Szerző: Rok Klemše
Helyszín: Dutchforum / Milánó / Olaszország
A koncert dátuma: 2006. 12. 01.
Látogatók száma: 15
Jegyár: 9.000 SIT
Mikor? Szombat, december 2., reggel nyolc óra. Hol? A Tivoli csarnok előtti parkoló. Minek? Indulás az év koncertcsúcsára. Mindössze két szó kell hozzá… IRON MAIDEN!
Ismét köszönet jár Tadejnek és a Concert Freaknek a szervezésért. Szombaton már megtöltöttünk két buszt, vasárnap pedig még kettőt. Vagyis nagyjából kétszáz szlovén megszállott rajongó indult útnak!
Az átvirrasztott pénteki éjszaka után (az izgalomtól és a várakozástól persze nem jött álom a szemünkre) valamivel nyolc előtt már gyülekeztünk a parkolóban. Már a levegőben érezni lehetett a feszültséget, hiszen a Szüzekkel való találkozásig csupán úgy 12 óra volt hátra. Miután felszálltunk és elhelyezkedtünk a buszon, a sofőr dallamos Atomik Harmonik-nótákkal és a szlovén zenei ipar hasonló csúcsteljesítményeivel lepett meg minket, így itt a helyen szívem mélyéből köszönöm az egyetlen utasnak, aki magával hozta a CD-it, és ezzel mindkét busz utasait megmentette a nyolcórás szenvedéstől. KÖSZI!
Rögtön utána felharsantak a hangszórókból az új album, az A Matter of Life and Death taktusai, a busz egy szempillantás alatt felébredt, és együtt énekelt Bruce Dickinsonnal. Egy kisebb kellemetlenség után – buszt kellett cserélnünk – végre elkezdődött a milánói zarándokutunk. Pár sörrel később… öt óra körül már a DatchForum (a volt FillaForum) hatalmas csarnoka előtt álltunk.
Nem maradt más hátra, mint beállni a sorba, amely már kígyóként tekergett, és megvárni a bebocsátást. Hat óra körül végre sikerült bejutnunk a csarnokba, és szereztünk pár ülőhelyet a lelátón, ahonnan kiváló kilátás nyílt a színpadra és az egész, valóban óriási csarnokra. A színpad szinte teljesen feketébe volt burkolva, így eltakarta, mit készített nekünk a Maiden. Gyors körút következett a merchstandnál az felkapaszkodott árak között (a rövid ujjú pólók 35 és 45 euró között mozogtak), aztán a kötelező sörcsi a koncert előtt, uzsorás, öt eurós áron.
Fél hét körül elsötétült a csarnok, és színpadra lépett Lauren Harris, Steve ivadéka 🙂 A szexi hölgyemény szűk bőrnadrágban, három úriember társaságában lenyomott egy félórás szettet. Mit mondjak, a közönséget jól bemelegítette, az olaszok megőrülve reagáltak minden felszólítására, engem személy szerint viszont hidegen hagyott. Harris génjeitől, a metal legendájától azért valamivel többet vártam. Lehet, hogy igazságtalanul, de a lány igazán elmozdulhatna az Avril Lavigne-féle amerikai, émelyítően édes pop rock irányvonaltól valami önállóbb vizek felé. Az említett kanadai énekesnőtől csak annyiban különbözik, hogy a kísérőzenekara technikailag azért képzettebb… bár a gitáros már kissé túlzásba viszi Zakk Wylde utánzását. A lány a színpadon elég energikusnak bizonyult, ide-oda rohangált, és őszinte kapcsolatot teremtett a közönséggel, bár többször felharsant a nevetés, amikor esetlenül azt kiabálta: „Grazi”. Az énekhangja sem rossz, de jobb hangosítást érdemelt volna, mert az éneke eléggé érthetetlen volt. A dobokat is inkább felületesen hangosították: a nagydob az egész csarnokot rázta, a cintányérok viszont alig hallatszottak. Az teljesen korrekt fellépés ellenére a végén mégis felmerül mindenkiben az egyértelmű kérdés – vajon Lauren kiharcolta volna az Iron Maiden előzenekari helyét, ha nem Harris a vezetékneve? Szerintem a válasz kézenfekvő…
