Helyszín: Teatro Palamostre, Udine, Olaszország
A koncert dátuma: 2006. 06. 24.
Látogatók száma: 350
Jegyár: 15,00€
Gilad Atzmon & The Orient House Ensemble: 21.05
Kevesebben voltak, mint előző nap a Fripp-koncerten, és az este is szinte percre pontosan 21.00-kor kezdődött. Egészen különleges megközelítésű jazzmuzsikának lehettünk tanúi. Az izraeli szaxofonos, Gilad Atzmon magával hozta a The Orient House Ensemble-t, amelynek tagjai harmonikán, hegedűn, zongorán, énekhangon, nagybőgőn és természetesen dobon játszanak. A zenekar rendkívül energikusan, hogy ne mondjam, dühödten kezdett a Liberating The American People című számmal, és ebben a szellemben nyomta végig az egész fellépést, amelyen az aktuális stúdiólemezét, a „musiK”-ot mutatta be. Atzmon rögtön világossá tette, hogy stílusbeli különc, különleges jazznézőpontú muzsikus, aki szellemes keveréket kínál keleties-orientális népzenei elemekből és cigányos fordulatokból, ezeket pedig klasszikus jazzformába ágyazza. Na, ez van. Atzmon úgy viselkedett a színpadon, mint valami katona. Sötéten nézett a homloka alól, komoran méregette a társait, és úgy tűnt, szinte tajtékzó dühvel fújja az alt szaxofonját a szólók alatt. A hegedű és a harmonika együtt gondoskodott a lenyűgöző, arab skálákkal teli motívumok harmóniáiról. A srácok kivételesen összeszokottnak mutatkoztak: sorjáztak a különféle témák és szólók, a hangulat villámgyorsan, váratlanul váltott, a vörös fonalat mégsem vesztették el egy pillanatra sem. A szám végén Atzmon elmondta, hogy ezt az amerikai lakosság Bush igájából való felszabadításának szentelték. Ügyesen reagált, amikor az olasz közönségnek azt mondta, hogy az olaszok épp most szabadultak meg Berlusconitól, most már csak az amerikaiakat kell megszabadítani Bushtól. Ezután egy dal következett, amelyet Atzmon a bevezetőjében a „BBS-háromszögnek” (Bush, Blair, Sharon) ajánlott, a címe Re-arranging The Twentieth Century. A szám pontosan azt a képet festette, amit a címe sugall. A kezdet álmos és lusta volt, lomha ritmusban ringatóztunk a zongora kíséretére, majd belépett a „francia” harmonika, és rendkívül szólisztikus, lágy, érzéki játékot vitt a tökéletes melankólia szellemében, amihez hamarosan a hegedű is csatlakozott. Aztán a zenekar diszharmonikus kitörésekkel hirtelen félbeszakította a számot, a szelíd dallam lerombolásának vad motívumát szőtte bele, majd visszatért, a Gershwin-motívumot, az It Ain’t Necessarily So-ból vettet eltorzítva. Ehhez tipikus keleties betétek is társultak, és az egész élmény a teremben valami egészen különleges volt. A zenészek pontosságban brillíroztak, kiderült ugyanis, hogy rendkívül összetett kompozícióról van szó, és minden hiba nélkül működött. Röviden: a dal azt a felismerést példázza, hogy meg kell változtatni a lelkiállapotot, amelyet a mi „szerencsétlen” 21. századunk hordoz. Ezért került bele Gershwin is (az amerikaiak mint a mai nyomor megtestesítői), és azok a romboló, diszharmonikus kiszakadások, amelyek egy kor végét és egy új születését visszhangozzák, teljes átalakulás révén. Ezután a srácok nekiláttak a legendás Lily Marlene (Norbert Schultz) saját verziójának, amelyet az énekes spanyolul adott elő, valamint az And She Is Happy című saját számuknak. A koncert tehát végig magas fokú cinizmussal volt megrakva. Atzmon a koncert alatt alt szaxofont, szoprán szaxofont és klarinétot használt. A zenészek szólói alatt úgy járkált egyiktől a másikig, mint egy tiszt, aki gondosan szemlét tart a szakasza felett. Atzmon rendkívüli humorérzékű embernek bizonyult. A végén elmondta, hogy ez az udinei fellépés az utolsó, amit együtt adnak. Hat év közös játék után szét akarja oszlatni a The Orient House Ensemble-t, és a tagok új projektekkel foglalkoznak majd. A nemzetközi felállás, amelyben egyebek mellett iraki (ének) és afgán (hegedű) is akad, azok közül, akiket az amerikaiak és az oroszok még nem irtottak ki – ezzel is mindenkire gondolt Atzmon –, 22:20-kor fejezte be a műsorát. Talán zavaró, hogy az izraeli muzsikus dühéből fakadóan politika keveredik a zenébe, de ha ezt félretesszük, ahogy mondtam, különleges fajta élmény volt, tele váratlan meglepetésekkel és kiszámíthatatlansággal, amit az eleinte meglehetősen visszafogott közönség a végén viharos lelkesedéssel köszöntött.
