Szerző: Urban Bolta
Helyszín: Gasometer / Bécs / Ausztria
A koncert dátuma: 2010. 03. 04.
Látogatók száma: 2500
Jegyár: 24€
Az újkori zenefogyasztás áradatában, ahol a média diktálja a potenciális hallgatónak, mi legyen a modern zene sodrása, és ahol a populista médiumok – a zenei produkció lobbiereje által megdolgozva – megmondják, mi jó és mi nem, pusztán jó zenével (globálisan) lehetetlen befutni. A tehetség és a potenciál mellett egy zenekarnak a sikerhez (sajnos) kapcsolatok, ismeretségek is kellenek, ezekkel pedig jön a pénz és a jó menedzsment is. Úgy tűnik, az olcsó zenei élvezetek mai MTV-világában, mint sziget a tenger közepén, ezek mellett is sikerrel jártak az Airbourne-ék, a kicsi ausztrál városkából, Warrnamboolból származó fiatal rockerek. A leírt előfeltételeket, vagyis a zenei üzlet modern felfogását belegyúrták az ósuli rock’n’roll zaj hagyományába, és íme, itt a siker.
Az Airbourne nagy léptekkel hódítja a világot. A történetüket 2003-ban kezdték írni, hamarosan megjelent az első EP-jük, kitűnő kritikák szárnyán pedig 2007-ben felvették és kiadták a debütáló lemezüket, a „Runnin’ Wild”-ot. Jött az első európai turné, amelynek egyik állomása a bécsi Flex klub volt, ahová jó esetben is csak pár száz lelket lehet belezsúfolni. Három évvel az első album után a srácok úgy döntöttek, kiadják a második stúdiólemezüket „No Guts. No Glory.” címmel; a hivatalos megjelenés március 8-ára van kitűzve, az új lemezt népszerűsítő európai turné pedig már néhány nappal korábban elindult. Bécs a turné legelejére esett, a zenekar egyre növekvő népszerűsége pedig a Gasometerbe repítette őket. Mindössze két év alatt az Airbourne így nagyjából tízszer akkora koncerthelyszínre „lépett elő”, ami egyenes bizonyítéka annak, hogy a srácok ambiciózus útjukon nagyon sikeresek.
Még azelőtt, hogy megérkezett volna az ok, amiért több száz kilométert utaztunk Bécsbe, színpadra léptek a Taking Dawn. Az amerikaiak, akik alig húsz évesek, most először járnak Európában, és az Airbourne-nal együtt márciusban és áprilisban alaposan bejárják az öreg kontinenst. A fiatalok a dallamos hard rock elvére esküsznek kemény gitármunkával, amely elmossa a határt a hard rock és a heavy metal között. Dinamikus, változatos dalok és egy jó adag dallamosság jellemzi a négyest, amely a nemrég megjelent debütáló lemezéről, a „Time To Burn”-ről játszott számokat. A gitárfutamok a nyolcvanas évek második felének hagyományát idézik a Skid Row stílusában, a mainstreames viselkedés, az agresszívabb ének és a basszusgitár feltűnőbb szerepe pedig a mai modern irányzatok hatásának eredménye. A korrekt fellépést beárnyékolta a Gasometer – akusztikailag amúgy kiváló – termének nem épp legjobb hangzása, valamint az énekes szinte tolakodó, túlzó közönségbevonási kísérletei. A gyülekező tömeget felrázták, de többhöz az amerikaiaknak meggyőzőbb produkcióra lett volna szükségük. A Taking Dawn olyan zenekar, amely a jövőben egy csipetnyivel több saját identitással a szerzeményeiben még felhívhatja magára a figyelmet.
A szünetben a felelősök mindent előkészítettek az Airbourne fellépéséhez. A színpadot Marshall-erősítők serege uralta, a hátteret pedig egy hatalmas függöny díszítette a friss lemez, a „No. Guts. No Glory.” borítójának illusztrációjával. Mivel a lemez még nem jelent meg, az volt a kérdés, hogyan állja meg a helyét az új, ismeretlen anyag az előző két album himnuszai mellett, amelyek a rajongók fülében már réges-rég megültek. A két nappal korábbi milánói koncert viszonylag rövid repertoárja és az új anyag mindössze csekély jelenléte csak olajat öntött a találgatások tüzére.
A nyitóütemek a „Raise The Flag” című számba repítettek minket, és így kezdődött az új lemez népszerűsítése az osztrák közönségnek. A koncert első fele a legújabb szerzemények jegyében telt, a második a már bejáratott tűzgyújtókéban, és bár a repertoár felépítése tipikusan közhelyes, az Airbourne-nál nyugodtan elfelejthetjük a számítást. Az első dobütéstől az utolsó gitárcsengésig, másfél órával később, a színpad csakis és kizárólag az ő őrültségeiké és verejtékcseppjeiké, kipréselik magukból a maximumot, és a legkételkedőbb Tamást is meggyőzik arról, hogy a fellépésük nem pusztán a pénzcsörgés műve. David Roads gitáros és Justin Street basszusgitáros, mint a teniszlabda, őrült tempóban cserélgetik a helyüket, és rengeteg dinamikát visznek a színpadi játékba, a frontember, Joel O’Keeffe sem kevésbé felpörgetett: a torkából ordít és morog, egyedi hangja pedig kiválóan illeszkedik az Airbourne rohamához. Az egyik szám alatt O’Keeffe a zenésztársak hangszeres alapjára végigsétált a csarnokon, felkereste a távoli pultot, és ott, a pultnál végezte el az énekesi teendőit. Az Airbourne-dalokban is elképzelhetetlen mennyiségű energia van, a színpadi show-val együtt pedig halálos párost alkotnak: az eredmény egy időzített bomba, amely minden újabb számmal még több kinetikát hoz a színpad elé. Persze mindez csak az Airbourne showbiznisz része, de bárki, aki valaha látta már az ausztrálokat, megerősítheti, hogy minden atomnyi erejüket beleadják. Az Airbourne kétséget kizáróan koncertattrakció, a „szemtől szembeni” találkozás pedig felejthetetlen élmény. A színpadi kémia elég ahhoz, hogy a buli futótűzként terjedjen szét a közönségben, pedig a fellépésükben nincs semmi vizuális effekt, hangtechnikai segédeszköz vagy bármilyen más látványt támogató eszköz. Az Airbourne-nál tehát a kémia és a robbanékonyság elegendő. Működik. Százhúsz százalékosan.
A koncert a „Born To Kill” című számnál fordul át. Átalakulást jelez. Az új album borítójával díszített függönyt egy hatalmas koponyás logó váltja fel, innentől ez az új védjegyük és részben megváltozott arculatuk. O’Keeffe énekes állandó sörkortyolgatásával, valamint az olyan számokkal, mint a rohamozó „Runnin’ Wild” vagy a „Too Much, Too Young, Too Fast”, a srácok gonosz fiúkként mutatkoznak be, akik hűek a sörözős rock’n’roll és a szép lányok hagyományához. Ha ehhez hozzávesszük a srácok színpadi mozdulatait, amelyek erősen emlékeztetnek Angus Young jellegzetes „járására”, a híres honfitársakkal való összehasonlítás bizony helyénvaló. Nem kétséges, hogy az Airbourne-ék kocsmákban nőttek fel az AC/DC-t hallgatva, a rokonság minden tettükben tetten érhető. Az O’Keeffe/Street ritmusgép tüzet okád, és gyors, mint egy cápa (ha megengeditek az összehasonlítást: Accept!), ezzel ugyan eltávolodnak attól a blues-alaptól, amelyen az AC/DC építkezett, a dalok felépítése és a csúszkázó gitártechnika hiánya mégis több mint nyilvánvalóan elárulja az inspirációjuk forrását. A számok tempója a súlyos rockerek vizeire, a nyers rock’n’roll ritmushoz horgonyozza le őket, így itt a Motörhead-del való összehasonlítás is kapóra jött.
A fellépés csúcspontját a ráadás hozta, amikor a Gasometer együtt énekelt és ringatózott (finoman szólva) a debütáló „Runnin’ Wild” lemez legismertebb Airbourne-dalaira, a „Blackjack” lejátszása után pedig az órára pillantva kiderült, hogy egy szempillantás alatt eltelt jó kilencven perc, ennyit szántak ránk az Airbourne-ék. Sokkal több, mint két nappal korábban Milánóban, de sokkal kevesebb, mint amennyit egy ilyen fiatal zenekartól várnánk. Az energikus fellépés következménye? Valószínűleg.
A fiatal, minőségi zenekarok manapság ritkábbak, mint a hegyi gyopár a Triglavi Nemzeti Parkban, ezért mindig kellemes pillanat, amikor az ember belebotlik egy ilyenbe. A kereskedelmi irányzat ellenére, amely felé az Airbourne hajlik, még mindig megvan bennük az a zenei szikra, amely oly sok zenekarból krónikusan hiányzik. Az Airbourne bizonyíték arra, hogy a rock’n’roll még mindig lehet szórakoztató. Ha csak a megfelelő játékosok művelik.
Fotók: Urban Bolta
Setlista
1. Raise The Flag 2. Hellfire 3. Chewin’ The Fat 4. Diamond In The Rough 5. What’s Eatin’ You 6. Get Busy Livin’ 7. Cheap Wine & Cheaper Women 8. Blonde, Bad and Beautifu 9. Born To Kill 10. Heartbreaker 11. Back On The Bottle 12. No Way But The Hard Way 13. Girls In Black 14. Too Much, Too Young, Too Fast —————————– 15. Stand Up for Rock ‘N’ Roll 16. Runnin’ Wild —————————– 17. Blackjack
Képgaléria
