Szerző: Peter Podbrežnik
Fotók: Jernej Vene
Helyszín: Slovenj Gradec
A koncert dátuma: 2009. 07. 16.
Látogatók száma: 350
Jegyár: 0,00€
A hagyományos slovenj gradeci nyári zenei fesztivál idén igazi szenzációval állt elő minden zenei gourmand számára: nem mindennapi, hogy a mi tájainkon, különleges vendégként, a médiazaj minden nélkül feltűnjön egy olyan gitárlegenda, mint a nagy Steve Hackett, a úttörő progresszív rock formáció, a Genesis egykori tagja, aki zenéjével és gitártechnikájával gitárosok egész generációira hatott. Steve Slovenj Gradecben (és egyben először Szlovéniában) a remek, de viszonylag kevéssé ismert magyar jazz fusion zenekar, a Djabe különleges vendégeként lépett fel, akikkel 2004 óta dolgozik együtt időről időre. Velük vette fel a „Sheafs Are Dancing” albumot is.
Az utóbbi két évben a legendás gitáros a saját zenekarával adott fellépések mellett a Djabe nagy rajongójaként ennek a kelet-európai csapatnak a koncertturnéin is részt vesz, és ezek messze nem korlátozódnak Európára. A Djabe koncertútjai során megfordult többek között Malajziában, Mongóliában, Kanadában és az Egyesült Államokban is. Ez persze azt jelentette, hogy Hackett ezen az estén vendégként csak néhány számban bukkant fel a színpadon, nem az egész koncerten, de a Djabe az ő jelenléte nélküli pillanatokban is minden szempontból teljesítette, ha nem túlszárnyalta az elvárásokat, és igazi koncertcsemegével szolgált a minőségi progresszív rock és jazz rock fusion rajongóinak. Azok sem maradtak teljesen éhesen, akik Steve szólókarrierjéből vagy a Genesis-örökségből reméltek egy-két csemegét.
A fellépés szinte ideális környezetben, a helyi vár udvarán zajlott. Pár órával a kezdés előtt úgy tűnt, hogy a szlovén közönség nagy része lemarad erről az egyedülálló zenei eseményről, de mire elérkezett a kultikus magyar jazz fusion zenészek ideje, az udvar ülőhelyei végül szépen megteltek. A Djabe már az első másodperctől, még a gitáros eminencia érkezése előtt meglepett energikus kombinációjával: kiváló jazz fusiont szőttek össze a világzene különféle elemeivel, a hazájukból hozott etnóval és némi klasszicista finomsággal. Ezt a különböző zenei stílusokból összeolvadt, lélegzetelállító hangulati sokszínűséget az egyes tagok virtuóz tudásával és néhány egzotikus hangszer használatával fűszerezték.
A Djabe tagjai – Ferenc Kovacs trombitán és hegedűn, Attila Egerhazi gitáron, Tamas Barabas basszusgitáron, Zoltan Kovacs zongorán és Szilard Banai dobon – lenyűgöző, virtuóz zenészeknek bizonyultak, akik egy pillanat alatt megnyerték a közönség szimpátiáját. Amikor pedig egy rövid, de drámai felkonferálás után színpadra lépett Hackett mester, és belekezdett a Genesis-klasszikus „Firth Of Fifth” híres szólójába (eredetileg a legendás „Selling England By The Pound” albumról, 1973), a közönség reakciója őszinte elragadtatásba csapott át. A hagyományosan szerény és hihetetlenül nyugodt Steve jellegzetes színpadi modorában az idő nagy részében kihúzott, egyenes tartásban állt, néhány számnál pedig jazzesen leült egy székre, és „varázslatokat” szőtt kedvenc Gibson Les Paul gitárján. Hackett mester ugyanakkor nem ő volt az egyetlen vendég a Djabe-val ezen az estén: Ferenc Kovacsot a trombitánál időnként a fiatal honfitárs, Aron Koos-Hutas váltotta, akinek idővel sikerült levetkőznie kezdeti színpadi visszafogottságát.
Ő akkor lépett a színpadra, amikor együtt belefogtak Hackett szóló-klasszikusába, a „The Steppes”-be (eredetileg a „Defector” albumról, 1980), amit fusionnel fűszereztek számos jazzes és orientális etnobetéttel. Egyáltalán nem meglepő, hogy Steve fenséges szólóéletművéből éppen ezt a számot választották, hiszen az orientális hangulat, ami az eredeti verziót is uralja, kiválóan fekszik nekik. A est egyik csúcspontja után Steve rövid időre lelépett a színpadról, a Djabe tagjai és Aron pedig az remek „Afro Dance”-szel leptek meg, amelyben teret adtak a sokféle afrikai ritmikai finomságnak és improvizációnak. Menet közben szétosztották egymás közt a szólórészeket billentyűn, trombitán, hegedűn és gitáron. A Djabe ritmusszekciója valóban fenomenális, minden mai jazz fusion zenekar szívesen magáénak tudná.
