Fellépők: Kiss Of The Dolls / Red Partizan / U.D.O.
Helyszín: Parma / Campus Industry Music / Olaszország
Dátum: 2019. 04. 04., csütörtök
„Itt csak egy dolog számít. Vagy az vagy, vagy nem. A metal ugyanis nem ismeri az ingadozást, a petyhüdtséget, a határozatlanságot. Ha érte dobog a szíved, és a kiválasztott zenekaraidért, nincsenek akadályok. Semmilyen akadály nincs. Nincs kifogás, hogy ezt vagy azt nem tudtad megtenni. Nincs visszavonulás. Minden más hazugság, vagy a tömegnek szóló »jó benyomás« keltésének játéka.”
Ez volt tehát az U.D.O. három hónapig tartó Steelfactory-turnéjának utolsó napja. A zenekart az egy és egyetlen vezeti, akiről nyugodtan elmondhatjuk, hogy ember, mítosz és legenda, no meg egy olyan hang, amely maga a metal definíciója: Udo Dirkschneider. Az U.D.O.-val ezen a turnén két koncerten is találkoztunk, idén februárban Csehországban. A „Steelfactory” a tavaly megjelent lemezek egyik legjobbja a klasszikus metal terén, sőt azon túl is. Egyúttal Dirkschneider egész pályafutásának is az egyik csúcsteljesítménye: ilyen frissességgel és átütő erővel, illetve ilyen egységesen a „Holy” (1999) óta, vagy szerényebben fogalmazva legalábbis a „Thunderball” (2004) óta nem szólt hozzánk. Az ember soha nem csinált rossz albumot, épp ellenkezőleg. A „Holy” után azonban egészen a „Steelfactory”-ig nem sikerült megismételnie, hogy a dalok között ekkora minőségi egységesség, stabilitás legyen. Oké, hozzáteszem még, hogy a „Steelfactory” egyetlen gitárossal készült, akiről nyugodtan kijelenthetem: pont egy ilyen hiányzott Udónak folyamatosan, amióta nála játszott a legendás Matthias Dieth. Ő nem más, mint az orosz gitárhős, Andrey Smirnov, aki a Steelfactory-n nyújtott játékával, Udo Dirkschneider elpusztíthatatlan hangja mellett, alapköve ennek az átfogó művészi szintlépésnek, vagyis a teljesen megfiatalodott Udo Dirkschneider és új csapata újonnan megtalált művészi virágkorának.
Ugorjunk tehát a könyörtelenül esős csütörtökre, április negyedikére, az olaszországi Parmába. Ahogy talán ti is tudjátok, a német metalt Olaszországban sosem becsülték túlságosan, amit a korábbi olaszországi koncertlátogatásaink is megerősítenek. 2014-ben például elugrottunk a Primal Fear-koncertre, ahol a banda Bresciában jó 100 ember előtt játszott. Nos, a parmai koncert is a teljes U.D.O.-turné leggyengébb jegyelővételét produkálta.
A Campus Industry Musicba, ahol az U.D.O. aznap este az olaszországi Parmában utoljára lépett fel a Steelfactory-turnén, némi eltévedés és vak utcai bolyongás után érkeztünk meg, mert e sorok írója ki nem állhatja a modern kori kacatokat, vagyis az olyan „elhülyítő” segédeszközöket, mint az elektronikus navigáció. A teremben így már a Kiss Of The Dolls játszott: lett hard rockerek, akik a régi rockzenekarok örökségéből próbálnak összeragasztgatni egy hangzást, azokéból, akik a rock úttörőkorát a Hammond-orgona hangjával is meghatározták. A bandának még rengeteg munkája van, mire kihámozza a saját, felismerhető arcát, és jó pár bakit is ejtettek, vagyis bizony a tenyerükbe kell köpniük. Másodikként a román Red Partizan lépett színpadra. Ez a név manapság megint egyre aktuálisabbá válik. Power metal női vokállal és recsegős-rekedtes férfihanggal, szintén meglehetősen kiszámítható, sablonos nyomvonalon, amelyen már mindent elmondtak – valahogy nem tudott magával ragadni azzal az érzéssel, hogy bármi eredetit vagy emlékezeteset kínálna. De igyekeztek. Ez is számít. A szív.