The Soft Machine Legacy: 22.45
Mi? Jól hallottam, hogy a Soft Machine valamilyen változata? Soft Machine? Korának vitathatatlan zenei újítói voltak. Pszichedelikus popzenekarként indultak, Kevin Ayers és Robert Wyatt vezetésével. Az évek során kísérleti jazz-rock zenekarrá alakultak a klasszikus korszakukban, a hetvenes évek elején, később pedig lecsendesítették az arculatukat a tömegek számára könnyebben befogadható, aktuálisabb hangzással. Ami a hajdani Soft Machine-ből megmaradt, az ma a leghitelesebben a The Soft Machine Legacyben egyesül. Sajnos a The Soft Machine Legacyvel játszó egykori Soft Machine-tag, Elton Dean három hónappal ezelőtt elhunyt, így a The Soft Machine Legacyben „már csak” három egykori Soft Machine-tag maradt: John Marshall dobos, Hugh Hooper basszusgitáros és John Etheridge gitáros. Hozzájuk csatlakozott Elton Dean helyére Theo Travis, aki Elton Dean eredeti alt szaxofonját örökölte, és az udinei fellépésen is azon játszott. A zenekar az új Ash című számmal nyitotta a műsort. A rövidebb „hangolós” bevezető rész, Etheridge gitárján határozottan alaposan felpörgetett reverb-effekttel, jó ujjmelegítő volt. Travis a „saxello”-n beindítja a dallamot, és a koncert elindul.
Igaz, öregnek látszanak. De ahogy már számtalanszor beigazolódott: öregek, és a koncertszínpadokon egyre jobbak. Etheridge a Gibson ES 335 Yamaha-féle változatán, Hooper egy négyhúros Peavy basszusgitáron, Marshall klasszikus Sonnor dobfelszerelésen lelkesen nekiveselkedtek, és érezni lehetett, hogy jól szórakoznak a színpadon. A közönséggel Etheridge tartotta a kapcsolatot, ő vezette valamennyire a zenekar fellépését is. A The Soft Machine Legacy sokkal inkább jazz, mint a Soft Machine valaha volt a legjazzesebb korszakában. Persze továbbra is felismerhető jazz-rock vizeken hajóznak, de canterburyi hangulatnak nyoma sem volt, hiszen nincs fuvola, és billentyű sincs. A srácok gyorsan kibontottak a jazz és a rock remek összefonódását, folyékonysággal, sebességgel és istentelen pontossággal égettek. Hihetetlenül meggyőzőek voltak, mert, mint mondtam, látványosan élvezték a színpadot. Egy kis távolságot csak Travis szaxofonos tartott a közönségtől, aki először csak akkor nézett a közönség felé, amikor a zenekar befejezte a műsort. Mintha kicsit zavarban lett volna, kellemetlenül érezte volna magát Elton Dean helyén állni. Travis azonban abszolút nem okozott csalódást, megmutatta minden kiválóságát és zenei tökélyét, és meggyőzött, hogy ő a megfelelő ember a The Soft Machine Legacyhez. Etheridge és Travis természetesen kottából játszott, hiszen mindketten a hangok tengere előtt álltak, amelyek a legkülönfélébb lehetséges és lehetetlen kombinációkban sorakoztak. Következett a Seven For Lee, amelyet a néhai Elton Dean írt, majd a fenséges 1212, amely nem titkolta a zenekar kutatószellemét, amikor Hooper egy pedállal játszott, és a basszusgitáron valamiféle sugárhajtású, összenyomott hangot csalt elő, amely minden megütött hang után elhúzódott. A gitár és a szaxofon kiváló párbeszédben szőtte át egymást, ami nem jelentett mást, mint remek jazz-rock fúziót. Itt meggyőzően bebizonyították, hogy a négy ember abszolút elég, több senki sem kell. A szám intenzív volt, az energia körről körre nőtt. A srácok tovább élvezték a kézügyességük fitogtatását. És amikor már minden tökéletesnek tűnik, és szinte a nirvána kapujában vagy, elszakad egy húr. Nem Etheridge-é, hanem Hooperé a