Helyszín: Prága / Forum Karlin / Cseh Köztársaság
Dátum: 2019. február 15., péntek
Az Ausztria–Csehország tengelyen zajló, koncertekkel teli ötnapos eposz második napja (még a Szlovéniába való hazatérés előtt, egy újabb ausztriai visszakanyarral) a RockLine számára, a Uriah Heep 2019. február 14-i bécsi koncertje után, a következő nappal, 2019. február 15-én, pénteken folytatódott. Töretlen lendülettel és kristálytiszta fókusszal, teljes összpontosítással tovább. Mi a fenéért utazna az ember ilyen messzire, ha nincs rá oka? Aznap ugyanis Prágában a Uriah Heep az U.D.O.-val közösen lépett fel. Mindkét banda kiváló új stúdióalbumot adott ki tavaly. A két zenekar turnéja helyszínben és időpontban valahogy átfedte egymást, így adódott az ideális alkalom, hogy Prágában egyetlen látványos közös koncertestté olvasszák össze a fellépéseiket. A Uriah Heep a „Living The Dream” című albummal, az U.D.O. pedig a „Steelfactory” lemezzel érkezett, amely az Udo Dirkschneider egyedülálló figurája által irányított zenekar pályafutásának egyik legjobb stúdiós teljesítménye.
Reggel tehát nekivágunk Csehország morvaországi végéből (Dolni Dunajovice), délután háromkor pedig már valahol Prágában, a Pernerova utcában vagyunk elszállásolva, jó száz méterre a Forum Karlin helyszínétől. Ahogy a név is sugallja, a Karlin nevű városrészben. Gyorsan beugrottunk Prága óvárosába, ahol alaposan felhúzták az árakat: a szűk belvárosban egy sörért majdnem négy eurót perkálsz, a külső kerületekben viszont alig egy eurót vagy annyit sem – elég sokkoló, bár nem váratlan tapasztalat. Február közepén a turizmus szerencsére nem annyira burjánzó Prága szívében, bár az ember még így is szó szerint lépten-nyomon „ázsiaiakba” botlik, akik a „kiskereskedelmi” boltokat is uralják.
A prágai út ezúttal egyenesen kötelező volt, hiszen tavaly ősszel nem más csatlakozott az U.D.O.-hoz, mint a szlovén basszusgitáros, Tilen Hudrap. Tilent rendkívül nagyra becsülik a metal világában. Szóval. A külföld megtalálta őt (és ő is a külföldet), és tehetségét, kvalitásait felismerve megadta neki ezt az elismerést. Az old school amerikai speed/thrash metal veteránjai, a Vicious Rumors fedezték fel, akikkel koncertanyagokat és egy stúdióalbumot is kiadott; ezt akkoriban a legendás Bay Area-thrasherek, a Testament is felismerték, akiknek besegített a turnén, ahol a „basszusgitár istenségeként” emlegetett Steve DiGiorgiót helyettesítette. Később a teuton német thrasherek, a Paradox hívták meg közreműködni új stúdióalbumukon, majd zenészünket még az úttörő holland death metalosok, a Pestilence is megtisztelték, akikkel szintén lemezt készített, és egy rakás turnékoncertet lenyomott. Az viszont külön megtiszteltetés és elismerés, ha maga a fenséges Udo Dirkschneider vesz a szárnyai alá – ez az éberen figyelő, pedáns német, aki a rend és a fegyelem elveinek követésében és az előírt posztulátumok lelkiismeretes teljesítésében semmiféle habozást nem ismer, a viccről nem is beszélve. Szóval. A RockLine-nak afféle szurkolói alapon egyszerűen ott kellett lennie Prágában, hiszen aznap a szlovén színeket a metalban a mi Tilenünk védte. Tilen Hudrap jelentősége a szlovén metal számára – mindazzal, amit ez a zenész máig elért – semmivel sem kisebb, mint Dončićé a kosárlabdában. Csak éppen Szlovénia és mi, szlovének ezt egyelőre megint nem tudjuk vagy nem akarjuk felfedezni, vagy egyszerűen nem akarjuk beismerni. Ezt a feladatot helyettünk ismét a külföld végezte el. Mint például a Laibach vagy Jože Plečnik esetében. Tilen a határainkon túl is a szlovén metal történelmét írja, és ő az egyetlen zenészünk – tágabban is mondhatjuk: az úgynevezett „balkáni medence” (Szlovéniától a Fekete-tengerig) egyetlen zenésze –, akinek sikerült az, amiről a kortársai csak álmodnak. És belőlük nincs kevés. Ahhoz, hogy idáig eljuss, extrém jónak kell lenned. Mindenben. A konkurencia óriási, bakik nem férnek bele. Mindezt már a bevezetőben le kell írni. Már csak azért is, hogy a Szlovén Köztársaság egyszer legalább bélyeget nyomtasson a képmásával.
