Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Schwarzl-Freizeitzentrum / Unterpremstätten (Grác) / Ausztria
A koncert dátuma: 2015. július 30.
Látogatók száma: 4500
Jegyár: 70,00€ (parter) / 100,00€ („wavebreaker”)
Az idei See Rock fesztivál, amely karnyújtásnyira van az ausztriai Gráctól, mindössze egynapos programot kínált. Ennek ellenére a szervező elég érdekes fellépőlistát dobott össze ahhoz, hogy ne tudj ellenállni a látogatásnak. Főleg a fesztivál főnevének, a metál örök brit isteneinek, a Judas Priestnek a hallatán.
A július szinte mindig túlzsúfolt fesztiválhónap. Ha az idei Metaldays fesztivál az egyik legforróbb fesztiválként marad meg az emlékezetben – a higany a hét folyamán Tolminban 38°C-ig is felkúszott –, az idő 2015. július 26-án, vasárnap gyökeresen megfordult. Esett az eső. És csak esett. Esett azon a fontos napon is, 2015. július 30-án, amikor a See Rock fesztivált meghirdették. Kíméletlenül. Legalábbis Szlovénia középső részén. Ahogy azonban kelet felé, Stájerországba autóztunk, Šentilj környékén dél körül az eső kezdett alábbhagyni. Az ég zárva maradt, tele sötét felhőkkel. Akkor is, amikor Jernejjel megérkeztünk a helyszínre. Veszélyesen borús maradt, de eső nélkül. Valójában ideális idő a „outdoor” koncertekhez. Nincs kánikula, nincs eső. Már ha kitart.
A Kissin’ Dynamite fellépéséig a színpadon valójában nem történt túl sok érdekes dolog. Szerény játékidőt kaptak a grácI (hazai) zenekarok, nevezetesen a Rest in Fear (ők minden évben fellépnek a Metaldays fesztiválon is), a Mad Soul Empire és az Ebony Archways. Utána még két osztrák csapat következett: a Visions of Atlantis – szimfonikus power metal női vokállal, olyan banda, amely mondjuk a Lacuna Coilra hajaz –, valamint bemutatkoztak a hardcore-osok, a Cannonball Ride is.
A fesztivál valójában kicsivel délután három után ugrott magasabb szintre, amikor a német Kissin’ Dynamite foglalta el a színpadot. A Svábföldről származó zenekar tavaly a Metaldays fesztiválon is járt. A 2006-ban alakult banda – a srácok akkor még csak 15 évesek voltak – a mai napig öt stúdióalbumot adott ki. Az aktuális „Megalomania” (2014) anyagát is bemutatta egy valamivel több mint fél órás fellépésen, amelyen elhangzott a DNA, a Running Free, a Love Me, Hate Me, az I Will Be King és az Operation Supernova. Az ötös kiválóan összeszokott, a klasszikus heavy metal és a glam metalos pimaszkodás meg csicsázás keveréke pedig meggyőző adag koncertszórakozás. Még valami. A dobok mögött a kiváló német dobos, Andre Hilgers segített ki a zenekarnak, aki korábban többek között a következő előadóknak dobolt: Rage, Lingua Mortis Orchestra, Sinner, Axxis, Silent Force.
A hamburgi Beyond the Black fellépése következett. Fiatal zenekar, amely alig a második éve működik, zsebében a „Songs of Love And Death” (2015) stúdiódebütálással. A hipermelodikus, szimfonikus power metalosok nem hoznak zenei forradalmat. A hatos a félórás műsorában profin és magabiztosan állt a dolgokhoz, és első stúdióalbumát mutatta be a nyitó kislemezzel, az In the Shadows-zal kezdve. Bár a csapat a pályája elején jár, a színpadon nagyon jó összhangról és szép színpadi dinamikáról tett tanúbizonyságot, a közönség szimpátiáját pedig természetesen Jennifer Haben énekesnő nyerte el a legnagyobb mértékben.
Harmadikként az amerikai Ill Nino ugrott fel a színpadra. A New Jersey-i, ám tagságát tekintve mexikói, inkább latin-amerikai gyökerekkel rendelkező csapat már tizenötödik éve van jelen a színtéren. A banda 40 perces műsorában színes válogatást nyújtott a diszkográfiájából. A srácok alapvetően a metalcore műfajához tartoznak, de a hangzásukba gyakran latin dallamokat, sőt törzsi latin ritmusokat is beleszőnek, ami kissé kiemeli őket az átlagból. Bár érezni némi naivitást, a fellépés szép adag eruptív energiát, de világos metaforákat is tartalmazott, és határozottan odavágott a fesztiválon. Egy maroknyi látogatót nosztalgikus találkozásra is elvitt velük 2007 augusztusának közepén a horvátországi Koprivnicába. Akkor az Ill Nino a The Cult és a Scorpions előtt lépett fel.