basszusgitáron, mégpedig a harmadik basszushúr. A fickó tényleg belehúzott. Etheridge szünetben megdicsérte a kollégáját, mondván, hogy pályafutása alatt először fordult elő, hogy Hooper egy árnyalatnyit túl durván „rádudált”, és szétszakadt a húr. Míg Hooper elmélyülten cserélte a húrt, a többiek persze nem ültek összetett kézzel, Etheridge egy rövidebb gitárszólóba kezdett. Ezt egy újabb, teljesen új szám követte Strange Comfort címmel. A zenekar hihetetlen fokú ihletettséget és frissességet árasztott. Csúcsszintű jazz-rock fúzió volt, hirtelen váltásokkal, ritmusváltásokkal, látszott, hogy a fickóknak hatalmas tapasztalat van a hátuk mögött. Aztán jött az, amire lelkesen vártunk, és amiért a zenekar neve egyáltalán a Teatro Palamostrébe csalt minket. A legendás Soft Machine-számok. Az As If-fel kezdték, majd átmentek a Kings And Queens-be („Fourth”, 1971), ami a koncert egyik csúcspontja volt, főleg miután a közönségben is felzúgott a taps. Most belopózott a színpadra a pszichedelikusság, és a kísérletezően álmodozó klasszikus nagyobb elmozdulást jelentett az addig lejátszott repertoártól. Légköri csúcspontját főként a kifutásnál érte el, amikor a srácok egyre halkabban játszották a záró motívumot, míg végül abszolút csend borult a színpadra. De ez még nem volt minden. Most John Marshall robbant ki, és őrjöngeni kezdett a dobokon. Ez volt a Two Down. Ehhez az őrjöngéshez csatlakozott Etheridge is, és alig három perc után „rockriffre” váltott, amit Travis szaxofonja megerősített. Újabb új szám! Big Creese. Remek szám, amely ismét hangsúlyozta, mennyire kreatívak a mesterek érett korukban, mennyire megszelídíthetetlenek, és mennyire éhesek és szomjasak a fellépésre. Valószínűleg a legjobb új számuk, ami az ideális jazz-rock fúziós keverék keresését illeti, de mindenképp a „legkeményebb” mindközül, ami azt jelentette, hogy közeledünk a koncert valószínű végéhez. Így is volt. Robbanásszerű kifutás és klasszikus lezárás. Etheridge az utolsó ütésnél magasan a levegőbe ugrik, mint valami NWOBHM-es metálos spandexben és Puma sportcipőben a nyolcvanas évek közepéről, és ezzel vége a koncertnek.
De a srácok visszajöttek még egy számra. Megörvendeztették az igazi Soft Machine-rajongókat a Facelift előadásával, amely a Soft Machine egyik legtiszteltebb lemezéről, a „Third”-ről (1970) származik. Az előadás kiválósága elállította a lélegzetet, és csak azt bizonyította, mennyire igaz a mondás a borok öregedéséről. A show 00.15-kor ért véget.
A végén nincs más mit mondani, mint hogy abszolút varázslat volt. Talán egy apró mínusz, hogy nem játszottak még néhány számot, de ettől függetlenül. A The Soft Machine Legacy bizonyítja, hogy a Soft Machine örökségének rendkívül hiteles utódai, annak ellenére, hogy Etheridge, Hooper és Marshall Soft Machine-tagként soha nem találkoztak együtt egyetlen Soft Machine-stúdiólemez felállásában sem. Amikor együtt látod őket, most már Travisszal Dean szerepében, nem tudod elrejteni az elismerésedet és az örömödet, hogy a Soft Machine klasszikusai ma is zengenek Európa színpadain. Ráadásul a srácok maguk szerzenek új anyagot, ami azt jelzi, hogy a zeneipar ezen hosszú évei alatt sem fogyott ki belőlük a kreatív energia és a kalandvágy. Határozottan még nem pengették el az utolsó hangjukat.
Setlist
1. Ash
2. Seven For Lee
3. 1212
4. Guitar Solo
5. Strange Comfort
6. As If
7. Kings And Queens
8. Two Down
9. Big Creese
—ráadás—
10. Facelift
Képgaléria