Gyorsan telt az idő. Este nyolc óra. Sajnos lekéstük a kiváló ausztrál hard rockereket, a Dead City Ruins zenekart, akik a „Steelfactory”-turné európai szakaszán kísérik az U.D.O.-t. Ők már hétkor színpadra léptek. Következett tehát az U.D.O. Óriási színpad. Nem annyira mély, mint inkább hosszú. A „Steelfactory”-turné díszletével felszerelve. Nagy spektákulum ígérkezett egy olyan hang társaságában, amely a heavy metal egyik definíciója. Udo Dirkschneider. Ember, mítosz és legenda. Se több, se kevesebb. Amikor színpadra lép, minden beleremeg. A karizmájától és az egyedi hangjától, amely, ahogy mondtam, maga a metalt meghatározó fogalom. Udo Dirkschneider az új turné minden koncertjén sérült térddel lép fel. Az orvosok azt tanácsolták neki, hogy maradjon csak otthon, de ő odaadásában és hajthatatlanságában makacsul fittyet hányt minden tanácsra, nehogy cserben hagyja a rajongóit. A „Steelfactory”-turné így teljes gőzzel, lendületben zajlik. Még egy ok a legenda iránti hatalmas tiszteletre.
A színpadon ködben és vörös fényben feltűnik a dobvár mögött Udo fia, Sven, a Karlin felmorajlik, a helyszínen legalább 3.000 fős tömeg gyűlt össze. Svenhez még három fiatalember csatlakozik, mégpedig: a legújabb gitáros, Fabian „Dee” Dammers a bal oldali gitáron, Andrey Smirnov a jobb oldalin, az említett német és orosz között pedig, inkább balra, Dammers felé, a szlovén, vagyis a mi Tilen Hudrapunk basszusgitáron. A banda belecsap a Tongue Reaperbe, a tekintet pedig persze megállapodik a híres sziluetten és a páratlan karizmán. Udo Dirkschneideren. Teljesen elszállva. Tilen, Dee és Andrey Sven ágyútorpedói alatt szétrebbennek a színpadon, Udo pedig visít, mint egy ördögfióka – és mindezt annak a nem elhanyagolható ténynek a fényében, hogy idén áprilisban betölti a vaskos 67-et. A másfél órás fellépés alatt sem hagyja el az ereje.