5 dal és 35 perc után Lauren elköszönt, és átadta a színpadot a Triviumnak. Úgy 10 perc hangbeállás után a csarnok ismét elsötétült, a színpad mögött pedig kibomlott az amerikaiak logója, akiket a kritikusok legalábbis olyan kultikus bandák örökösének tartanak, mint a Metallica és az Iron Maiden. Ha most egy kicsit pimasz leszek, őszintén elnézést kérek minden rajongótól, de szerintem a Trivium (még) messze van az ilyen nagy nevektől. Valamivel hét előtt epikus szimfonikus intro dördült a hangszórókból, amitől felpezsdült a vér az ereinkben. Ha egy kicsit gonosz lehetek… a Trivium-szett legjobb része, hehe. A Trivium valószínűleg a tavalyi Ozzfesten tapasztalt fiaskó után a Maidennek mutatott támogatásáért érdemelte ki az előzenekari helyet. A legendák tiszteletére ugyanis minden este eljátszották a The Trooper című dalt, és a közönséget „Maiden, Maiden” skandálására buzdították. Mindenképp dicséretes gesztus az amerikai fiatalok részéről. A floridai srácok nagyon energikus bandának bizonyultak a színpadon, ami persze hozzátartozik az általuk játszott műfajhoz. A dallamos metalcore-osok technikailag rendkívül képzettek, a Matt Heafy és Corey Beaulieu gitárosok kettős szólói és párbajai tényleg szétszedik a helyet, a ritmusszekció sem utolsó. De sajnos ennyi az, amit a Trivium kínálni tud. A zene teljesen eredetiségmentes: ha a srácok ki is tűnnek az őrült, szuperszonikus szólók írásában, a Metallica által kijelölt thrash-irányvonaltól és az Iron Maiden képviselte dallamosságtól nem térnek el sokkal, az egészet csak modernebb köntösbe csomagolják. Az éneklésben is elfelejthetnék a mai metal trendjeit. A hörgés és a tiszta ének váltogatása a refrénekben már százszor hallott, agyonrágott dolog. A Trivium hangosítása sem volt optimális, de azért jobb, mint Lauren esetében. Az előtérben lévő szólók persze jól hallatszottak, a basszusgitár és a dobok viszont csak mintavételnek. Ahogy a metalban lenni szokott, láthattunk rengeteg pózolást a lehető legképtelenebb formájú gitárokkal, amelyeket Matt és Corey szinte minden számnál lecseréltek. Bár a 15 ezres tömeg csak egyetlen okból jött, a Maiden miatt természetesen, a Trivium főleg az első sorokat, ahol a legtöbb rajongójuk gyűlt össze, jól felrázta. Az viszont igaz, hogy minden adandó alkalommal rögtön megindult a Maiden-skandálás. Háromnegyed óra után a Trivium elköszönt, a feszültség pedig másodpercről másodpercre nőtt.
A színpadot ismét a technikusok vették birtokba, és megkezdődött az óriási és technikailag bizonyára rendkívül bonyolult színpad összeállítása. Jó fél óra híján végre elkezdődött… Felcsendült egy újabb legenda, az UFO száma, a Doctor Doctor, jelezve, hogy érkezik Steve és metálharcosokból álló kis csapata. A fények kialudtak, mennydörgés kezdődött, felharsant a szimfonikus nyitány, és megjelent egy lerombolt, leégett város háttere. Hat hónapnyi várakozás után (a jegy megrendelése óta) végre megérkezett ez a pillanat… a hideg futkározott a hátamon, és felállt a szőr a karomon. Az intro után kigyúltak a fények, a közönség harsányan köszöntötte Nickót, aki leült a dobfelszerelése mögé, elkiáltotta a jól ismert „AI!”-t, és ezzel bejelentette az ütős nyitány, a Different World kezdetét. Nehéz szavakba önteni, micsoda hihetetlen energia árad a Maidenből csaknem harminc év színpadi jelenlét után, és úgy, hogy a tagok már az ötvenhez közelednek. A színpad látványa is lenyűgöző volt: Nicko a második világháborús lövészárokba volt beásva, az óriási háttérről pedig Eddie meredt ránk teljes harci felszerelésben. A Maiden pályafutása során először úgy döntött, hogy a teljes albumot lejátssza, az elejétől a végéig. Igazán dicséretes és bátor lépés, és kiállok mellette, hogy teljesen helyes is. Bár a Maident csak másodszor láttam, tényleg nem vágytam arra, hogy a lerágott Run to the Hills-t halljam, még ha élőben meg is őrültem volna érte 🙂 Azzal, hogy végigjátszották a kiváló A Matter of Life and Death lemezt, megmutatták, mennyire hisznek benne és mennyire büszkék rá. Teljes joggal: bebizonyították vele, hogy még mindig vannak kiváló ötleteik, ami az elődjéről, a Dance of Death-ről nehezen állítható, hiszen az aggodalmat keltett, hogy a Maiden lassan kifullad. A Different World után tehát a These Colours Don’t Run következett, amit Bruce ezekkel a szavakkal konferált fel: „We’re Iron Maiden, and these colours don’t run!”