A kis létszámú közönség mégis bebizonyította, hogy többségében hard rockerekből és a klasszikus metál rajongóiból áll. Doro fellépése így szép nagy tömeget vonzott a söröskorsóval felfegyverkezett „felvarrósokból”, akik a kicsi, dinamikus és ördögien jó Doro Pesch és kísérőzenekarának csínytevésein szórakoztak. A kísérőzenekar változatlan. Két régi tagja, Johnny Dee dobol, basszusgitáron Nick Douglas játszik, a gitáros feladatokat pedig Luca Pinciotta és Bas Maas látja el. Doro idei nyarának egyik ritka fesztiválfellépéséről volt szó. A zenekar setlistje nagyjából a várakozásoknak megfelelően Warlock-klasszikusokat tartalmazott. Valójában két dal kivételével (Revenge és Raise Your Fist in the Air), amelyek Doro legutóbbi stúdióalbumáról, a „Raise Your Fist” (2012) című lemezről valók. Az ötös remek showt hozott, teljes erőbedobással. Doro mindenesetre a figyelem középpontjában uralkodott, nemcsak dinamikus, átélt színpadi előadásának, hanem jellegzetes gesztusainak és a közönséggel folytatott beszélgetéseinek köszönhetően is. Doro fellépésével a fesztivál újabb hangulati fokozatba kapcsolt. Magasabbra tehát.
Éppen jókor. Ezután ugyanis a német metál nagy legendáinak fellépése következett! Valójában a The Scorpions mellett a műfaj egyik legrégebbi, még működő zenekara. Accept. Ők alig egy hete alaposan felperzselték a tolmini Metaldays fesztivált, ahol a harmadik nap egyik fő nevezetességeként fantasztikus fellépést hoztak. Ezúttal az Accept csupán egy órát kapott. A zenekar az idei év közepén új dobost és új gitárost vett fel a soraiba. Christopher Williams a dobosok között tulajdonképpen kevésbé ismert név, a másik név viszont legalábbis a német power metal rajongóinak nagyon is ismerősen cseng. Herman Frank helyét ugyanis mostantól a Grave Digger és a Rebellion volt gitárosa, Uwe Lulis foglalja el, aki láthatóan sikeresen átvészelte a három évvel ezelőtti, motorbaleset okozta súlyos lábtörését. Az Accept továbbra is új tavaszát éli. Ez a tény nem hagyható figyelmen kívül, mégpedig 2009 óta. A harmadik album az új énekessel, Marc Tornilloval történt újraindulás után, „Blind Rage” címmel, továbbra is azt bizonyítja, hogy a csapatból, amelyet a rutinos veterán, Peter Baltes basszusgitáros és Wolf Hoffmann gitáros vezet, korántsem hiányzik a parázs és az ihlet. A zenekarnak az időkorlát miatt meg kellett rövidítenie a setlistet, amelyből kiestek a régebbi klasszikusok, a Midnight Mover, a No Shelter, a Bulletproof, a Losers And Winners, valamint az újabb dalok közül az olyan kiváló szerzemény, mint a Shadow Soldiers, továbbá a Darkside of My Heart és a Dying Breed, ám ez a tény nem rendítette meg a veteránok fellépése okozta kiváló detonációt. Rendkívüli összeszokottság, minden apró mozdulat és gesztus gondosan kidolgozva. A figyelem középpontjában Hoffmann a Flyin’ V gitárjával és szólóival, mellette az megvadult Peter Baltes és a mindig jó kedélyű Marc Tornillo, aki ismét remek énekteljesítményt nyújtott. Hoffmann ezen a koncerten többször is előretolta Lulist, ahol vállvetve „megvadultak” (nos, az „öregúr” Hoffmann ezt már nem tudja). Ahhoz képest, amit a Metaldays fesztiválos fellépésükön láttunk, Tolminban csupán kétszer álltak vállt vállnak vetve a koncert alatt. Tény, hogy Lulis és Williams rendkívüli frissességet hoz a csapatba, kifejezetten elképesztő felismerés viszont, hogy a hihetetlenül lelkes újonc, Williams, még elődjének, Stefan Schwarzmannnak a munkáját is felülmúlja. A legendák fellépése, amelyet a várakozásoknak megfelelően a Balls To The Wall bombája zárt le, a See Rock fesztivál egyik csúcspontját hozta. Csendben várt csúcspont. A zenekar rengeteget lép fel, és új, kivételes lendületet talált mind a fellépési kedv, mind a kreativitás terén. Az Accept olyan csapat, amelynek fellépései amúgy is profin kidolgozottak, ugyanakkor az anyag színpadi előadása közben kivételes tüzet és szívet érzel!