A banda tehát alaposan felfrissült, ugyanakkor olyan ütőképes, mint már régóta nem. Dammers hatékonyan egészítette ki Smirnovot a színpadon. A szólókban is. Karizmában is kiegészíti, és egyszerűen abban is, hogy fenomenálisan illik a színpadra, és ezzel az U.D.O.-csapatba. Ez olyasmi, ami azóta hiányzott, hogy Kasperi Heikkinen ott játszott. Első ránézésre e tekintetben szinte nehezebb feladat jutott a mi Tilenünknek, akinek a basszusgitáros posztján támadt űrt kellett betöltenie a legendás Fitty Weinhold távozása után, aki teljes 22 évig szolgált az U.D.O.-ban. Csakhogy Tilen magasan jobb basszusgitáros, ráadásul technikailag összehasonlíthatatlanul felkészültebb, és ebben a tekintetben jóval kiforrottabb (nem mindenki léphet Steve DiGiorgio cipőjébe). A szent egyszerűség elemi ereje miatt, amelyet a híres riffácsolás követ, és amelyről az U.D.O. zenei karakterét felismered, Tilen az U.D.O.-ban egyenesebb vonalakat visz, és a basszust bőségesebben pengetővel is tépi. Ezért közben lazább is lehet, amikor a színpadon rohangál. A három fürge fiatalember így hihetetlenül élesen használja ki a színpadot, és nagyon ösztönösen mozog rajta, még ha a dolog talán betanultnak is hat. Amikor az egyik gitáros szólózik, a másik kettő vállvetve a színpad túlsó végébe húzódik (a másik oldalt persze Udo foglalja el), így a színpad végig teljesen kihasználtnak tűnik. Udo a maga stílusában többször hol az egyik, hol a másik gitárosnak dől a vállával (főleg a szólóknál). Ezt mindig is szerette csinálni. Az Accept idején is. A Hungry And Angry előtti felvezetés különösen érdekes, mert a ritmusszekció bemutatásáé. Elsőként Sven csap bele a ritmusba, és felhergeli a közönséget. Fél percen belül csatlakozik hozzá Tilen, aki teljesen egyedül, ütős diktátumaival talpra rántotta a Forum Karlin 3000 fős tömegét. Épp itt érződött igazán, hogy Tilen fiatal kora ellenére már rengeteg koncertkilométert, tapasztalatot, sőt rutint gyűjtött. Olyan magabiztosan, lazán és lelkesen kommunikált abban a pillanatban a közönséggel.
Udo mostanra valóban csúcskategóriás fiatal zenészekből álló csapatot gyűjtött maga köré, akiket szétvet a bizonyítási vágy, és persze mindenekelőtt az, hogy egyszerűen határtalanul élvezzék a színpadot. Bár nem tudjuk, aznap este mennyire csúnyán nyilallt a térdébe, Udo egy ilyen csapatban nagyon regeneráltnak, felfrissültnek, megfiatalodottnak tűnt, mintha új tavaszát élné. Híres színpadi pózában klasszikust klasszikus után csiholt. Extrém magasan visító, időnként kellően baljós, épp megfelelően sötét, okkult hangjával pillanatok alatt magához láncolta a közönséget. Előadásban továbbra is átütő, sikeresen elkapja a legmagasabb fekvéseket is, ahol a szükséges előadói erőt a legmagasabb szinten tartja. Egy hang, ami megráz. Szó szerint.
Az új „Steelfactory” album szép szeletet hasít ki a programból, és ez így van rendjén, hiszen tényleg kiváló, ezért nehéz kijelölni a csúcspontjait, annyira egyenletes minőségben sorakoznak rajta a dalok. A banda a nyitó, felborzolt Tongue Reaper után a kiváló Make the Move-ra váltott. A kettőhöz az új albumról a folytatásban még a harapós Rising High, a melankolikus In the Heat of the Night, a pimasz és szórakoztató Hungry And Angry csatlakozott, a banda pedig ünnepélyesen a himnikus One Heart One Soullal zárta a rendes játékidőt, az egyik legjobban sikerült „sing-along” refrénnel.
