Kiadó: Spitfire Music / Steamhammer / SPV Records
Megjelenés dátuma: 2024. 9. 6.
Producer: Marti Frederiksen
Az album hossza: 36.39 perc
Műfaj: Hard Rock
Értékelés: 8.0/10
A The Dead Daisies, a hard rock kvintett, amelyet 2012-ben hívott életre az ausztrál pénzmágnás, David Lowy, idén szeptemberben már a hetedik albumával tér vissza a színtérre, ami a viszonylag rövid működési időszakot tekintve minden elismerést megérdemel. Főleg annak fényében, hogy ugyanezen idő alatt kivételes zenei tehetségek hosszú sora fordult meg a bandában, olyanok, akik korábban többek között a Guns N’ Roses, a Thin Lizzy, a Whitesnake, a The Rolling Stones, a Journey, a Rob Zombie és a The Cult soraiban játszottak. Nem is ok nélkül ragad rájuk újra meg újra a „super rock zenekar” jelző. Ehhez hozzátehetjük a Deep Purple-t és a Black Sabbathot is, hiszen 2019 és 2023 között Glenn Hughes is kiadott a csapattal két albumot, aki ebben az időszakban a basszusgitározást, no meg az énekesi teendőket is magára vállalta.
Glenn tehát távozott a The Dead Daisies-ből, a helyére pedig visszatért John Corabi énekes (ex-Mötley Crüe). Jól sejtitek. Corabival együtt a The Dead Daisies az új albummal a „Burn It Down” (2018) hangulatához tér vissza – ez volt az utolsó The Dead Daisies-album, amelyet Corabi felállásában vettek fel, mielőtt ő kilépett a zenekarból. A basszusgitáros mostantól Michael Devin, aki Douglas Aldrichcsel együtt még több egykori Whitesnake-tag DNS-ét viszi az új felállásba. Még egy részlet: a „Light ‘Em Up” dobos nélkül, vagyis Brian Tichy nélkül készült, a zenekar a koncertezéshez ismét Tommy Clufetoshoz fordult. Röviden: a felállásváltások állandó kísérői ennek a bandának. Úgy tűnik, Lowy és csapata megint változásra vágyott, Hughes pedig a legkevésbé sem rágta magát emiatt, hiszen folyamatosan nyakig van a munkában, és előnyben részesíti a szólókarrierjét, amit az alkalmi Black Country Communion-kitérők sem zárnak ki. Éppen ezért a „Light ‘Em Up” érezhetően más album, mint bármi, amit a The Dead Daisies korábban Glennel felvett. Glenn ugyanis olyan zenei személyiség, aki bárhol bukkan fel, és még műfajtól függetlenül is, sziklaszilárd művészi változást hoz, és ezt sem a „Radiance” (2022), sem a „Holy Ground” (2021) nem kerülte el – mindkettő nagyrészt „nagyon is Hughes-album”. Corabi mindenesetre közel sem olyan domináns figura, mint Glenn, ebben a térdéig sem ér fel hozzá, de az érkezése így is üdvözlendő, hiszen Lowyék ismét expresszívebb formában, nagyobb lazasággal szólaltak meg, főleg annak köszönhetően, hogy az energiák egyenlőbben oszlanak el az új felállás tagjai között – még ha a The Dead Daisies ezúttal ismét kvartettből kvintetté bővült is, ami azt jelenti, hogy Lowynak eggyel több alkalmazottat kell fizetnie. De ez Lowy számára a legkisebb probléma. Karizma tekintetében mostantól Aldrich messze a legnagyobb mágnes és a domináns figura. Egy gitáros, akit ebből a szempontból eddig csak a legendás, mondhatni mindenható Hughes fogott vissza.
