továbbra is tartalmazza a görög származású szőke, svéd útlevelű Mikkey Dee fenomenális dobszólóját. Hibátlan és tökéletes!
Az „Another Perfect Day” (1983) albumról származó szívesen látott gyöngyszemek végre már nem a kritikák céltáblái, hiszen a zenekar egyik méltatlanul figyelmen kívül hagyott lemezéről van szó, a legmagasabb intelligenciahányadosú gitárintegrációval, természetesen a Motörhead szóhasználatán belül. Most is sikeresen „simogatták” a fülünket az I Got Minnal és a Just ‘Cos You Got The Powerrel. A setlista meglepetése ezúttal a Cradle to the Grave volt, amely az Eat The Rich kislemez B-oldalaként jelent meg a „Rock N’ Roll” (1987) albumról. Több ilyen szuper meglepetést kívánna az ember, mert a koncert gyorsan átcsúszott a zárásba, amelyet a rövid rock n’ roll gyújtózsinór, a Going To Brasil harangozott be, és (a Motörhead mércéjével) már szinte mini-EP-nek számító Killed By Death erősített meg. Az új korszakban a srácok általában ezzel a számmal zárnak minden fellépést. Most mégis becsúszott a szabályos rész finaléjába a Killed By Death után még a „Bastards”-os csibészség, a Born To Raise Hell. Ez a Killed By Death után csak megerősítette, hogy Lemmy hangja (a két refrén nehézségét tekintve) felfoghatatlan élességű hangi detonációt és a magányos rock n’ roll farkas lázadó árnyalatát őrzi, aki a hangszálak bestiális használatán át egyáltalán nem fukarkodik a kilehelt alkoholgőzök mennyiségével. Mindez végül is a rockzene óriásai közé emelte a Motörheadet.
A srácok a koncert alatt túlságosan feltekerték a hangot. Ez állandó: minél több a dübörgés, a zúgás és a hangtechnika általános kínzása, annál jobban érzik magukat. Mintha a zajjal szó szerint le akarnák terítni a közönséget. Zárásként még az Ace Of Spades, amelynél sokan a közönségből felejthetetlen delíriumot éltek át, mintha életükben először veszítenék el az ártatlanságukat, a zenekar pedig utoljára az Overkill-lel csapott le, amelyet a végén a várakozásoknak megfelelően kinyújtott. Elviselhetetlen színpadi mikrofonvisszacsatolás közepette a banda elbúcsúzik a rajongóitól.
A Motörhead nem hibázik. Győztesek, akik viszont szívesen elmondják, hogy az ember tévesen hisz a győzelemben, hiszen már születésekor a végső vereségre van ítélve. Amíg Lemmy egészséges, és a hangszálai közé vert, mérgezően egyedi eredetű szögek be nem rozsdásodnak, még sok fantasztikus találkozásnak lehetünk tanúi a bandával. Ezúttal is így volt Codroipóban. A hangszálak krómbevonata Lemmynek 2010-ben is tökéletesen szolgál!
De őszintén szólva: Motörhead-koncertekre Nagy-Britanniába és Németországba érdemes járni. Ott többet ad ki magából a zenekar, és a koncertjeik nem pusztán a puszta rutintól áradnak. Olaszországban túl sok a rutin. Vagy a közönség szétszedi a védőkorlátot, vagy „nyugdíjba megy” a színpad alatt. Ez a Motörheadet egyszerűen nem mozdítja meg. Másrészt a zenekarnak feltétlenül változtatnia kell a setlistán, és kissé összekevernie a számok sorrendjét, mert kegyetlenül kezdett unalmassá válni a kiszámíthatóságával. Az első vészjelző ezúttal a codroipói koncert viszonylag alacsony látogatottsága. Mindenekelőtt pedig abba kell hagyni a közönség „Motorizer”-számokkal való erőszakolását. Ezek soha nem érik el a nyolcvanas évek klasszikusainak fényét, amelyeket az elnyűtt koncertrepertoár utolsó három évének tapasztalatai után nagyon is hiányolunk. Reméljük, hogy a zenekar decemberi németországi turnéjáig teljesülnek a kívánságaink. A banda rendkívül fukar volt, és a koncert másfél óránál rövidebb idő alatt véget ért. Aki először látta a Motörheadet Codroipóban, az biztosan megkapta, amiért jött. A Motörhead továbbra is a rock n’ roll szülőföldjének bevált lovasa, akik nem tudják és nem is képesek megtagadni önmagukat.
fényképek: Mojca Perdih
Setlist
MOTÖRHEAD:
1.Iron Fist
2.Stay Clean
3.Be My Baby
4.Rock Out
5.Metropolis
6.Over The Top
7.One Night Stand
8.The Thousand Names Of God
9.I Got Mine
10.Cradle to the Grave
11.In The Name Of Tragedy
12.Just ‘Cos You Got The Power
13.Going To Brazil
14.Killed By Death
15. Born To Raise Hell
—ráadás—
16.Ace Of Spades
17.Overkill
Képgaléria
