Szerző: Urban Bolta
Helyszín: Vinica / Bela Krajina / Szlovénia
A koncert dátuma: 2012. 08. 03.
Látogatók száma: 5000
Jegyár: 25€ (egynapos jegy) / 55€ (háromnapos jegy)
Megérkezett hát a Shengenfest is! A közepes méretű fesztiválok tengerében, amely az utóbbi években elárasztotta Szlovéniát, egyre inkább kiemelkedik a legdélibb közülük, a Shengenfest, ami közvetlenül a horvát határnál zajlik, karnyújtásnyira Vinicától, Bela Krajina idilli kis falujától, a jó bor és a kedves emberek földjétől.
A fesztivál Kolpa menti ötödik kiadása tovább építette az előző évi sikert, és az érdekesebb fellépőgárdát kínálta, mint a versenytárs fesztiválok az Alpok napos oldalán – főleg az indie rock Kaiser Chiefs harmadik napi vendégszereplésére gondolok, akik egy héttel a vinicai fellépés után a londoni olimpia záróünnepségén is színpadra álltak – márpedig tudjuk, hogy egy ilyen rangos eseményen csak a legnagyobbak maroknyi csapata játszhat. A Shengenfest szervezői így évről évre tudatosan bővítik a fesztivált, egyre nagyobb neveket csábítanak el, és ezzel a saját márkájuk ismertségét is növelik, így öt év alatt jogosan szerezték meg nálunk a kategóriájuk legígéretesebb fesztiválja címet.
A délutáni érkezés a fesztiválterületre csodás díszletet kínált: kedves személyzet, felhőtlen kedvű fiatalság, perzselő nap, hűvös Kolpa, és persze még hűvösebb sör. Schengen tehát mindennel büszkélkedhet, ami egy jó fesztiválhoz kell!
A Shengenfest két színpadból áll. A főszínpadon a rockos hangulatú program zajlik, a terület túlsó végén a kisebb, elektronikus színpad pedig az nem organikus ritmusok kedvelőit csalogatja magához. Délután hatkor a kočevjei rockerek, a Charlie Butter Fly nyitották meg a fesztivált, utánuk a rutinos zenei vén rókák, a Relight léptek színpadra. Sajnos a nyitó fellépéseket a régi jelenség kísérte: kihalt nézőtér, mert a fiatalság a megszokott recept szerint inkább a bevált nevekben bízik, ahelyett hogy hagyná magát meglepni egy-egy még ismeretlen zenekar fellépésével. A ČAO PORTOROŽ bebizonyította, hogy sokszor érdemes vakon próbát szerencsét! A szélesebb közönség számára ismeretlen, négy különböző zenészből álló csapat az alapvetően punk stílusába erőteljesen pszichedelikus elemeket kever. A punkos arroganciával teli, garázshangzású zenét dallamosabb indie rockos pillanatokkal ékesítették, első hallásra kidolgozatlannak tűnő, de érdekes énekdallamokkal, ezért jogos az összehasonlítás a szlovén punk öregjeivel, az Otroci Socializma-val. Ütős, érdekes, eredeti! A Čao Portorožzal töltött fél óra egy szempillantás alatt elszállt, én pedig megfogadtam, hogy hamarosan újra találkozunk!
Következett a szlovén rapszíntér kedvence, a trnovói kabala, Klemen Klemen. A Dubzilla zenekar kíséretében összehasonlíthatatlanul több hallgatót csalt a színpad elé, mint a előtte fellépők, és végeláthatatlan történeteket mesélt nekik Ljubljana sötét utcáiról. Bár nem vagyok híve az ilyen zenei előadásmódnak, Klemen Klemennek el kell ismerni, hogy hű maradt a jellegzetes életfilozófiájához, ám sajnos ez volt az egyetlen fénypont, amit sikerült kisilabizálnom az egyórás, mindenféle rímekből álló mesélésben.
Ezután az egy évtizeddel ezelőtti fiatalság kedvencei következtek, a stílusában önálló zenekar, amelyről minden alkalommal megoszlanak a vélemények, ha új projektet jelent be – SIDDHARTA! A ljubljanai zenekar, amely az „Id” (1999) című debütáló albuma óta hosszú és sikeres utat járt be, idén újra aktívabb a koncertpódiumokon, hiszen októberben rövidebb európai turné vár rájuk Németországban és Lengyelországban. A Siddharta igazi tömegbulit csapott Vinicában, még ha őszintén szólva a leghangosabb elismerést az első három albumuk slágerei kapták is. A Siddharta ugyanis minden nagysága ellenére az utóbbi években sikertelenül próbál valamilyen visszhangosabb slágert rádióállomásokra juttatni, ami közelebb hozná őket a tíz évvel ezelőtti dicsőséghez, amikor éppen ebben az időszakban sikerült megtölteniük a bežigradi Centralni stadiont. A Na Sonce, a B Mašina és a Pot v X szárnyán Vinicában sikerült életre kelteniük a varázslatos koncerthangulatot, ezernyi kézzel a levegőben, az örökzöld dalok közé pedig sikerrel illesztettek újabb szerzeményeket is a legutóbbi „VI” albumról. A tapasztalt frontember, Tomi Meglič az évek során megtanulta uralni a közönséget, a rendkívül profi hozzáállás a zenekar többi tagjának sem idegen. A Kolpától való búcsúzóul még lecsapott az Od višine se zvrti, a Siddharta pedig ismét bebizonyította, hogy egyike a legösszeszokottabb és legprofibb zenekaroknak nálunk.