Az U.D.O. pontban fél tízkor kezdte az utolsó koncertjét. Steelfactory-díszlet, rendes színpad, épp akkora, hogy a zenekar kibontakozhasson és szanaszét rohangálhasson rajta. A gyér közönség – jó száz, talán százötven ember – először Udo fiát, Sven Dirkschneidert köszöntötte, aki az ötös fogatból elsőként lépett színpadra, és dobos erődítménye fölé magasodva üdvözölte a népet. Rögtön utána beugrott a színpadra a másik három fiatalember is: a két gitáros, Andrey Smirnov és Fabian „Dee” Dammers, no meg persze a mi Tilen Hudrapunk basszusgitáron. Nem sokkal később feltűnt a ködben a karizmatikus Udo Dirkschneider híres, legendás sziluettje, és a banda minden fegyverével tüzet nyitott a harapós Tongue Reaperrel. Ez az új album, a „Steelfactory” egyik fő romboló darabja.
Ahogy az U.D.O.-nál megszoktuk, mindig teljes erőből játszanak. Akár egy maroknyi csapat, akár egy sokezres tömeg előtt. Ez a szabály, és a nagy parancsnok, Udo Dirkschneider ettől a posztulátumtól egy arasznyit sem tágít.
Bevezetésként el kell mondani, hogy Udo Dirkschneider a teljes turnén végig sérült bal térddel lépett fel, emiatt a turné megtartása is kérdésessé vált, de a nagy szívű és golyóálló ember ismét bebizonyította, hogy a legnemesebb acélból faragták, amikor lemondott a térde rendbehozataláról, csak hogy ne okozzon csalódást a rajongóinak. A másik dolog a kémia, amit az új felállás sugároz. Udo derűsnek tűnik, a fellépéseken rendkívül jó hangulat árad belőle. Lazaság. Ezt megtapasztaltuk februárban Csehországban, Prágában és Zlinben, és ezt a parmai fellépés is újra megerősítette. Még ha a maroknyi közönség nagyon visszafogottnak is tűnt, néhány őrült fejjel, amelyek szórványosan rázták magukat az egyébként nyugodt nézőtéren, és persze ráadásként három eszement szlovénnel – ami a Parni valjak és a többi déli gárda előtti örökös „hajbókolás” hazájában teljesen elképzelhetetlen felismerés. A négy fiatalember beépítésének formulája láthatóan teljes mértékben kifizetődött Udo számára. A csapat kiválóan érzi egymást, már ismeri a bejáratott poénokat és trükköket, és folyamatosan szoros kontaktust tartanak egymással. Udo füle éber és óvatos, bakit nem tűr, amit Bill Hudson is nagyon hamar megtapasztalt, és már repült is a bandából. Az ötös rendkívül mozgékony. Hogy Udo a térde miatt kevesebbet mozog, egyáltalán nem tűnik fel, hiszen Tilen, Fabian és Andrey folyamatosan féktelenül pörögnek, és állandóan helyet cserélnek a színpadon, ráadásul úgyis Udo hangja az az alapelem, amely minden figyelmet magára vonz. Dinamikából – oda-vissza rohangálásból, vállvetett pózolásból – így a koncert alatt végig rengeteg jut, Udo pedig közben úgy szól, mint egy légiriadó-sziréna a legszebb napjaiban. A hangja egy szikrányit sem veszített az erejéből és a karizmájából. Továbbra is egy kiélezett láncfűrész, amely születésekor hálásan a torkán akadt, és működésében az énekest soha nem hagyja cserben. Egyedi, átható és roppant éles, magas, sikoltó hangja továbbra is makulátlan, karakteres, és mint mindig, mély tiszteletet ébreszt. Az ember a teljes elragadtatás és odaadás mellett csak hatalmas tiszteletet érez ez előtt a férfi előtt.