Steve a „Blues in E”-re tért vissza, ahol a magyar cimborákkal együtt néhány rövidebb blues-betéttel is elkápráztatott. A koncert legszellemesebb, ha nem a legizgalmasabb pillanata az volt, amikor az összes fellépő szétosztotta egymás közt a hagyományos indonéz hangszert, az bambuszrudakból álló angklungot, és előadtak egy etnoszámot, amely rövid időre autentikus csendes-óceáni hangulatba burkolta a vár színpadát. A „Distant Dance” előadásakor minden zenész külön szólószámmal járult hozzá. Közülük különösen kiemelkedett Banai dobos, az év legjobb magyar dobosának járó díj nyertese, Barabas basszusgitáros, no és persze Hackett mester, aki megmutatta jellegzetes megközelítését, amelyben a rendkívüli sebesség és a kifinomult húrkezelés keveredett.
A szabályos műsor fenséges zárásáról egy újabb Genesis-klasszikus gondoskodott, az „In That Quitet Earth”, amely eredetileg Hackett utolsó Genesis-albumáról, a „Wind & Wuthering”-ről (1977) származik. Mindazok, akik ezt a legendás számot rég hiányolják a Genesis koncertjeinek setlistjeiről, természetesen a hetedik mennyországban érezték magukat. A végén Steve és a Djabe gitárosa, Egerhazi, aki egyben a zenekar menedzsere is, két lánytól kapott jelképes ajándékot. A viharos ováció után gyors visszatérés következett a színpadra, és elhangzott a kiváló „Behind The Veil”, ennek az emlékezetes estének az utolsó száma, amelyben Steve és társasága ismét lenyűgözött a kivételes hangulat megteremtésével és ragyogó szólóbetéteivel.
Alig több mint két óra alatt első osztályú jazz fusionnel lakhattunk jól, számos sokszínű elemmel a világzenéből, a magyar etnóból és a klasszikus zenéből, amelyet nemesített az minden idők egyik legnagyobb gitárosának alkalmi, de bőkezű hangjelenléte. Steve szerénysége és közvetlensége, amit már a koncert kezdete előtt alaposan megismerhettünk, egyszerűen elképesztő, és fényes példa lehet a különféle gitáros „embergyűlölők”, például Steve Howe vagy Robert Fripp számára, akik nem hajlandók kezet fogni a rajongóikkal, és páncélozott kisbuszokba menekülnek előlük.
Természetesen Steve hagyományosan „láthatatlan” szlovén rajongói közül mindenki a legnagyobb megvilágosodást élte volna át, ha a saját zenekarával lép fel nálunk, és terjedelmes válogatást játszik a szóló- és Genesis-klasszikusokból, de így legalább láthattuk (a GTR szupergroup felbomlása óta először) ritkán látott csapatjátékos szerepben, amikor kivételes hangszeres tehetsége és a rendkívüli hangulatteremtő adottsága egy rendkívül érdekes kelet-európai fusion nyelvezeten belül kelt életre. A Djabe teljesen igazolta Steve rajongását a zenéjük iránt, és legalább részben érthetővé tette azt a kétségkívül megdöbbentő kijelentését, hogy ők a legjobb zenekar, amellyel valaha játszott. Tekintve, hogy több mint harminc év telt el azóta, hogy utoljára a Genesisszel játszott, ezt a lelkesedését végképp nem lehet felróni. A Steve-vel és a Djabe-val töltött idő egyike volt azoknak a varázslatos koncertestéknek, amelyeket minden résztvevő, különösen azok, akiknek volt alkalmuk egy rövidebb beszélgetésre a legendával, egyhamar nem fognak elfelejteni. Nagyon remélem, hogy valamelyik szívós és tehetséges hazai szervező a közeljövőben újra elhozza Hackett mestert. Ezúttal persze a saját zenekarával.
Fotók: Ivana Kisegi, Rok Podgrajšek és Jernej Vene
Setlist
1. Sheafs Are Dancing
2. Erdo, Erdo
3. Firth of Fifth
4. Reflections of Thierache
5. Underwater Sunlight
6. The Steppes
7. Afro Dance
8. Clouds Dance
9. Winter Forest
10. Blues in E
11. Angklung
12. Distant Dance
13. In That Quiet Earth
—ráadás—
14. Behind The Veil
Képgaléria
