Helyszín: Hala Tivoli, Ljubljana, Szlovénia
A koncert dátuma: 2007. 06. 25.
Látogatók száma: 600
Jegyár: 35-40 euró
Ritkán fordul elő, hogy egy koncert már egy kicsivel a meghirdetett időpont előtt elkezdődik. Joshua Radin, a fiatal zenész, aki néhány európai fellépésén elkíséri Tori Amost, pontosan ezt tette. Már néhány perccel este nyolc előtt kilép a színpadra akusztikus gitárral a kezében, a nagybőgős Jon Flower társaságában. Láthatóan jókedvű zenészek: négy dalt játszanak, minden szám között sok beszéddel. Jó huszonöt percet kapnak a közönség bemelegítésére. Nagyon meleg, teljesen akusztikus zenét játszanak, amely nagyrészt a nagybőgőre épül, Jon pedig inkább vonóval játszik rajta, mint pizzicatóval. Enélkül ez a zene valószínűleg jóval hétköznapibbnak hatna, így viszont igazán különleges íze van. Joshua egyebek közt a lelkesedését sem tudta leplezni Ljubljana iránt: „tegnap este érkeztünk… és elmentünk sétálni a folyó mentén… egyszerűen csodálatos! Komolyan azt hiszem, Ljubljana nemcsak az egyik legszebb, hanem egész Európa legszebb városa! Ezt már tegnap este megírtam a fórumomra”. A végére csatlakozik hozzájuk a színpadon egy fiatal lány, aki tovább erősíti az amúgy is rendkívül gyengéd, melankolikus zenét. Utána mindannyian lemennek, Joshua viszont még szól, hogy amíg a színpadot készítik elő Tori Amosnak, ő CD-ket fog dedikálni, amelyeket nálunk egyébként még nem lehet megvenni. És összegyűlt jócskán rajongó, úgy tűnik, a kívánsága még teljesülhet, mert azt mondta: „követeljétek a kiadóktól, hogy szerezzék be ezt az albumot, így én is visszatérhetek valamelyik fellépésre!” Reméljük, lesz ebből valami.
Ezután kezdődik a hosszú várakozás Tori Amosra. Bár a színpad nagyjából negyedóra alatt készen állt, a várakozás tovább tart. Úgy tűnik, ez a fellépése kötelező része. Eltelik jó fél óra, a közönség nyugtalan lesz, de a kiabálás és a hangos tapsolás nem hozza meg a várt eredményt, és újra csend lesz. Hasonló körökben ez még néhányszor megismétlődik, míg úgy háromnegyed órával azután, hogy Joshua Radin elhagyta a színpadot, egyszerre kialszanak a fények, és még öt másodperc sem telt el, a színpadon már ott állt Tori Amos három kísérőzenésze.
Mind a három zenésszel, akik a mostani turnén elkísérik, évek óta együtt dolgozik: Matt Chamberlain ütősökön, Jon Evans basszusgitáron és Mac Aladdin elektromos gitáron játszik. Mint később mondta: „igazán megtisztelő, hogy ezekkel az emberekkel játszhatok”. Habozás nélkül nagyon feltöltött zenébe kezdenek, amely lassan a színpadra csalja Amos kisasszonyt, illetve Isabel kisasszonyt, ahogy kiderült, mert világosszőke parókában és más ruhában érkezett, és ebben adott elő hat dalt. Isabel az egyik alteregó, akik az American Doll Posse albumon bukkantak fel. Ezután átváltozott Torivá, vagyis azzá a vörös hajú nővé, akit ismerünk.
Égő cigarettával (cigarillóval?) a kezében lépett a színpadra, nagyon lassú, szándékosan eltúlzottan teátrális járással, a noir filmek korának krimijeiből ismert nők stílusában. Az óceánon túli ország elnökének köszön, és a politikájának: „Yo George!”, „Is this just the Madness of King George? Yo George! Well you have the whole nation on all fours”.
Mindenki a színpadon rendkívül felszabadultnak és jókedvűnek látszik, és tényleg őrült tempóban váltanak egyik dalról a másikra, szinte szünet nélkül. A színpad látványa valóban kiemelkedő volt, a hangosítás pedig végig nagyon magas színvonalú, ami nálunk inkább kivétel, mint szabály. A színpad fölött, éppen Tori felett finom fehér függönyök emelkedtek, olyan mintát alkotva, amely a frizurájára emlékeztetett, és remek alapot adott a csúcsminőségű világításhoz. Ez a magányos kis fényektől, amelyek tiszta, csillagos éjszakai eget idéztek, vagy ugyanezeknek a csillagoknak a tükörképét valahol egy magányos, nyugodt tengerfelszínen, egészen az intenzív és teljesen megvadult fényekig terjedt, mintha valami olyan környezet lenne, ahol egészen más kultúra burjánzik.
Amikor a fellépés nagyjából a harmincadik percéhez ér, hangos elektronikus ritmusok szólalnak meg, amelyekből a „Professional Widow” remixe bontakozik ki, Tori, vagyis Isabel pedig hirtelen elhagyja a színpadot. A három fiú viszont marad, teljesen beleolvadva a zenei alapba, miközben a stáb gyorsan lecseréli az elektromos szintetizátorokat, amelyeken Tori a hűséges Bösendorfer zongorája mellett vagy azzal egyszerre játszik, egy orgonára. Néhány pillanattal később már fel is bukkan Tori egy rendkívül csillogó arany-piros-zöld ruhában. Rögtön a legutóbbi sláger, a „Big Wheel” első három hangja után a közönség úgy felélénkül, hogy teljesen egyszerre hagyja el a helyét, és a színpadhoz tömörül, ameddig csak oda lehetett jutni, mert a biztonságiak jól végezték a dolgukat. Tori láthatóan mosolyogva megosztja a közönséggel provokatív és rendkívül népszerű versszakának felét; Tori: „M.I.L.F.”, közönség: „Don’t you forget!”. Ettől a ponttól kezdve a lelkesedés már csak meredeken fokozódott. Utána következik a „Crucify”, az első, és bizonyára az egyik legnagyobb slágere, majd a „Cornflake Girl” és a „Caught A Lite Sneeze”, amelyek szintén gondoskodnak a még lázasabb hangulatról.