Az amerikai VIZA fellépése következett, egy érdekes kilenctagú társaságé, akiket két nappal korábban már megnézhettünk a ljubljanai Trnfest színpadán. A Viza (a jelenlegi, „Made in Chernobyl” című album megjelenése előtt Visa néven működtek) az alap rock szorításába szorult, a különlegességük viszont a kelet-európai etno/folk hagyományokkal való kísérletező kacérkodás, amiért a Amerikában működő zenekar nemzetközi tagsága a felelős. A Viza termékeny, zenei gátlások nélküli társaságként mutatkozott be, hiszen különféle műfajokkal kacérkodtak, így mindenki élvezhette a fellépésüket, akinek nem idegen a kísérletezés egészen a cigány etnóig. Bár a színpad előtt valamivel kevesebben álltak, mégis szívből üdvözlöm a szervező húzását, hogy az amerikai zenekart két nálunk bejáratott név közé tette, és így kedvező késő esti időpontban mutatkozhatott be a közönségnek.
Akarod, nem akarod, a volt közös ország területéről érkező zenekarok is a hagyományos kínálat részei – nem mintha nem tetszene a zenéjük, inkább a szervezők eredetiség nélkülisége bosszant, akik inkább ezerszer bevált névre építenek, mintsem hozzanak valami frisset. Mindegy, előttünk állt a RIBLJA ČORBA, a belgrádi rock’n’roll öregek, akik jövőre ünneplik a működésük 35. évfordulóját. Bora Đorđević jó kedvében volt, és már a nyitó Ostaću slobodan után előkapott egy verseskötetet, és régi szokása szerint kigúnyolta a melegeket. A Čorba végigment a nyolcvanas évek slágerein, mint mindig, most is erős volt az 1986-ig, azaz az „Osmi nervni slom” albumig terjedő dalok jelenléte, és úgy tűnik, az utolsó, „Minut sa njom” (2009) című lemez megjelenése óta már elég idő telt el ahhoz, hogy a repertoárban csak a Radicu Šta God Hoću című számnak maradt hely. A Čorba különösebb gond nélkül meghódította a bela krajinai közönséget, amelyben a szomszédos Horvátországból érkezők is voltak, ahol a Čorba Bora radikális elvei miatt a testvérháború óta nem játszott. A horvátoknak így a Čorba szlovéniai koncertjének meglátogatása marad az egyetlen lehetőség, ha az örökzöld slágereket, a Nemoj Srećo, Nemoj, a Danas, az Amsterdam vagy a Lutka sa naslovne strane című számokat élőben is hallani akarják. Rutinos és kielégítő fellépés a belgrádi legendáktól, akiknek őszintén szólva a kultuszuk miatt a kívánt eufórikus fogadtatáshoz egyáltalán nem kell túlzottan megfeszülniük.
Utolsóként késő éjjel, kettő órakor a LENINGRAD COWBOYS lépett színpadra, a sokfős finn csapat, amely igazi mulatós fellépésével szétzúzza a finn zárkózottságról és higgadtságról szóló sztereotípiát. Gondoljatok csak a síugró Janne Ahonenre, hehe. Mindegy, a Leningrad Cowboys a rock’n’roll világában viszonylag ismert név, bár fogalmam sincs, mivel érdemelték ki. Először is, az orosz hagyományokkal és történelemmel való nosztalgikus kacérkodásuk egyenesen bizarr, főleg ha tudjuk, hogy a finn és az orosz nép egész története során hadilábon áll egymással. Másodszor, a Cowboys az egész karrierjét feldolgozások játszására és önmaga kifigurázására építette, következésképpen mi, zenei gourmand-ok sosem fogjuk megérteni a hírnevüket. Vinicában sem volt ez másképp. A teljesen különböző zenei szférák zenekaraitól (The Offspring, Lynyrd Skynyrd, Lenny Kravitz, Mary Hopkin…) származó feldolgozások, felcsomagolva a felismerhető bohóckodás celofánjába, ugyan pattogó táncritmust adtak a szórakozásra vágyóknak, a közönség jókora részét azonban sajnos közömbösen hagyták. A fellépés egyetlen fénypontja a frontember, Ville Tuomi énekes kombinálása volt a két táncosnővel, Annával és Hannával, a Leningrad Cowboysnak pedig a saját frizurájuk piperézése helyett a jövőben inkább több zenei vonást ajánlanék a zenekar összképébe, bár attól tartok, már elkéstem… Egyszerűen, mindenki másképp találta meg a hírnévhez vezető receptet, a Leningrad Cowboys pedig azt választotta, amelyik nekem a legkevésbé tetszik.
Képgaléria