Itt van a Make the Move, amely az Accept-klasszikus Living For Tonight újrajátszásának hatására született, még a Dirkschneider-turnék idején, amikor az U.D.O. Dirkschneider néven szigorúan csak Accept-anyagot játszott – és ezzel bebizonyították, hogy meggyőzőbben adják elő, mint a mostani Accept csapata. Azt mondjátok majd: „Naná!”, már csak azért is, mert Udo énekel, de maga a hangszeres előadás is meggyőzőbb, főleg az „őrült” orosz, Andrey Smirnov miatt.
Röviden: a koncerten a „Steelfactory” élvezett elsőbbséget, és ez így van rendjén. Legyen szó a harapós, himnikus Raising Highról, a különösen remek, melankolikus, lenyűgöző refrénű In The Heat Of The Nightról, aztán a második félidőben a Hungry And Angry hozta igazi buliról, amelyet ismét Sven és a mi briliáns Tilen Hudrapunk szórakoztató szólópárbaja nyitott meg, vagy a rendes játékidő zárásaként az új album egyik legharaposabb darabjáról, a One Heart, One Soulról – mind rendkívüli lüktetést és atmoszférát tartottak fenn. A fenébe is, új dalokról beszélünk, nem kultikus klasszikusokról! Elsősorban persze kiemelkedett az eszelősen romboló Timebomb, aztán a meglepetés a „Faceless World”-ről, a Heart Of The Gold, továbbá abszolút a debütáló „Animal House” dalai, vagyis a remek, visszafogott In The Darkness, valamint a nagy ráadásban a várva várt Animal House és a záró They Want War. A banda nem felejtette el eljátszani a későbbi korszak egyik legjobban hangszerelt balladáját, az I Give As Good As I Getet („Rev-Raptor”, 2011), nem feledkezett meg a lenyűgöző „Holy”-ról sem, amikor az első ráadásban nekiesett a címadó dalnak, és persze újra fel kellett csendülnie Udo pályafutása egyik legjobb dalának, a „Solid” albumos Independence Daynek, amelyben Tilen alaposabban megdolgoztatta a basszusgitárt, valamint a szórakoztató 24/7-nek a „Mission Nr. X” albumról. Kiváló setlista, és egy harapós, ősi heavy metal-filozófiával felvértezett koncert – ennél németebb már nem is lehetne –, amely egyszerűen elvisz, és visz, és visz, és vége, mielőtt elkezdődött volna. A banda a teljes setlistát eljátszotta, nem rövidítette meg a programot, pedig a látogatottság elég siralmas volt, és a foghíjas VPK Mediapark csarnokát idézte 2004-ből, amikor az U.D.O. egyetlen alkalommal tette tiszteletét a szlovén fővárosban (sajnos valószínűleg először, utoljára és soha többé). Röviden: a heavy metal-frazeálás eredeti német bűne, egy olyan hanggal párosítva, amely azon kevesek egyike, akik meghatározták a metalt (Udo mellé tedd még Diót, Halfordot, Lemmyt és Ozzyt).
Még egy felejthetetlen és megfizethetetlen találkozás a legendás énekessel és megújult csapatával, négy megzabolázhatatlan, bizonyítani vágyó fiatalemberrel. Elképesztő vibrálás!
Azon a napon, amikor a RockLine közzéteszi az U.D.O. Steelfactory-turnéja utolsó koncertjéről szóló beszámolót, a nagy Udo Dirkschneider a 67. születésnapját ünnepli. Elektronikus zenei magazinunk szerkesztősége ez alkalomból minden jót kíván a legendának!
szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik
Setlista:
1. Tongue Reaper
2. Make the Move
3. 24/7
4. Mastercutor
5. A Cry of a Nation
6. Metal Machine
7. Independence Day
8. In the Heat of the Night
9. Vendetta
10. Rising High
11. Gitárszóló (Dee Dammers)
12. In the Darkness
13. I Give as Good as I Get
14. Timebomb
15. Basszus-/dobszóló
16. Hungry and Angry
17. Heart of Gold
18. One Heart One Soul
—I. ráadás—
19. Holy
20. Animal House
—II. ráadás—
21. Man and Machine
22. They Want War