Térjünk rá az anyagra. Valójában semmi különös, olyasmi, amit a The Dead Daisies ne mutatott volna már meg a múltban. Egy nagyon rövid, közvetlenül megszólító teljesítményről van szó. A játékidő kevesebb mint 37 perc, ami nagyon jó: nincs rajta semmilyen „időlopás”. A zenekar nem kerülgeti a forró kását, rögtön a lényegre tér, vagyis az albumon kilenc ütős rombolót és a kiváló, súlyos balladát, a Love That’ll Never Be-t találjuk. A nyitány visszahozza az energiát a „Burn It Down” idejéből. A nyitó címadó dal a frázisaiban hasonlóan szólít meg, mint a Long Way to Go („Make Some Noise”, 2016). Elsőrangú romboló dallamos refrénnel, amely nemcsak remek albumnyitónak bizonyul, hanem első osztályú jelölt arra is, hogy a zenekar ezzel nyissa az új turné koncertjeit. Az I Wanna Be Your Bitch tipikus szám, amelyet a The Dead Daisies soha nem tudott volna felvenni egy olyan zenésszel a soraiban, mint Glenn Hughes. Ehhez egy olyan piperkőc kölyök kell frontembernek, mint Corabi. Ez a szám megmutatja, miért vették be őt annak idején a Mötley Crüe-be, a nóta pedig még a punk retorikával is kacérkodik. Egyenesen a homlokba! Jön az I’m Gonna Ride, ahol a magas oktánszámú kiégés az óriási rock’n’roll dagály hátán folytatódik, kontrasztos szerepet pedig a számban Devin intenzív basszusgitár-„ásása” vállal. Az I’m Gonna Ride az egyik legnagyobb „gyújtózsinór” az albumon, amely azonnal megragad. Az album első fele féktelenül száguld, a klasszikus hard rock és a glam metal világából szedi a legjobbat, és ahogy említettük, egy csipetnyi punk rock garázsmuzsika is akad benne. A rock’n’roll adrenalinpofonok sorozatának vágtája tehát fékek nélkül rohan.
Az album második fele már valamivel többet kacsint a hetvenes évek klasszikus rockjának elemei felé. A Back To Zero félhangos fordulatokkal játszik, ami egy kifejezetten sötét (szinte „sabbathos”?) refrénben csúcsosodik ki, míg a Way Back Home a vezérfrázisában a Led Zeppelinnek és a The Rover című számuknak tartozik hálával az ihletért. Jön egy agyafúrt kitérő is, egy átkozottul hatásos rock’n’roll rali-száguldás a Take A Long Line-nal, amely egyúttal az album legtréfásabb, legcsipkelődőbb dala. A My Way And The Highway a versszak harmonizálásában mérgesen a The Rolling Stones energiája felé húz. A kiváló balladisztikus Love That’ll Never Be több mint hatásosan mozgatja meg az album dinamikáját a hajrá előtt, míg a záró Take My Soul delta blues retorikát hordoz, Aldrich pedig a szám megoldásaiban ismét erőteljesebben emlékeztet a Led Zeppelin iránti örök rajongására. Bombasztikus lezárása ez az egységesen romboló műnek, amely nagyrészt az ősi rock’n’roll féktelenségével szólít meg, és ez a legnagyobb erénye. Odavág, magával ragad, elcsábít! Egy pillanat alatt!
A „Light ‘Em Up” pontosan azt adja, amit a srácok kerestek és akartak! Minden bonyolítás nélküli albumot raktak le az asztalra, miközben a stúdióban szabadon engedték, hogy a rock puszta energiája vezesse és vigye őket! A fékek teljesen elengedtek. A „Light ‘Em Up” olyan album, amely rögtön a bőr alá kúszik, olyan kitűnően belsővé teszi a rock and roll ősi vonásainak lényegét! A zenekar tehát nem nyúl vele semmi újhoz. Nem is ez volt az album célja. Energiájában az új lemez a zenekar harmadik és negyedik albumának idejét idézi, és tíz rock’n’roll pofon bámulatos sorozatában újabb kanonádot kínál a magas oktánszámú kiégés kíméletlen vakmerőségéből.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Light ‘Em Up
2. Times Are Changing
3. I Wanna Be Your Bitch
4. I’m Gonna Ride
5. Back To Zero
6. Way Back Home
7. Take A Long Line
8. My Way And The Highway
9. Love That’ll Never Be
10. Take My Soul
Felállás:
John Corabi – ének, akusztikus gitár
Douglas Aldrich – gitár, háttérvokál
David Lowy – gitár
Michael Devin – basszusgitár, háttérvokál
Tommy Clufetos – dob