Amikor Torit évekkel ezelőtt Bécsben láttam a Strange Little Girls turné keretében, az izgalom távolról sem volt ilyen, és a dalválasztás is jóval inkább „csak a komoly rajongóknak” szólt. Mennyire más a mai este!
A hangulat az egész fellépés alatt hihetetlen volt, pedig szinte alig szólt a közönséghez, leszámítva ezt: „You’re absolutely amazing! It is really magnificent! We are very honoured to play here for you. I could play all night long until I just go poop!”. Na, ezen túl az arcán a mosoly többet mondott, mint amennyit bármilyen ostoba frázis, mondjuk a „hol vannak a kezek!”, el tudna mondani. Szó nélkül pedig nem lehet elmenni a közönséggel és/vagy a fotósokkal folytatott szüntelen flörtölése mellett sem, akik épp a „Big Wheel” alatt kapták meg az öt percüket. Játék közben végig szétvetett lábakkal, huncut csípőmozdulatokkal, nagyon csábítóan mosolygott. Nemegyszer háttal állt a közönségnek, egyik lábát a zongoraszéken tartva, és alig észrevehetően táncot sejtetett, a koncert vége felé pedig állva zongorázott és énekelt is.
Nem sokkal ezután Tori egyedül marad a színpadon, és úgy dönt, az egészet egy kicsit intimebb, nyugodtabb, de ugyanolyan izgalmas közegbe viszi. Ennek a szóló résznek a csúcspontja kétségkívül a „Winter” kivételes előadása volt az első, Little Earthquakes (1992) című albumáról. Mondanom sem kell, hogy a közönség minden szöveget ismert, és hűségesen dúdolta vele. Csodálatos.
A trió visszatér, és közös erővel eljátszanak még három utolsó dalt a hivatalos műsorból, kettőt a korábbi albumokról: a „Northern Lad”-et a From The Choirgirl Hotel (1998) lemezről és a „God”-ot az Under The Pink (1994) albumról, amely ismét forráspontig emeli a hőmérőt a teremben. Az utolsó albumról származó számmal zárnak, amely szövegében visszatér a koncert elejéhez, mert az megint kicsit dühösebb az előző daloknál, vagyis a „Code Red”-del: „Victory is an elusive whore. She is as easily mine. As she is yours”. Ezúttal a győzelem mindenkié volt, aki jelen volt, a színpadon állóké és a színpad előtt állóké egyaránt.
A zenekar lemegy, és megindul a visszatapsolás, ami persze tervezett volt, hiszen rögtön odarohan a színpad széléhez Tori személyi testőre, aki utasítja a biztonságiakat, hogy engedjék a nézőket egészen a színpadig. Rögtön ezután újra mindannyian a színpadon vannak, és minden, ami addig történt, ami az energiaszintet illeti, a ráadásban még felül is lett múlva. Eljátsszák a „Precious Thing”-et és a „Bouncing Off Clouds”-t, mindkettő rendkívül hevesen és fékezhetetlenül, mintha tényleg sosem akarna vége lenni. És ha az első ráadás tervezett volt, a második valószínűleg nem, de kötelező volt, másként nem ment. A kvartett újra visszatér, és pontosan ott kezdik, ahol az előbb abbahagyták. „The Waitress”, a munkahelyi gyűlöletről szóló dal, amely túlnő önmagán, és féltékenységből fakadó gyilkolási vággyá fajul. Nos, ha az albumon (Under The Pink) úgy hallatszik, mintha egy kissé hisztérikus, nem egészen beszámítható ember énekelné, itt úgy szólt, mintha egy sokkal pszichopatább személy szájából jönne, aki a nyugalmával már egyenesen idegesít, és a végén még veszélyesebbnek hat, noha jóval rejtettebben. Az igazán utolsó pedig a „Hey Jupiter” csodálatos előadása volt (Boys For Pele, 1996), amelyet Tori végig egyszerre játszott zongorán és orgonán. Úgy tűnik, ennyi év játszás után a dal teljesen új életre kelt, ami igazán nemesítette.
Ezután Tori, Matt, Jon és Steve még egyszer megölelik egymást, meghajolnak a közönség előtt, és innentől tényleg nem nagyon lehetett látni, hová mehetnének még. Valóban kiváló lezárása egy kiváló, több mint két órás fellépésnek. Biztosan az egyik legjobb zenei esemény, amely megrázta, vagy még meg fogja rázni a mi tájainkat, még ha a látogatók számát tekintve nagyrészt elég észrevétlen is maradt.
FOTÓ: Boštjan Malavašič
Setlist
01.Yo George
02.Sweet Dreams
03.Theme From Exorcist
04.Almost Rosey
05.Devils And Gods
06.In The Spring Time Of His Voodoo
07.Professional Widow
08.Big Wheel
09.Crucify
10.Take To The Sky
11.Cornflake Girl
12.Honey
13.Caught A Lite Sneeze
14.»new wine«
15.Winter
16.Cooling
17.The Beekeeper
18.Northern Lad
19.God
20.Code Red
————————–
21.Precious Things
22.Bouncing Off Clouds
————————–
23.Waitress
24.Hey Jupiter
Képgaléria