KoЯn, a teljesen más fából faragott zenekar a termetével és a hangjával ennek megfelelően teljesen más közönséget vonzott a színpad elé. Főleg a fiatalabb generációt. A Kornnak 70 perc játékidő jutott, ezért az időkorlát miatt kihúzták a setlistből a Here to Stay és a Freak On the Leash című dalt. A színpad látványosan megrendezett volt, tele gyertyákkal. A koncert első perceiben Ray Luzier dobos kapta a főszerepet. Lassan elfoglalják a helyüket Brian „Head” Welch (balra), James „Munky” Shaffer (jobbra) és Reginald „Fieldy” Arvizu a dobok és Welch között (megint balra). A zenekarral a színpadon Zac Baird koncertbillentyűs is társaságot tartott. A gondosan megkomponált színpadi cécó gazdag kínálatán át végül Jonathan Davis énekes foglalta el a színpad középső pozícióját. Érdekes, hogy Davisnek nem volt kobra alakú, stilizált mikrofonállványa, hanem egészen hétköznapi. Davis sötétlila, „suhogós” melegítőben, narancssárga Adidas-csíkokkal gyorsan beleélte magát a „badass” srác szerepébe, de egyben a testi vágy áldozatáéba is. A mikrofonállvány mellett időnként szó szerint remegett a beleélés hevétől, amelyet a verzék sietős, viszkető hadarása idézett elő. Az alternatív metalos formáció továbbra is színpadi szenzáció. Fenomenálisan játszik ugyanis. Összeszokottan, a masszív hangfalat időnként bonyolultabban „megfejthető” ritmikus hurkok támasztják alá, miközben bőven akad hely a csábító „groove”-nak is, amely magával ránt. A zenekar színesítette a dalok előadását. A Ball Tongue például tartalmazott részleteket az It Takes Two című dalból (eredetileg Rob Base & DJ E-Z Rock), míg a Korn a Need To második refrénjébe az Alive refrénjét építette be. Átütő és ördögien feszes koncert, tele groove-hangzással és pimasz botrányossággal. A Korn továbbra is rendkívül vonzó pozíciót tart fenn a modern, alternatív és rugalmasan kísérletező irányultságú metál zenekarai között. Rendkívüli előadás.
A fesztivál nagy fináléja a modern metál úttörői és fejlődési kiindulópontjai szempontjából az egyik legfontosabb zenekaré lett. Az egyedülálló Judas Priesté. Ők tavaly adták ki az aktuális stúdióalbumukat, a „Redeemer of Souls”-t, és erre a nyárra Európában még nem tartottak olyan koncertturnét, amely a lemez népszerűsítésének szólt volna. Eleinte Belgrád kínálta az opciót a zenekar megtekintésére, de a fellépés megerősítése a Szlovéniához sokkal közelebbi See Rock fesztiválon természetesen eldöntötte, hová menjünk idén meghallgatni és megnézni a Judas Priestet. A helyszínt elnyelte a feketeség, amikor felcsendült a Sabbath-klasszikus War Pigs hangja.
A színpad közvetlenül ezután hatalmas vörös fénycsóvák és ködök között találta magát, amikor a zenekar nekiugrott az új nyitódal, a Dragonaut koncertrohamának. A kis létszámú közönség végül mégis összezárt, és az úgynevezett „wavebreaker” (fan pit) elülső része járhatatlanná vált. Természetesen sok volt az alkoholtól felhevült, kótyagos fej, de az energia összességében magas szinten működött, a közönség pedig különösen fegyelmezetten üvöltött, amikor a zenekar áttért a Metal Gods klasszikusára , Halforddal a jellegzetes robotjárásával, majd rögtön utána az este egyik legszebb meglepetésére, a Devil’s Childra („Screaming For Vengeance”, 1982).
Ez a fellépés is megerősítette, hogy az új gitáros, Richie Faulkner egyre nagyobb támogatást és bizalmat kap a zenekar öregjeitől, élükön Glenn Tiptonnal és Ian Hill-lel. Faulkner az évek során kivételes gitárossá fejlődött, amit többek között a remek szólóblokkja is megerősített, amelyben játékának egyetlen másodperce sem volt unalmas. Faulkner játssza az új dalok főbb szólóinak többségét, és a színpadi játékban is szinte inkább előtérben van, mint a nagy Glenn Tipton. Utóbbi láthatóan a koncertfellépésekre való felkészülésben is enged a tempóból, hiszen a szólókon belül néhányszor enyhe slendriánságokat engedett meg magának a hangok lerakásában.