. Élőben tényleg ütős szám, és szinte hihetetlen, milyen frissen szól élőben az A Matter of Life and Death lemez minden egyes másodperce. De a legjobb csak ezután jött. Következett az album egyik legjobb dala, az atomerős Brighter Than a Thousand Suns. Bruce Dickinson egyszerűen ragyog, az „air raid” szirénája még nem romlott el, és az éneke ugyanolyan erős, mint az aranykor nyolcvanas években, ha nem jobb, mert Bruce olyan éneklési módot választott, ami kicsit inkább a szólólemezeire emlékeztet. A többiek sem érdemelnek mást, mint egyszerűen a hihetetlen szót. Nicko dobolása rendkívül dinamikus, valószínűleg pályafutása legjobb dobjátékát mutatta. Harris basszusa ismét úgy dübörög, mint a régi szép időkben. Ha az előző két lemezen a basszus inkább a háttérbe szorult, most újra a ritmusszekció nélkülözhetetlen része, és Harrisnek sikerült egyszerűen kiváló basszusvonalakat írnia. A Smith, Murray és Gers szent háromság pedig végre bebizonyította, hogy a három gitár nem túl sok az Iron Maidenben. Főleg Adrian Smith erősítette meg ezúttal, hogy a visszatérése a Maidenbe Bruce-szal együtt éppolyan fontos volt, mint az énekesé. A riffek, a gitárvonalak és a szólók, amelyeket Smith az új lemezre írt, ragyogóak. Ilyen dallamokat nem mindenki képes papírra vetni és gitáron megszólaltatni, de Smith ebben több mint mester. Sajnos a Maidenhez hasonló zenei óriásoknál is felszínes hangmérnököknek bizonyultak az olaszok. Igazán kár, hogy főleg Smith és Murray szólói voltak nagyon érthetetlenek és torzak. De a Vasszüzek a profizmus megtestesítői, és az ilyen gondokat is csak kisebb kellemetlenséggé szelídítik.
A The Pilgrim után a kiváló Out of the Shadows című ballada következett, amely inkább Bruce Dickinson szólólemezén szerepelhetne, mint egy Iron Maiden-albumon. A dal élőben valóban hihetetlenül szól, a tökéletes egészhez pedig egy remek, színes fényshow is hozzátett. Az A Matter of Life and Death turné fényshow-járól még a Maiden hivatalos fotósa, Ross Haflin is azt mondta, hogy a legjobb, amit a Szüzek valaha megengedtek maguknak. Jött a Reincarnation of Benjamin Breeg, akiről még mindig azon töprengünk, ki az ördög lehet. Egyre erősebb a benyomásom, hogy Steve ezúttal alaposan orránál fogva vezetett minket. Az új lemez első kislemeze élőben egyszerűen gyilkos, a koncert egyik csúcspontjának is bizonyult. A For the Greater Good of God és a fantasztikusan elénekelt bevezetésű Lord of Light után Gers 10 perces mesterműve, a The Legacy következett, amellyel több mint bizonyította, hogy nem a csapat leggyengébb láncszeme, aminek sokan tartják. Bár Bruce hangja egy-egy pillanatra kicsit megcsúszott, a dalt magas színvonalon játszották el. A hangszeres részek alatt Bruce a színpad két oldalára állított két reflektor között rohangált, és amint a fényt a közönség egy része felé fordította, az teljesen megvadult. A 15 ezres tömeg reakciója igazán hihetetlen volt, és valódi élmény volt végignézni a csarnokon; kürtök a levegőben, ugrálás, tapsolás. Dickinson kezében olyanok voltunk, mint egy marionettbábu; csak megrántotta az egyik fonalat (tapsra szólított), és az egész csarnok egy pillanat alatt bekapcsolódott.
A The Legacy végén az következett, amire a tömeg, legalábbis a reakciókból ítélve, valószínűleg várt. Jött ugyanis a Fear of the Dark. Annyit mondok, hogy ezután már senki nem ült. Természetesen nem maradt el a Szüzek címadó dala, az Iron Maiden sem, amelynek alatt Eddie teljes pompájában megmutatkozott. Nicko mögött a dal közben óriási tank emelkedett fel, a színpad pedig a lánctalpává változott. Kinyílt egy csapóajtó… és belőle kiemelkedett Eddie, aki távcsővel figyelt minket. A klasszikusokra adott reakció persze várható volt, de az új daloknál is bizonyított az európai közönség, mert a refrének többségét Dickinsonnal duettben énekelték. Igazán dicséretes, mert az amerikai turné koncertfelvételein pont fordítva volt. Az egyik koncerten Bruce a színpadon még egy „We want the classics” feliratú plakátot is kapott, amelyet hevesen és teljesen jogosan széttépett. Az Iron Maiden végén a srácok lementek a színpadról, és alighogy Nicko, az utolsó, eltűnt, már el is kezdődött a közös kiabálás: „Ole, ole, ole, ole. Maideeen, Maideeen”.
Persze visszatértek a színpadra, és Bruce először azt kérdezte, vajon hány óra van. A közönségből azt felelték, hogy olyan tizenegy. Bruce válasza: „Wrong. It’s Two Minutes to Midnight!” A Maiden még a The Evil That Men Do-t is eljátszotta nekünk, amely a 2001-es turné óta először szólalt meg ismét, a színpadra pedig visszatért régi ismerősünk, Eddie. Ezúttal második világháborús katonai egyenruhában. Persze jött a kötelező Gers–Eddie játék, amelynek közben Janick őrült gitáros mutatványokat vitt végbe. Bruce ezután elárulta, hogy 2008 nyarán újra találkozunk, amikor a „Golden Years” turnéval visszatérnek a színpadokra, amelyen kizárólag a kultikus négyes, a Powerslave, a Somewhere in Time, a Seventh Son of a Seventh Son és a No Prayer For the Dying dalait fogják játszani. Kissé titokzatosan hozzátette, hogy egyesekkel már előbb találkozhatunk. Vajon mire gondolt… A turné további koncertjeinek dátumait és helyszíneit persze teljesen nem hivatalosan (hangsúlyozom, NEM HIVATALOSAN, nehogy túl nagy legyen az eufória) egy angol rádió tette közzé, amely korábban már bejelentette Bruce kilépését a bandából, majd a visszatérését is… köztük állítólag 2007. 6. 15-én Szlovénia is szerepel. Szorítsunk. A végén még egy metalklasszikus, a Hallowed Be Thy Name következett, és a koncert valóban látványosan zárult. A Maidennel töltött csaknem két óra (egy óra 50 perc) után szóhoz sem jutottam. Tökéletes koncert, és igazi méltó lezárása az idei koncertszezonnak.
Ha nem előbb, 2008 nyarán találkozunk. Addig pedig: UP THE IRONS!!!
Setlist
Lauren Harris:
1. Your Turn
2. Let Us Be
3. Steal Your Fire
4. Come On Over
5. Hurry Up
Trivium:
1. Entrance of the Conflagration
2. Detonation
3. Like Light To The Flies
4. A Gunshsot To The Head Of Trepidation
5. To The Rats
6. Unrepentant
7. Anthem (We’re The Fire)
8. Pull Harder On The Strings Of Your Martyr
Iron Maiden:
1. Different World
2. These Colours Don’t Run
3. Brighter Than a Thousand Suns
4. Pilgrim
5. Longest Day
6. Out of the Shadows
7. Reincarnation of Benjamin Breeg
8. For the Greater Good of God
9. Lord of Light
10. Legacy
11. Fear of the Dark
12. Iron Maiden
– ráadás –
13. 2 Minutes to Midnight
14. The Evil that Men Do
15. Hallowed Be Thy Name
Képgaléria
