Helyszín: Ljubljana / SOHO klub / Szlovénia
Dátum: 2019. április 25., csütörtök
A Šinobusi újvidéki rockzenekar, amely évről évre végigjárja a szlovén klubokat. A bandát 2001-ben alapították, és nem egészen két évtized alatt öt albumot adott ki, a legutóbbit, egyben máig aktuálisat „Ljubav i dalje diše” címmel (fordításban nagyjából így hangzana: A szerelem tovább lélegzik) 2017 márciusában. Nemrég Seba kollégánk ellátogatott a vajdasági földijeik, a Pero Defformero koncertjére a kranji Trainstation Squatba, és a beszámolójában bizony nem fukarkodott a szuperlatívuszokkal. Hogy miért? Újvidék ugyanis a kivételes zenészek keltetője. Ha odaérsz, beülsz valamelyik éjszakai lokálba, és megismersz egy csomó új arcot, akik ebben a szerb városban élnek, hamar rájössz, hogy gyakorlatilag mindegyikük játszik valamilyen hangszeren. Szinte mind zenész. És még milyen zenészek! Ezt különösen 2014-ben és 2015-ben tapasztalta meg a RockLine, amikor a Šinobusi egész koncertsorozatára ellátogatott. Az egyikre egyenesen a vajdasági Bački Petrovacon, Újvidék mellett. A zenekar minden áprilisban egy rövidebb szlovén turnéval örvendeztet meg minket, és ekspresszsebességgel elrepült négy év, mire mi, a RockLine-nál is újra találtunk egy alkalmas időpontot, hogy elmenjünk valamelyik koncertjükre.
A Šinobusi 2012 óta változatlan felállásban működik, mégpedig így: Milan Korać (ének, gitár), Nenad Patković (gitár, ének, vokál), Stefan Stefanović »Gile« (szájharmonika, csörgődob), Predrag Dmitrović (basszusgitár) és Đorđe Bubnjević (dob).
A Soho klub, vagyis az egykori Guliver, ahol a Šinobusi már tavaly áprilisban is fellépett, szép számú közönséget vonzott, bár lehettek volna jóval többen is. A Šinobusi koncertjéből különösen sokat profitálhattak volna néhány más szlovén zenekar tagjai is, akik a hetvenes évek régi rockjának, egy tömör blues-gerinccel megtámogatott, sőt a progresszív rockig és a jazzig is elmerészkedő műfaji ötvözésében mozognak. Már csak a „networking” és a tapasztalatcsere miatt is, ha másért nem, hát azért, mert a jelenlétükkel fényes példát mutatnának a zenei újdonságokkal és az „egzotikummal” szemben örökösen makacsul tartózkodó szlovén közönségnek arról, hogyan kell támogatni a hazai klubszcénát.
A banda ismét „odavágott”. A több mint kétórás koncerten a Šinobusi közel 30 dalt játszott el, többnyire mind az öt albumról válogatott saját szerzeményeket, valamint feldolgozásokat és olyan pillanatokat, amelyekkel tűzbe hozták a közönséget – többek között a Taxmant (The Beatles), ahol Nenad vette át az éneket, és rátett egy nagyon jól sikerült másolatot az eredeti (pszichedelikus) gitárszólójából is, aztán a Brown Sugart (The Rolling Stones), Robert Johnson If I Had Possesion Over Judgement Day című dalát, a Diggin’ A Hole-t (Big Sugar) és a Whipping Postot (The Allman Brothers Band). A végén ismét csatlakozott hozzájuk a színpadon hűséges barátjuk, Slaven Kalebič (Mojo Hand), aki a vérbeli bluesba ágyazott, Nenaddal vívott gitárpárbajokban szaftos gitárbetétekkel bizonyította be újra, mennyire hiányzik az utóbbi években a színpadokról.
Egyedi, azonnal felismerhető, gondosan kicizellált művészi arculatuk – a hatvanas évek végének és a hetvenes évek elejének úttörő rock- és bluesbandáitól örökölt retró hangzásvilágból kikovácsolt, különleges konglomerátum – az Alpok és a Fekete-tenger közötti úgynevezett földrajzi „medence” egyik legkiválóbb és legjelentősebb zenekarai közé emeli a Šinobusit, amely zenei arculatát és munkásságát hangzásban, stílusban, előadásban és dalszerzésben egyaránt a tökélyig csiszolta.
A banda továbbra is briliáns, egyenesen kiváló mindenben, amibe a színpadon belekezd. Mást nem is lehetett várni. Elképesztő kémia, kifogástalan előadás, tökéletes összhang, rengeteg humor és szimpatikus húzás, amivel végig magukkal ragadták a közönséget. A ragályos lendületű Milan Korač énekkel és gitárral, a kifinomult Nenad gitáron, aki érdekes módon ezen a turnén nem használ billentyűket, pedig a lemezeken játszik rajtuk. Az adrenalinszintet és a féktelen jókedvet végig Gile tartotta magasan a tüzes szájharmonika-kirohanásaival – vele kellene megismerkednie a mi Miha Eričünknek (Prismojeni profesorji bluesa), ha a srácok persze még nem ismerik egymást. És mint mindig: kivételesen jól szervezett, éber és résen lévő ritmusszekció, amely meleget és lobbanékony, kontrasztos szélességet ad a zenei tájnak.
A banda előszeretettel nyitja a koncertjeit a Moje ruke sad su ptice című dallal, amely rögtön az elején rávilágít Milan Korač kivételes költői tehetségére is, ezt pedig a továbbiakban a Mirna Bačka, a Potera, a Bio sam tu, a Kada svrake bulje u mene, a Raskršče, a Skačem visoko, a Naš dan, a Ja moram da te vidim što pre, az Iz drugog ugla, a Čamac na Tisi, a Ravnodušna pesma, az instrumentális Prašina,… követte. Az új album, a „Ljubav i dalje diše” dalai közül elhangzott a Preko polja, pa u brda, amelyet a Šinobusi már a 2015-ös koncertjein is játszott, aztán az U nevreme, a Ćudno voće, az instrumentális HOP, a Ljubav i dalje diše és a Boka.
A Šinobusi továbbra is olyan zenekar, amely tökéletességével és varázsával ámulatba ejt. Zenéjük a ragályos muzikalitás és a szikrázó jammelés sajátos szimbiózisa. Igazi varázslók, akik egyik pillanatban sziklakemény, átütő frazírozással árasztanak el, a másikban pedig rendkívül érzéki, finom hangzásbeli átmenetek mestereivé változnak. Mindezt egy hihetetlenül rugalmas, szellemes és briliánsan összeszokott csapat hajtja, ahol az érzelmek és a szenvedély végzik el az alapvető munkát: elvarázsolják a hallgatót, és magukkal viszik a rock- és bluesúttörők régi szép korszakának elképesztően jól sikerült újjáélesztésébe. Olyan banda, amelyet nem lehet eleget nézni és hallgatni, nemhogy megunni. A Šinobusi újabb kivételes fellépésével a Soho klubban töltött este messze, nagyon messze túl rövid volt.
szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik
