Helyszín: Zágráb, Tvornica Kulture
A koncert dátuma: 2004. 10. 27.
Látogatók száma: 900
Jegyár: 90,00 HRK
Micsoda turné! Tele koncertdátumokkal Olaszországban, aztán Grác, Zágráb,… és szokás szerint most sem szerepel szlovén állomás. Fél nyolckor értünk Zágrábba abban a jóhiszemű hitben, hogy megállíthatatlanul közeledünk a célhoz. Persze megint az „eltévedésről” van szó. Egy órányi bóklászás és kóborlás után a zágrábi végtelenben valahogy mégis sikerült ráfűződnünk (a „vdeti” igéből) az elkerülőre, „koja izbija direktno na Šubičevu”, ahogy az OMV-nél dolgozó fickó tanácsolta, amikor a barátommal már enyhén kétségbeesve kérdezgettük, hogy „kod in kam”. De azért nem olyan durva, mint Olaszország a kihajtók jelölését illetően. Pillanatokra még rosszabb is, grrrrr… hát, az első alkalom mindig különleges.
A német Chinchillát (a csincsilla egy amerikai rágcsáló neve, egy nagyobb, testesebb egérféle, és b.t.w. mi köze ennek a metalhoz? Valamiféle „metalmouse”, vagy mi?) lekéstük. Senki nem húzta fel magát, pedig állítólag brutális power metalt nyomnak. A csarnok szépen megtelt. A személyzet rendkívül kedves volt, még a biztonságiak is. Otthon éreztem magam. Főleg a nyüzsgést látva. Szlovének mindenhol: „Ker zakon ejga!”, mondaná a mai szlovén metálos. Az intro 21:30-kor indult. Biff és csapata a színpadon. Meglepetés: rögtön a közepes tempójú Lionhearttal kezdtek. Remek bemelegítés. A Lionheart alatt elkezdtem keresni a helyet, ahol a fülnek kellemesen kiegyensúlyozott a hangzás. A keverőpultnál, hátul középen. Szuper. Ott maradtam a koncert végéig. A színpad mögött a díszletet a Saxon bemutatkozó lemezének borítójáról („Saxon”, 1979) levett függöny adta, és a banda már a nyitószámmal visszavitte a népet az emlékezetes 1979-be a Backs To The Wall című dallal, a hangulat és a hőmérséklet pedig fokozatosan emelkedett a klasszikusokon, a Power & The Glory-n és a Motorcycle Man-en át (Biff: „Here comes the motorfuckin’cycle man!”, szabad fordításban „motor jebeni kotač čovek”). A Saxon ezután ügyesen átugrott a közepes tempójú, atmoszférikus Beyond The Grave-re, amely egyébként az utolsó lemez egyik csúcspontja. Remekül beilleszkedett az újonnan beszervezett tag, a rutinos Jörg Michael. Vele a Saxon kifejezésmódjában még nagyobb lett a dobok detonációs ereje élőben és stúdióban egyaránt. Kétségtelenül. Az ember, aki olyan bandákban edződött, mint a Rage, a Grave Digger, a Running Wild, az Axel Rudi Pell, és aki egészen nemrég hosszú ideig a Stratovarius történetét írta, szerencsésen megmentette a bőrét: kiugrott a Stratovarius önpusztító energiával teli, süllyedő bárkájából, vezetőjétől, Tim Tolkki gitárostól, egyenesen a Saxonhoz, hogy leváltsa a legendás Fritz Randowt (Sinner, Victory). Úgy tartja a fáma, hogy Fritz egyetlenegyszer késett a próbáról, és rögtön megkapta Biff bakancsát, amit én nem hiszek el. A Saxon a kiváló metaldobosok megtestesítője, és ennél a cserénél sem merték megtagadni a filozófiájukat, a hagyományaikat és a rajongóikat. Jörg Michael kétségkívül az este egyik attrakciója volt.
A Rock The Nations előtt Biff azt mondja: „We’ll do a song, which we haven’t done yet on this tour!” A Saxon szépen kavarta a setlistet, és jött a második meglepetés, az Are We Travellers In Time („Metalhead”, 1999), utána pedig általános tombolás kezdődött, mert a Saxon a híres Crusaderrel folytatta. Újra az új lemez egyik száma következett (To Die By The Sword), belefűzve az Unleash The Beast, a dal, amelyre vágytam, mert eddig még sosem hallottam élőben. Az „Unleash The Beast” (1997) a kedvenc Saxon-lemezem, úgyhogy majdnem elment az eszem. Újabb fantasztikus himnusz következett, amelyet vidáman csiripelhettünk és torka szakadtából üvölthettünk: The Eagle Has Landed (sas nélkül a színpadon). A Saxon az egészet megfűszerezte a Dogs Of War-ral is, aminek a nép nagyon örült. A legendás gyújtózsinórok, a 20.000 FT, a Strong Arm Of The Law és a Princess Of The Night közé még beékelték a Witchfinder Generalt („Lionheart”, 2004) a „running wildos” nyitó vágtájával, amelyet Michael hangsebesség feletti dupla lábdob-kopogása támogatott meg. Ördögi szám, ördögi koncert, ördögi hangzás és hozzáállás, a fenébe is, gyorsan elszaladt a koncert hivatalos része. És persze az emberek csúcsra járatva Az első ráadást a fenomenális Solid Ball Of Rockkal nyitották, majd klasszikusok jöttek: a Never Surrender, a gyilkos félballada, a 747 (Strangers In The Night), ahol a nép szó szerint felrobbant a lelkesedéstől, és a Denim & Leather, amelynél az emberek a csütörtök éjszaka hőségében fürödtek.
A nép extatikusan újabb ráadást követelt. Doug Scarrat besétált a színpadra, és elsütött egy gitárszólót. Nem volt valami nagy szám, de aztán rögtön kijött a többi tag is, és belevágtak az utolsó tételbe. Wheels Of Steel, amelynél a dal záró részében a dupla lábdob egyszerűen fenomenális volt. Két és fél óra remek előadás, jó „3čuke”-ért, 25 szám, tombolás az eszméletvesztésig. Kiváló buli.
Így értékeltük az egyes tagokat.
1.) ének: Biff rutinos színész, tökéletesen profi hozzáállással. A koncert alatt különféle ruhadarabokat öltött magára, amiket a közönség adogatott neki, ami végtelenül szórakoztatta, a horvát rajongók sakktáblás zászlaját (persze, mi mást is, Zágráb közepén) és „Saxon” feliratát pedig kiakasztotta Jörg dobjaira, ahol aztán végig ott is lógott a koncert alatt. Biff természetesen ügyesen spórolt az energiájával, és nem erőltette mindenáron az éneket, ami főleg a magasabb részeknél látszott, ahol nem egyszer szándékosan megszakította a dallamot a versszakokban, a verseket pedig néha korábban zárta le, mint ahogy a stúdiólemezeken megszoktuk. Biff az egész egy nagy rutinjáték.
2.) gitárok: A másik legenda, Paul Quinn is rutinos. Remekül játszott, maximálisan átélte. Túlszárnyalta Scarratot, aki párszor belegabalyodott, főleg a szólók bevezetésénél és befejezésénél késett vagy sietett. Scarrat felajzott volt, ezért a színpadon merev, mint a deszka, de a két gitáros riffelése összehangolt volt, a szólók összefonódása is, azzal, hogy Quinn ezúttal egész vonalon briliroz Doug Scarrathoz képest.
3.) ritmusszekció: Nos, és most jöjjenek azok, akik kétségtelenül kihozták magukból a maximumot. Nibbs Carter, a kiváló basszusgitáros, megállás nélkül vadul rázta a fejét, a karjai olyanok voltak, mint a csápok, az egész színpadot beterítette, Quinn mellett ő is többnyire a háttérvokál-vonalakat dörmögte. Párszor bemutatta a Nibbs-propellert, és még az én nyakcsigolyáim is sajogtak, ahogy néztem. Valóban, ha valaki lelket és szívet hagyott a színpadon, az Nibbs. Elemző hipotézisem szerint Nibbs, aki jó néhány évvel fiatalabb Biffnél, valószínűleg már számol vele, hogy amikor Biffnek és társainak megkondul a lélekharang (értsd: senki sem örök), ő még teljes lendületben lesz, és másik neves bandát keres majd, ezért most maximálisan igyekszik bizonyítani. Végül pedig még Jörg Michael. Igazi öröm volt nézni. Metronóm, persze. Micsoda erő, micsoda hangzás, bombázás,… A Saxon szerintem nem is tudja pontosan, milyen brutális metaldobost szerzett, és hogy tudják-e majd használni minden erényét, azt majd az idő megmutatja, egyelőre engem személy szerint sajnos nem győztek meg különösebben a „Lionhearttal” (2004).
Az új lemez nagyon egysíkú, megpróbálnak lépést tartani a power metal trendjeivel, és vele főleg a frissen sült power metalosokra hatnak, akik többnyire azt hiszik, hogy a heavy metal a „hajli-hajlo” siránkozós HammerFall-lal kezdődött. Amikor a Saxon a Solid Ball Of Rockkal megnyitotta az első ráadást, Biff bemutatta Jörg Michaelt, az új Saxon-tagot. A banda összes tagja közül csak őt mutatta be a közönségnek. A Solid Ball Of Rock előtt Biff basszusgitárt vett fel, és az első hanggal besegített, hogy a többiekkel együtt elkapják a megfelelő ritmust. Biff basszusgitárral, ilyet még nem láttam!
A Saxon hihetetlenül korrekt banda. Teljes gázzal két és fél órán át, mintha az évek semmit sem nyomnának a latba. Élőben az eszméletvesztésig izzanak. Az egyik legdögösebb metalbuli, mióta koncertekre járok, és eddig a legspontánabb, legőszintébb kapcsolat a közönséggel, és maga a hozzáállás is, amit a Saxonból eddig láttam (4x), Zagreb rules, a Saxon pedig továbbra is legyőzhetetlen metalbástya marad, minden látogatást megér.
A setlista egész jó volt. Kiválót nem mondanék, mert túl sok számot tettek bele az új lemezről, mi pedig főleg az „Innocence Is No Excuse”, a „Destiny”, a „Forever Free” és a „Killing Ground” lemezekről hiányoltunk dalokat, úgyhogy habozás nélkül alaposan megrángatnám a fülüket!!! A hangzás kiváló volt, hátul, 20 méterre a színpadtól, a keverőpult előtt volt a legjobb, a közönség pedig vadult, és persze maximálisan . A Motorcycle Manig a basszusok kicsit túl hangosak voltak, aztán szuperül belőtték a hangot. Aha, még ez. Egy nappal korábban Grácban játszottak (Orpheum terem). Állítólag a Rock The Nations mellett a 747-et (Strangers In The Night) és az Are We Travellers In Time-ot sem játszották, és a koncert is 20 perccel rövidebb volt.
A Saxon-koncert kötelező mindazoknak, akiknek zavaros fogalmaik és előítéleteik vannak arról, mi a heavy metal. Buli az egekig !!! És a Saxon most sem hazudtolta meg magát a színpadon semmiben. Valóban mindig öröm nézni őket a színpadon.
Setlista
1. Return (intro)
2. Lionheart
3. Backs To The Wall
4. Power & The Glory
5. Motorcycle Man
6. Beyond The Grave
7. Flying On The Edge
8. Heavy Metal Thunder
9. Rock The Nations
10. Are We Travellers In Time
11. Crusader
12. To Die By The Sword
13. Unleash The Beast (vissza a To Die By The Sword-ra és a dal zárása)
14. The Eagle Has Landed
15. Man And Machine
16. Dogs Of War
17. 20.000 FT
18. Strong Arm Of The Law
19. Witchfinder General
20. Princess Of The Night
——-első ráadás
21. Solid Ball Of Rock
22. Never Surrender
23. 747 (Strangers In The Night)
24. Denim And Leather
——-második ráadás
25. Guitar solo – Doug Scarrat (intro)
26. Wheels Of Steel
