Szerző: Primož Novak, Rok Klemše
Fotók: Nina Grad
Helyszín: Trainstation, Kranj
A koncert dátuma: 2018. február 16.
Jegyár: 8,00€
Az utolsó pillanatban beesett ajánlatokról sokszor a marketingfogás jut az eszünkbe, a koncerteknél viszont egészen más a helyzet. Ezúttal a meghirdetett Srd–Nature–Grob estéhez váratlanul becsatlakozott az amerikai progresszív death metalos The Faceless, akinek lefújták a svájci koncertjét. Az amúgy is érdekes felhozatal tehát színesedésre számíthatott.
Elsőként a fiatal, tengermelléki black metal banda lépett színpadra, a szép szlovén névvel megáldott Grob. Bár a zenekar friss (a megalakulás évszáma is ezt mutatja), tapasztalatból nincs hiány, hiszen a Kreation Kodex, a Hellcrawler és a Human Putrefaction rutinos tagjai alkotják. A Grob lassan, de kitartóan gyűjti a koncertkilométereket, én most láttam őket először, és szándékosan nem hallgattam bele az eddigi egyetlen megjelent anyagukba, a Graveyard of Eden demóba. Annyit tudtam, hogy black metalt játszanak, és ezt a banda egységes megjelenése azonnal egyértelművé is tette: a tagok fekete csuklyát viseltek, a frontember pedig egész este egyetlen szót sem szólt a közönséghez. A Grob alig háromnegyed óra alatt mutatta be a saját black metal-képét, amely stílusban főleg a svéd Marduk és Dark Funeral felé húz, a jól elhelyezett dallamos és rövid epikus részeknél viszont helyenként a lengyel óriást, a Mgłát juttatta eszembe. Rendesen bemelegítették a közönséget, a mélyebb értékeléshez azonban meg kell hallgatni a készülő bemutatkozó lemezt, a Metanoiát, élőben pedig javítani kell legalább egy dolgon, ami múlt pénteken kifejezetten zavaró volt. Nemcsak a lábdob, illetve a triggerek hangzása olyan volt, mintha kartondobozokat püfölnének, hanem a dobost nagyon-nagyon megviselte a kondíció is: a blast beatek közben jól hallhatóan, kapkodva esett ki a ritmusból, a gyorsabb részeknél pedig kifulladt.
A black metalos Grob után a Nature következett. Ez a zenekar már néhány éve felhívta magára a figyelmet, aztán eltűnt. Úgy tűnt, megszűnt, de egyszer csak újra felbukkantak, mint kiderült, alaposan megújult felállásban. A Nature progresszív beütésű death metallal akart lenyűgözni, ami azokra a kilencvenes évekbeli bandákra emlékeztetett, amelyek fontos mérföldköveket tettek le a műfajban. Mindenképp vonzó, de akadtak gondok is. Sokszor kaotikusnak hatott az egész, fej és farok nélkülinek, nem volt meg az az érzés, hogy egyetlen egységként lélegzik. Jó ötletek vannak benne, de időnként összedobottnak tűnt. A Nature ugyanakkor érdekes ritmikával, vokális összefonódásokkal és magabiztos gitárokkal kecsegtet. Az ötletek kétségkívül jók, csak még kell melléjük valamiféle értelmes rendezettség.
Az est második, jóval konkrétabb és meggyőzőbb black metal támadását a Srd hozta, amely rekordidő alatt gyakorlatilag a szlovén black metal zászlóvivőjévé vált. Régóta nem volt ugyanis olyan fiatal banda bemutatkozó lemeze, amely a kritikusokat is meggyőzte, és komolyabb gond nélkül a közönséget is meghódította. A Srdnek a Smrti sel című lemezzel ez kisujjból sikerült, és jó látni meg hallani, hogy nem pihennek a babérjaikon, és nem is ülnek le. Kranjban egy új számmal köszöntötték a közönséget (ha jól emlékszem), aztán a kissé gyengébb hangzás ellenére újra megmutatták a Smrti sel teljes erejét és súlyát. A zenekart kiválóan irányította a megbízható és meggyőző Goran, aki főleg a szlovén szövegű dalokat okádja magából, mintha fogadásból tenné, de a hangszeres rész sem marad le mögötte: emlékezetes riffeket, rombolóan változatos dobolást kapunk. A Srd eljátszotta a remek Sreča na vrvici című számot is, amely teljesen önmagához hű, a pusztító és epikus szettet pedig túl hamar zárták le a Gregorčič-vers, a Soči zseniális, monolitikus, tízperces megzenésítésével, amely újra bebizonyította, hogy kétségkívül a szlovén zene legjobb teljesítményei közé tartozik, egyáltalán.
