Tiger Moth Tales: A Song Of Spring
Kiadó: White Knight Records
Megjelenés dátuma: 2022. 3. 4.
Producer: Peter Jones
Az album hossza: 56.36 perc
Műfaj: Progressive Rock
Pontszám: 9.0/10
Az „A Song of Spring” a Tiger Moth Tales, az angol neoprogrock „one man band” hetedik stúdióalbuma. A formációt a vak zenei zseni, Peter Jones testesíti meg, aki nemcsak kiváló énekes, hanem lenyűgöző multiinstrumentalista is: az éneklés mellett a lemezein szinte mindig az összes hangszert maga játssza fel, és a szövegek oroszlánrészét is ő írja.
Az „A Song of Spring” Jones/Tiger Moth Tales 2017-es albumának, a „The Depths of Winter”-nek a folytatása. Az utóbbit téli témák és a Jones-zenére általában jellemzőnél kissé melankolikusabb, sötétebb hangulat jellemezte, az „A Song of Spring” viszont jóval optimistább, tavaszi atmoszférát árul el, noha egyes dalokat melankolikus, ambientes jelleg is áthat.
A szimfonikus progresszív rock nagy rajongója, aki pár éve a legendás Camel billentyűse lett, nemrég pedig a Francis Dunnery’s It Bites soraiban is játszik, az „A Song of Spring”-gel ismét igazi csemegét tett le az asztalra az óiskolás, a Genesis és a Camel erős hatása alatt álló progresszív rock szerelmeseinek. Néhány szerzeményben mellékesen még egy kis folk-, world music- és jazz-rock fúziós elemet is becsempészett, utóbbit főleg a több szaxofon révén. A billentyűknél és a szövegírásnál néhány dalban John Holden segítette Petert, ő tervezte az „A Song of Spring” borítóját is, a „The Light” című számban pedig nem más, mint a Camel kultikus gitárosa, Andy Latimer játszott gitárszólót.
A vidám „Spring Fever” lazaságával és gyors tempójával rendkívül játékos módon nyitja az albumot, a pajkos szaxofonmenetek pedig gondoskodnak róla, hogy az egész ne hasonlítson túlságosan a klasszikus Genesisre. Jones bársonyos és egyszerre melodramatikus hangja a remek refrénen keresztül jó adag dallamosságot visz a dalba. Mielőtt belevetette magát a kedvenc műfajába, vagyis a progresszív rockba, a pop rock világában is tevékenykedett, így a hagyományos, kísérletező és komplex progrockos erények mellett kivételes érzéke van a dallamos hangszerelésekhez és a fülbemászó refrénekhez is.
A „Forester” vidám fuvolaaranzsmanjaival pásztoros-nosztalgikus, olykor már-már misztikus, középkori hangulatot áraszt. A zenekari hangszerelések kiváló szinten szólalnak meg, a zseniális gitárszóló pedig még elkápráztatóbb annak fényében, hogy Peter a vaksága miatt teljesen egyedi módon játszik erre a hangszerre. A „Dance Till Death” jóval sötétebb hangvételű szerzemény, ezért erősen elüt az album egyébként ambientes arculatától. A refrén szinte ijesztőre sikerült, a hangszeres alapok pedig jól beillenének valamelyik horrorfilmbe. Ez a komor eposz valószínűleg a Genesis tagjainak is tetszene, hiszen a szaxofonbetéteket leszámítva kissé a zenekar 1976 és 1977 közötti időszakára emlékeztet.
A „Holi” viszonylag rövid, de kiváló darab, amely a sokféle ütős- és fuvolahangszernek köszönhetően világzenei hatásokat is tartalmaz, főleg az arab és az indiai zenei világból, így valószínűleg Peter Gabriel, Jones egyik fő énekesi példaképe is áldását adta volna rá. A „The Goddess and the Green Man” meglehetősen egyszerű balladaként indul, szimfoprog- és folk rock-elemekkel, szövege pedig a klasszikus kelta és angolszász folklórból, a természet isteni védelmezőiről és a zöld emberekről merít. Az artrockos vállalkozás, a „Mad March Hare” vidám refrénje, epikus többszólamúsága és jazzes szaxofonmenetei miatt az „A Song of Spring” legérdekesebb eredményei közé tartozik. Egyúttal az album egyik azon kevés száma, amelyben humoros pillanatok is akadnak, ezekből Peter korábbi lemezein jóval több volt.
A melodramatikus eposz, a „Rapa Nui” – a dal címéhez illően – ambientes hangulatban egy fából épült csónak útját idézi a háborgó hullámokon a máig titokzatos, híres kőfejeiről ismert sziget felé. Erről mesél a szövege is, amely a Húsvét-sziget első telepeseinek érkezéséről szól. Ennek a kivételes szerzeménynek a csúcspontja középen jön el, amikor megszólal a zenekari irányultságú hangszeres szakasz. Ez akár valamelyik filmes nagyprodukció kísérőzenéje is lehetne. Minden multiinstrumentális ragyogása ellenére Peter kiváló hangja az, amely lelket lehel az album dalaiba, és legtöbbjüket igazi mestermunkává varázsolja.
Az ilyen, a legmagasabb pontszámot megérdemlő teljesítmények közé tartozik az epikus és rendkívül pozitív finálé, a „The Light”, amelyben Peter Camelbeli „főnöke”, vagyis a már említett Andy Latimer vendégszerepel jellegzetes gitárszólójával, amitől minden „progrockos” megnyalja majd a száját. Ez a ragyogó szerzemény egy igazi Tiger Moth Tales-himnusz minden elemét tartalmazza. Kétségtelenül Peter koncertjeinek állandó része lesz. Kiválóra sikerült az instrumentális bónuszdal, a „Maytime” is, amely az album összes száma közül a leginkább a jazz-rock fúzió felé hajlik, és tükrözi Peter kivételes ritmikai érzékét és hangszerelési sokszínűségét, számos dallamos kiemeléssel.
Aki egy Peter Jones-féle zenei zsenitől bármi kevesebbet várt egy újabb mestermunkánál, alaposan melléfogott, hiszen az „A Song of Spring”, legújabb alkotása a Tiger Moth Tales név alatt, valódi élvezet a progresszív rock idős és fiatal rajongóinak egyaránt. Ez a pozitív energiával megspékelt album a legjobb bizonyíték arra, hogy bármilyen katasztrofális is volt az elmúlt két év, „a tavasz mindig elűzi a telet”. Az „A Song of Spring” szinte szétfeszül az optimizmustól, és reméljük, hogy Peter ebből az optimizmusból átplántál valamennyit azokra a kísérletező, újító, nem korporatív előadókra is, akiket az elmúlt két év szüntelen globális válságai alkotói szempontból teljesen leblokkoltak, vagy rossz útra tereltek.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Számlista:
1. Spring Fever (6:52)
2. Forester (7:51)
3. Dance ’til Death (10:20)
4. Holi (2:46)
5. The Goddess and the Green Man (2:39)
6. Mad March Hare (4:00)
7. Rapa Nui (7:34)
8. Light (15:25)
Zenészek:
Peter Jones – ének, billentyűk, dobprogramozás, gitárok, klarinét, blokkfuvola, ukulele, ütőhangszerek
Különleges vendég:
Andy Latimer (Camel) – gitárszóló a 15. számban