A zenekar régi hívei is persze megtalálták a számításukat, hiszen a banda a program többi részét szépen megpakolta a különböző korszakokból. Mint mindig, most is különleges helyet foglal el a setben a zenekar egyik legjobb dala, a „Solid”-klasszikus Independence Day. Egy rendkívül fülbemászó vezérmotívumra épülő dal, amelybe beleássa magát a basszus, remek fokozatos építkezéssel és hatalmas refrénkreszcendóval. Különleges helyet foglal el a zenekar életművében a remek félballada, az I Give As Good As I Get („Rev-Raptor”, 2011) is, amellyel a banda a koncert közepén levezette a magas oktánszámú égéstől felpörgött hangulatot. Érdekes, hogy amikor Udo megkérdezte, ismeri-e valaki a „Faceless World” albumot, a népes közönség részéről igen hűvös reakcióba ütközött, a banda viszont ezután nekiesett a remek Heart Of Goldnak, ami a koncert egyik csúcspontját hozta. Udóék persze a fináléra tartogatták az „Animal House”-klasszikusokat. Kivéve a remek In the Darkness balladát, amely egyébként a koncert közepére került. Az első ráadást a kiváló Holy („Holy”, 1999) nyitotta, amit várható módon az Animal House nevű faltörő kos követett, a másodikat pedig a Man And Machine („Man And Machine”, 2002) indította. A banda a fellépést (várható módon) a They Want Warral („Animal House”, 1987) zárta. A programból kimaradtak a „Mean Machine”, „Time Bomb”, „No Limits”, „Thunderball”, „Dominator” és „Decadent” albumok, viszont a banda előadott még két „Steelhammer”-dalt (Metal Machine, A Cry of A Nation), a „Mission No. X”-ről már egészen korán felhangzott a setlistán a kicsapongó 24/7, és az U.D.O. a „Mastercutor” album két dalát (Mastercutor, Vendetta) sem hagyta ki.
Bomba. Briliáns fellépés. Udo nyilvánvalóan megtalálta a csapatban a győztes formulát, és a banda tényleg csúcsbulit csapott. Mindenben. Talán az is tovább tüzelte őket, hogy utánuk a Uriah Heep lép színpadra. Ha őszinte akarok lenni, nekem is nagyon hiányzott az U.D.O. a színpadon ennyi éven át. Először láttam őket 25.5.2004-én Ljubljanában, amikor alig százan voltak a koncerten, aztán 2009-ben még kétszer fesztiválszínpadon (Bang Your Head!!!, Wacken Rocks South), de akkor rövidített programmal léptek fel. Meggyőző előadás, amely az újonnan talált erőt és lendületet tükrözi, amit az új csapat és a legendás pedigréjű, láthatóan megfiatalodott énekes sugároz – aki egyébként, ahogy várható volt, óvatosabban mozgott a színpadon, és inkább „magányosan” tartotta a pozícióját, ami viszont egyáltalán nem tűnt fel. Ha az ember nem tudná, hogy térdproblémák gyötrik, rá sem jönne, hogy Udóval bármi gond van. Egyszerűen. A hang minden figyelmet magára von. Átütő, karakterében teljesen egyedi hang, amely Udót érett korában is fantasztikusan szolgálja. Reméljük, hogy a mester az új csapattal új elánra talált, és a következő években is kitart a zenei pályán. A csapatában ugyanis fiatal, szorgalmas és hihetetlenül tehetséges zenészek vannak, fiatalos lelkesedéssel, előadói kedvvel és szenvedéllyel felvértezve, és ezt Udónak egyszerűen ki kell tudnia használni.
El kell mondani, hogy mindkét zenekar fellépése kicsit rövidebb volt, mivel társ-főzenekarként léptek fel. Az U.D.O. kihagyta a setlistből a Timebombot, a Uriah Heep pedig a nyitó rohamdal, a Grazed By Heaven után nem kis meglepetést okozott, amikor rögtön az „Abominog”-klasszikus Too Scared To Runnal folytatta a koncertet. A setlistből ugyanis kimaradt a Return to Fantasy, középről pedig a legújabb, egyébként kiváló Knocking At My Door. A banda viszont több energiát okádott magából, mint előző nap Bécsben. Bernie is, aki a piros csizmát zebramintásra cserélte, magasabb, tőle elvárt szinten énekelt. A közönség a Karlinban maradt, és érdekes, hogy a publikumot nem nagyon foglalkoztatta, hogy egyik vagy másik zenekart részesítse előnyben, ami „szélsőséges” lépésekhez vezethetett volna – például hogy a nézők egy része az U.D.O.-koncert után hazamegy.