Természetesen minket mindennél jobban Rob Halford formája érdekel. Ő a várakozásoknak megfelelően ismét nagy támogatást kapott a keverőpult felől. Ennek ellenére a sikolyai nem felvételről szóltak, hanem élőben továbbra is organikusak maradtak, vagyis a torkának termékei. Ráadásul nagyon jól is működtek. Halford természetesen az érett korához igazította az eredeti dallamvonalakat, hogy könnyebben végigvigye a koncertet, ugyanakkor néhány helyen jelezte, hogy nagy védjegye, a vokális különc mivolta, valójában ennyi év dacolás után is megingathatatlan. Halford először a Victim of Changes záró sikolyaiban hívta fel erre komolyabban a figyelmet, amelyeket teljesen magabiztosan hozott. A tapasztalt energiatakarékosságot Halford mesterien átvitte a koncert záró részébe, amikor teljesen „elengedte magát” minden Judas Priest-koncert nélkülözhetetlen klasszikusában, a fenomenális Painkillerben. Halford motoron való érkezése sem maradt el ezen az estén. Ezt a Hell Bent For Leather előadása előtt kaptuk meg.
A setlist kissé kiszámíthatónak hatott. Ismét rövidebbet húzott benne az örökké mellőzött „Ram it Down” (1988), akárcsak a „Point of Entry” (1981). Általában véve a koncertnek legalább tíz perccel hosszabbnak kellett volna lennie, és még egy-két klasszikust, ha már nem koncertmeglepetést, hozzá kellett volna tennie a felvételről szóló intrók és outrók helyett. Ennek ellenére a koncert megerősítette, hogy a veteránok még mindig tisztességes koncertformában vannak, és magabiztosan uralják a munkájukat. A koncert remek volt. Tekintettel arra, hogy a zenekar éppen az új album anyagának írásában tart, valószínűleg jövőre ki is adja, és reméljük, ezt egy újabb igazi európai koncertturné követi majd.
Kérdés, hogy a See Rock fenn tud-e még maradni. A látogatottság ugyanis katasztrofálisan gyenge volt. Mindössze 4.500 ember. A szervező egyébként már az elején egynaposra rövidítette a fesztivált a kétnaposból. Pontosan azért, mert a kétnapos mínuszt termelt a bankszámláján. Nos, ez sem segített. Hogy miért nem volt több ember a fesztiválon, az tehát nagy rejtély marad. Lehet, hogy egyszerűen az a helyzet, hogy az emberek kissé belefáradtak. A Judas Priest igazi rajongói túl idősek, és már nem fűlik foguk koncertekre járni, a fiatalok pedig túl fiatalok ahhoz, hogy azonosuljanak a zenekar alakjával és munkásságával, így a Judas Priest fellépései nem érdeklik őket eléggé ahhoz, hogy elinduljanak egy koncertre. Ez az egyik lehetséges magyarázat. Reméljük tehát, hogy a fesztivál a következő években is fennmarad.
Setlist
ILL NINO:
1. Intro
2. If You Still Hate Me
3. Te Amo…I Hate You
4. This Is War
5. La Epidemia
6. I Am Loco
7. Corazón of Mine
8. Live Like There’s No Tomorrow
9. How Can I Live
10. God Save Us
11. Liar
DORO:
1. Earthshaker Rock
2. I Rule the Ruins
3. Burning the Witches
4. Raise Your Fist in the Air
5. Metal Racer
6. True as Steel
7. Revenge
8. Für Immer
9. All We Are
10. Hellbound
11. East Meets West
ACCEPT:
1. Stampede
2. Stalingrad
3. London Leatherboys
4. Restless and Wild
5. Final Journey
6. Princess of the Dawn
7. Pandemic
8. Fast as a Shark
9. Metal Heart
10. Teutonic Terror
11. Balls to the Wall
KORN:
1. Blind
2. Ball Tongue
3. Need To
4. Clown
5. Divine
6. Faget
7. Shoots and Ladders
8. Predictable
9. Fake
10. Lies
11. Helmet in the Bush
12. Daddy
—ráadás—
13. Falling Away From Me
JUDAS PRIEST:
War Pigs (felvételről szóló intro)
Battle Cry (felvételről szóló intro)
1. Dragonaut
2. Metal Gods
3. Devil’s Child
4. Victim of Changes
5. Halls of Valhalla
6. Turbo Lover
7. Redeemer of Souls
8. Beyond the Realms of Death
9. Jawbreaker
10. Breaking the Law
11. Hell Bent for Leather
—ráadás I.—
12. The Hellion
13. Electric Eye
14. You’ve Got Another Thing Comin’
—ráadás II.—
15. Painkiller
16. Living After Midnight
Beginning of the End (felvételről szóló outro)
Képgaléria
