Kiadó: Nuclear Blast Records
Megjelenés: 2020. 2. 7.
Producer: Jens Bogren
Az album hossza: 51.14 perc
Szinte hihetetlen, hogy a brazil Sepultura még ma is szorgalmasan kitart. És több mint nyilvánvaló, hogy a régi időkre sem nagyon pillantgatnak vissza. A jelenlegi felállás sem éppen a legnépszerűbb, de a Sepultura az utóbbi években, főleg az utolsó albumaival, bebizonyította, hogy érdemes rájuk figyelni. Minden lemezzel meglepnek, mert sikerült feljebb srófolniuk a zenéjük színvonalát.
A Sepultura nemcsak a zenében próbálkozik folyamatosan valami újjal, hanem a szövegekhez is intellektuálisabban nyúl, ami főleg az érdekes koncepciókban mutatkozik meg. A Quadra is, akárcsak a korábbi koncepciólemezek, mondani akar valamit. Az album címe egyszerűen a négyes számra utal. A lemez állítólag a numerológiára épül, de e mögött a koncepció mögött van valami több is. Úgy is mondhatnánk, hogy az album négy részre oszlik. Három-három dal alkot egy elemet, és ha többször egymás után meghallgatod a lemezt, világos, hogy a Sepultura stílusban is négy részre osztotta az albumot. A Quadra tehát elődjéhez, a Machine Messiah-hoz hasonlóan a változatosságának köszönhetően tele van meglepetésekkel.
Az első három dal, az Isolation, a Means to an End és a Last Time a klasszikus korszakot idézi. A dalok gyorsabbak, thrashesebbek, mint a zenekar aranykora, amelyet a rajongók a mai napig a legtöbbre tartanak. A számok persze nem érik el a klasszikus dalok erényeit, de van bennük elég erő és intenzitás ahhoz, hogy tovább hallgattassák magukat. A játékra nincs panasz. Andreas Kisser még mindig képes erős riffeket és szólókat írni. Hamar újra megmutatja magát a dobok mögött a csodagyerek, Eloy Casagrande, aki kétségkívül a Sepultura eddigi legjobb dobosa. A gyors daloknál azonban Casagrande még nem mutatja meg minden ütőkártyáját. Az viszont érezhető, merre célzott ezúttal a zenekar. A Last Time című dalban kórus is hallható, amivel a banda jelzi, hogy ezúttal nem fog félvállról venni semmit.
A következő három dal, a Capital Enslavement, az Ali és a Raging Void már kicsit más fényben mutatja a Sepulturát. Hasonlóságok bukkannak fel a Chaos A.D., a Roots és az Against albumokkal. A dalokban több a groove, nem minden a sebességre épül. Kétségkívül érdekes fordulat, de a Sepulturától semmi szokatlan. Továbbra is jelen van az a stílus, amelyről a zenekar ismert. Különösebb elmozdulás nincs, de a sokszínűség már megjelenik.
A Guardians of Earth, a The Pentagram és az Autem című dalokban a zenekar jelenlegi arca rajzolódik ki. A Guardians of Earth akusztikus bevezetővel indul, amelyhez később kórus és ütőhangszerek csatlakoznak, felépítése pedig meglehetősen szokatlan. Minden tag a maga módján villog, és más fényben mutatkozik meg. Utána jön a kiváló instrumentális The Pentagram, amelyben Casagrande ismét megmutatja, milyen kulcsfigurája a zenekarnak. A csúcspont egy breakdownos szám, olyat, amilyet inkább a technikásabb bandáktól szokás hallani. Ezután az Autem című dallal visszatérnek az ütősebb oldalra, ami ellensúlynak is tekinthető, de a lépés logikus.
A Sepultura az egész albumon végig meglep, a záró szakaszban viszont teljesen letaglóz. A rövid akusztikus Quadra című dal után az Agony of Defeat következik, amely csendesen indul, Derrick Green pedig ismét énekesként bizonyít. Ha eddig egyhangúnak tűnt, most dallamos vokáljával és dallamérzékével győz meg. A pompa megteremtéséhez kórus és zenekari hangszerelés is társul. Az egészből látszik, hogy a zenekar megfontoltan állt a munkához, és ennek megfelelően megfelelő producert is választott. A Quadra a Fear, Pain, Chaos, Suffering című dallal zárul, amelyben a brazil Far From Alaska rockzenekar énekesnője, Emilly Barreto női vokálja hallható. Kissé merész kísérlet, de épp ettől kapja meg az album az i-re a pontot, és a Sepultura újra megmutatja, mennyire vonzza a kísérletezés. Ez ugyan az album lassabb része, de mivel a dalok ötletesen vannak megírva, az egész egyáltalán nem hat monotonnak.
A zenekar korát tekintve azt várnánk a Sepulturától, hogy nem bonyolítja túl a dolgot, és kényelmesen elvan a komfortzónájában. A Quadra viszont azt bizonyítja, hogy a banda még mindig kísérletezni akar, és igényesebb dolgokat játszani, ezért nem meglepő, hogy ritmikailag is dinamikusabb az album. A tagok kihozták magukból a maximumot, bár van, aki jobban kitűnik, mindenkinek hallatszik a befektetett munkája.
A zenekar az album producerének ismét a rutinos Jens Bogrent (Kreator, Opeth, Amon Amarth) választotta, aki a korábbi Machine Messiah albummal számos kritikust elhallgattatott. És most sincs ez másként. A dalok ötletesen vannak megírva, a hangzás gazdag és modern. Az egész mindenesetre nem hangzik olcsónak, mint talán egy-egy korábbi kiadvány. A Sepultura minden albummal egyre magabiztosabb. A Machine Messiah-val világos víziót mutattak, amit Bogrennel együtt sikerült tovább is fejleszteniük. Vannak persze olyan elemek, amelyek korábban is jelen voltak a zenekarnál, de egy kis frissességgel és meglepetéssel a Sepultura természetes fejlődésről tesz tanúbizonyságot, ami több mint tiszteletre méltó, hogy még mindig akadnak újdonságok a játékban.
A Sepultura a Quadrával ismét bebizonyította, hogy még korai lenne leírni őket. A Quadra meglepi a hallgatót az ütőerejével, a változatosságával és a pompájával is. Mindenesetre újabb album, amellyel a Sepultura még több új rajongót szerez magának. És sokan szeretnék majd, ha a Sepultura továbbra is ebbe az irányba haladna.
9/10
Felállás:
Andreas Kisser – gitár, vokál
Derrick Green – ének
Paulo Jr. – basszusgitár
Eloy Casagrande – dob