A The Faceless nem ismeretlen név. Először 2010-ben léptek fel Szlovéniában a Bonecrusher turné keretében, azóta nem jöttek vissza. Közben két albumot adtak ki, a negyedik, az In Becoming a Ghost tavaly jelent meg. A zenekar az utóbbi években mindenféle kritikát megkapott. Először a drasztikus stílusváltás miatt, másodszor a turnék folyamatos lemondása miatt. Az utóbbira nem volt komoly ok, a rajongók pedig szét akarták szedni őket. A közösségi médiában nem fogták vissza magukat, úgy tűnt, a banda nem fogja túlélni. A kemény nyomás és a számtalan tagcsere ellenére a frontember, Michael Keene egyben tartotta a zenekart, és megcsonkított változatban elvitte Európába, közben megígérte, hogy nem mondanak le több fellépést. Európában minden rendben ment, amíg le nem mondták a svájci koncertet. A The Faceless ettől még játszani akart valahol, és a körülmények szerencsés összejátszása folytán Kranjban kötött ki, ahol csatlakozott a három hazai bandához.
A The Faceless fellépése viszonylag rövid volt, de nagyon édes. A zenekar az Autotheism-trilógiával kezdett, vagyis három egymással összefüggő számmal. Lassan és álmodozóan indult, aztán olyasmivé nőtt, amivel az extrém progresszív death metalt lehetne meghatározni. A The Faceless az Authotheism albummal lépett szintet. Már nem pusztán technikás death metal zenekar voltak, hanem erősen kezdtek rokonszenvezni a progresszióval. És itt megmutatták, hogy szinte lehetetlen dolgokat is össze lehet kötni: a Necrophagist technikásságát és az Opeth progresszivitását. A dallamos énekre kritikák záporoztak, de az egész minden bonyolultsága ellenére kétségkívül működik. Az Autotheisszel a basszusgitáros nélküli, megcsonkított The Faceless mindenképp bizonyított. Persze hiányzott még az a bizonyos igazi technikás ütés, amely a Planetary Duality albummal érkezett. Nem kellett sokat várni, már jött is az említett lemez Sons of Belial című száma. A sebességből és a virtuozitásból nem fogyott ki a banda. Értelmesen lassított a The Faceless a Spiraling Voiddal az aktuális albumról, amely a zenekart progresszívebb fényben mutatja, több tiszta énekkel Michael Keene-től. Kemény ütés következett az An Autopsy című számmal a debütáló lemezről. Ez a dal nagyon jó példa a technikás deathcore-ra, amely mindenekelőtt kaotikus és kiszámíthatatlan. Tehát teljes ellentétben áll a deathcore-közhelyekkel. A The Faceless így még egy újdonságot kínált, a legnagyobb hangsúly tulajdonképpen a Planetary Duality albumon volt, ami nem a legésszerűbb, ha friss lemez van a zsebedben. De éppen ez az album nemcsak különlegessé tette a bandát, hanem azt is jelezte, hogy az Egyesült Államokban kezdenek feltámadni a német mintát követő modern technikás death metal zenekarok.
A The Faceless a sok vita és a közösségi média kritikái után nyilvánvalóan nem hulladék. A zenekar összeszokott. Michael Keene játékával és énekével kétségkívül kiemelkedik, a Abigail Williams black metal zenekarban is játszó énekes, Ken Sorceron pedig kétségkívül nyereség. Erősebb a sikoltás, ami szépen illik a banda black metal elemeihez, amelyek az utolsó albumon még hangsúlyosabbak, a hörgés is jelen van, így a zenekar minden követelménynek megfelel. Keene-t egész végig remekül kísérte a ritmusgitáros Justin McKinney (The Zenith Passage), a gyors és pontos dobolásról pedig a fiatal Bryce Butler gondoskodott, aki kétségkívül bizonyított, és megfelelt a magas elvárásoknak. Most főleg abban reménykedünk, hogy Keene-nek valamennyire sikerült stabilizálnia a felállást, amelyben igazán jól jönne egy basszusgitáros, aki hozzátenné a hiányzó darabot a teljes hangzáshoz.
Ha meghúzzuk a vonalat e kellemes és brutális koncert alatt, a The Faceless, a Srd, a Nature és a Grob alig nyolc euróért gondoskodott arról, hogy pénteken este a kranji Trainstation klubban sok, az extrémebb metalzenére esküdő lélek megkapja a magáét. Egy utolsó pillanatos ajánlat, amely mindenképp megérte.
Képgaléria