Mick Box jellegzetes gesztusaival, amelyektől olyan, mint egy varázsló, igazi gitársámán, ismét elképeszt mágikus érintésével, és Bernie ismét teátrálisan „elfújja” a gitárját az egyedülálló July Morning atmoszférikus lezárása után. Ezúttal Bernie talál egy alkalmas monitort, és ülőalkalmatosságnak használja. Bernie mindig is szerette úgy énekelni a July Morningot, hogy a nyitóversszaknál leült valamelyik kéznél lévő színpadi monitorra. Mick azzal a felvezetéssel kísérte ezt a klasszikust, hogy három különböző vezérmotívumból született, amelyeket a Uriah Heep utólag „ragasztott” össze egyetlen kompozícióvá. A teljes „Uriah Heep-étlap” egyik legösszetettebb fogása a vasrepertoár része marad, és minden Uriah Heep-koncert egyik csúcspontja. Közben a banda instrumentálisan is alaposan kitombolta magát a kiváló új Rocks On The Road („Living the Dream”, 2018) második felében, és persze a Look At Yourself különleges változatában, amely közel 15 percesre nyúlik mind a négy zenész kibővített záró jammelésével. Ezen a turnén a Uriah Heep a Gypsy klasszikust a Hammond-orgonás intró nélkül játssza, amely egyébként a debütáló „Very ‘Eavy… Very ‘Umble” album eredeti változatán szerepel. Külön történet ezen a turnén ismét a varázslatos Rainbow Demon („Demons And Wizards”, 1972). A banda várakozásnak megfelelően a hihetetlen Lady In Blackkel zárja a koncertet, ahol a közönség jelentős része beszáll az éneklésbe. Hihetetlen kompozíció, mindössze két akkordra (a-moll, G-dúr) épülő mestermű, és épp az a hihetetlen benne, milyen előadói „hozamot” és hatótávot ér el. A ráadásban mindenki az Easy Livin’-t követelte, előtte pedig megkaptuk az egyetlen „The Magician’s Birthday” (1972) dalt, a rendkívüli Sunrise-t.
A banda Prágában sokkal frissebbnek és kipihentebbnek tűnt, mint előző nap Bécsben. A Uriah Heep újabb remek koncertet adott, ahogy az tőlük elvárható. A turné nagyon zsúfolt. Ez az U.D.O.-ra is igaz. Mindkét zenekar másnap Prágából Csehország morvaországi részébe tette át a székhelyét. Az U.D.O. az Ostrava melletti Jablunkovban lépett fel, a Uriah Heep pedig Hlukban, amely valahol Zlin és Brno között fekszik. A RockLine így másnap Hlukba utazott, hogy ezen a turnén még egyszer fejet hajtson a Uriah Heep előtt. A történetnek itt nincs vége. 2019. február 17-én ugyanis a Hluktól 40 km-re fekvő Zlinben az U.D.O. is fellépett. De mindez a RockLine koncertodüsszeiájának további, mindig epikus méretűre hegyezett feljegyzéseiben következik.
A prágai koncertélmény kapcsán lehetetlen azon rágódni, hogy valamelyik zenekar ellopta-e a show-t a másiktól. Egyszerűen teljesen mások. Az U.D.O. talán azért hagyott mélyebb nyomot, mert ezen a néven már jó néhány éve nem lépett fel, és az óriási színpadi díszlet miatt, amely feltette azt a bizonyos atmoszférikus pontot az i-re, míg a Uriah Heep a maga megszokott stílusában csak klasszikus színpadi világítással és néhány füstfüggönnyel lépett fel. Summa summarum. Két kivételes zenekar. Két teljesen eltérő zenei sztori, amelyek egy színpadon, látványosan egyesülve rengeteg felejthetetlen és egyedi koncertgyönyört szállítottak.
szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik
