Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Bluesiana Rock Cafe / Velden am Wörthersee / Ausztria
A koncert dátuma: 2012. április 27.
Nézőszám: 40
Jegyár: 30,00€ (elővételben) / 34,00€ (a koncert napján)
Mi sül ki abból, ha az énekmikrofonnál a fekete bőrű csikó, Dacia Bridges (WMD- feat. Lemmy Kilmister, Tape, I Begin To Wonder, Shakedown, Mousse T.), a basszusgitárnál Doug Wimbish (Living Colour, Tackhead, Sugar Hill Gang, Rolling Stones, Jeff Beck, Depeche Mode), a dobok mögött Flo Dauner (Die Fantastischen Vier, Paul van Dyk, Sarah Brightman, Dee Phazz), a gitárnál pedig Alex Scholpp (Farmer Boys, Tarja, Tieflader, WMD, Sinner) áll össze? A felpörgetett groove metal rock kiforrott változata, merész funk rugóágyra fektetve!
A The Help friss formáció: egy héttel ezelőtt jelentette meg debütáló albumát, a » The Help…Is On The Way« címűt, és a velden am Wörtersee-i Bluesiana klubot választotta rövid európai turnéja egyik ritka állomásául – az egész turné mindössze öt fellépésből áll. A négy zenész, akik nem ismerik az alkotói szünetet, már régóta ismerik egymást. Scholpp, akit sok európai power metal-rajongó is kedvel, akkor került kapcsolatba Doug Wimbishsel, amikor mindketten Tarja Turunennek (ex-Nightwish) játszottak. Scholpp és Dauner korábban Daciával is együtt zenélt a Dacia Bridges & Band nevű formációjában,…
A zenekar tagjainak puszta hírneve is azt diktálta, hogy ezt a bluesianás fellépést semmiképp sem szabad kihagyni. Mivel a Bluesiana szinte teljesen üres volt, a csapat egészen 21:50-ig várt, mielőtt végre színpadra lépett. Eleinte csak Dauner, Scholpp és Wimbish állt fent, és a koncertet a Make Way című instrumentális számmal nyitották. Lomha ritmikus jammeléssel lassan, fokozatosan bontottak ki belőle egy erőteljesen zajos, hangolatlan futamokkal teli, tömör vezérritmust, amelynek a színpad előtti sorokat kellett volna összehúznia. Csakhogy ezúttal nem volt kit. A Whatever című számnál Dacia is a színpadra lépett. Rendkívül energikus karakterű énekesnő, kidolgozott vokális karizmával, kivételes robbanékonysággal és született érzékkel adagolja a soulimprovizáció díszítéseit – olyan előadó, aki teljesen beleéli magát a rendkívül képszerű, kidolgozott színpadi karakterébe. A puszta jelenlétével egy pillanat alatt szétoszlatta az elidegenedett érzést, hogy ezúttal valójában egy üres Bluesianában vagyunk.
Scholpp mélyre hangolt, modernen elmosott, hatalmas tömegű groove metal hangfalat épített, amelynek hatékony vázát Wimbish híres funk-érintése és Dauner hihetetlen mozgékonysága és fürgesége adta. A testes dobos olyan hevesen csépelt, hogy a koncert alatt valóságos forgácsok repültek a dobverőiből a térbe.
A The Help a koncerten gyakorlatilag a teljes stúdió-debütalbumot eljátszotta, a kötelező reflektorfényt pedig Doug Wimbish kapta, aki a koncert közepén kiváló balladisztikus szólót nyújtott, a már megszokott módszerével. Ezúttal a laptopját otthon hagyta, de ez persze nem jelentette azt, hogy a lába előtt ne sorakozott volna egy rakás effektpedál, amelyek segítségével bejátszotta a vezérmotívumokat, delay-effektbe zárta őket, és az így felépített formára hang hang után rakta a hihetetlenül szép szólókat. Ebben úgy sétált végig az üres színpad előtti téren, mint egy balett-táncos, bevált és színpadias módon. Doug Wimbish szólószáma? Még kérdezed. Határozottan a koncert egyik csúcspontja. Dacia Bridges különösen az akusztikus Let Me című számban ragyogott, ahol csak Alex Scholpp kísérte akusztikus gitáron. Ő aztán hasonlóan kísérletező szellemben, mint előtte Doug Wimbish, aki a basszusgitárból elektromos gitár hangját csalta elő, az akusztikus gitárból effektek segítségével csalt elő elektromos gitárhangot, és úgy szólózott, mintha az ESP gitárja lenne a kezében, nem az akusztikus. A spontán szlalom az instrumentális hangzáskísérletezésbe a Resistance Of The Cell címet viselte, amelyben Wimbish és Scholpp alaposan fel is hergelte Daunert, aki ettől „beleszáguldott” egy rövidebb dobszólóba.
A végén a The Help energiájának fő generátora és hajtómotorja, Dacia Bridges felszólította a teremben összegyűlt összes lányt és hölgyet, hogy csatlakozzanak hozzá a Call Me éneklésében (az eredeti a Blondie-é). Ennek érdekében lejött a színpadról, és kifejezetten mulatságos volt, ahogy szó szerint könyörgött a gyengébbik nem képviselőinek, hogy végre jöjjenek ki az asztalok mögül a színpad elé, és tartsanak neki társaságot a szám előadásában. Küldetés teljesítve! A banda így egy óra húsz perc alatt zárta le a műsor reguláris részét.
A ráadásban a formáció már csak instrumentális triónak tért vissza, és még eljátszotta az Echoes című számot. A The Help debütalbumának tiszta instrumentális darabja ismét kihangsúlyozta, milyen szépen kapcsolódik össze a jazz-funk groove-nak az a szelleme, amelyet a basszusgitár ördögi zsenije, Doug Wimbish teremt, azzal a fülbemászó, klasszikus felépítésű, európai eredetű dallamvilággal, amelynek fő megalkotója Scholpp. Meglepő és tulajdonképpen szokatlan volt Wimbisht pengetővel látni. Ez nagy ritkaság, de a The Help hangzásának keménysége ezt kívánja.
Az másfél órás, bensőséges, hangos együttlét teljes mértékben kifizetődött! Ez a kvartett egy héttel ezelőtt adta ki debütalbumát, amely sokat ígér. A kombináció szerencsés, és persze megvan benne az alkotói felismerhetőség és a kihívó „groove”, amelynek kémiája rendkívül fertőző. Reméljük, hogy mind a négy szereplő zsúfolt naptára mellett is akad elég idő arra, hogy a The Help évekig együtt maradjon, kihozzon még egy-két stúdióalbumot, és újabb turnékra is visszatérjen. Rajtad pedig a sor, hogy addig alaposan utánanézz, kik is ők, és a következő bluesianás látogatáskor a zenekart a jelenléteddel is támogasd. Gyere el!
Setlista
1. Make Way
2. Whatever
3. Heard It All Before
4. Late Late Show
5. After Dark
6. Farcaster
7. Swiri
8. Let Me
9. Resistance of the Cell
10. Hal
11. American Dream
12. Bump The Grind
13. Call Me
—ráadás—
14. Echoes
Képgaléria
